Nem-besorolt

Interjú a Platon Karataev együttes két tagjával, Balla Gergely és Czakó-Kuraly Sebestyén károlis hallgatóval

Stílus, minőség, tehetség - csak pár fogalom azok közül, amelyek az ember eszébe jutnak a Platon Karataev dalait hallgatva. Bár a négy fiatal fiú alkotta kvartett a közelmúltban alakult, rajongóik és kedvelőik száma meghaladja sokkal idősebb zenekarokét is. Az első nagylemezük dalait annyian hallgatták a zenei megosztókon, hogy ennek köszönhetően külföldön a leghallgatottabb magyar előadók közé emelkedtek. A csapat két tagja, Gergő és Sebő a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója. Ők meséltek a kezdetekről, jelenről és a Platon Karataev terveiről.

Hogyan és mikor alakultatok meg?
Gergő: Lisszabonban voltam fél évig Erasmuson a megalakulásunk előtt. Ebben az időszakban sok szám íródott, amiket aztán átküldtem Sebőnek. Fantasztikus volt odakint, de az utolsó pár hétben már nagyon vártam, hogy hazajöhessek és elkezdjünk együtt dolgozni a számokon. Később Somával (Bradák Soma - a szerk.) felvettük a kapcsolatot, de szinte biztosak voltunk abban, hogy nemet mond, mert ő már akkor a Galaxisokban játszott. Aztán végül mégiscsak rábólintott. Andrist (Jáky András - a szerk.) pedig Somán keresztül cserkésztük be.

Sebő: Nagyon tetszettek kezdettől fogva Gergő ötletei, és ekkor alakult ki bennem is az az érzés, hogy szeretném, ha összejönne valami ebből. Mindez 2016 őszén történt, pont Andris belépése előtt, ekkor jelentettük meg az első kislemezünket is, az Orange Nights-ot.

Milyen fogadtatása volt a kislemeznek?
S: Meglepően jó! Különösen az Elevator c. számunknál éreztük ezt. Tippelgettünk egymás között, hogy vajon körülbelül hányan hallgatják majd, és mindannyian alálőttünk ennek a számnak. Egyszer csak felment tízezer fölé a nézettség a Youtube-on, aztán később a Spotify-on is rengetegen érték el.

Mit gondoltok, minek köszönhető ez a hatalmas érdeklődés a zenétek iránt?
S: Kevés a minőségi magyar zene ebben a stílusban. Például a Fran Palermo hasonló stílusban kezdte a működését, de amikor váltottak, elég üres terep maradt ez az irányzat a magyar zenei piacon, pedig külföldön rengetegen képviselik.

G: Szerintem fontos az is, hogy a szövegeinkhez nagyon könnyű kapcsolódni. Kitűnik egyfajta őszinteség, és az, hogy ez a mi szerelem-projektünk, amit szerintünk a közönség is érez.

Miért egy Tolsztoj-figuráról kapta az együttes a nevét? Van valamilyen személyes kötődés a regénybeli karakterhez?
G: Nagyon szeretem Tolsztoj Háború és béke című művét, hatalmas olvasmány-élményem, igazán sok mindent jelent számomra az a könyv. Ebben jelenik meg Platon Karatajev, aki viszonylag elhanyagolható karakter a mű egészéhez képest. Egyébként egyszer beszkenneltem azt a pár oldalt, amiben megjelenik, és elküldtem a többieknek is, de senki nem olvasta el...

S: Én mondjuk elkezdtem. (nevet) Igazából azért volt felesleges, mert mielőtt eldőlt a névválasztás, Gergő mindent elmesélt erről a figuráról és az érzéseiről vele kapcsolatban.

G: Azért fontos nekem ez a karakter, mert mi próbálunk - az első lemezünkre ez különösen jellemző - az angolszász és amerikai folkhagyományokból meríteni, Platon Karatajev pedig egy orosz földműves, így ebben a népi vonatkozás tekintetében érzek egyfajta párhuzamot, ráadásul egy nagyon őszinte és egyszerű figura, és a mi zenénkkel is valami ilyesmire törekszünk. Nem vagyunk képzett zenészek, de szeretjük, amit csinálunk, és igyekszünk azt igényesen tenni.

Egyáltalán nem is tanultatok zenélni?
S: Mindenki tanult, csak teljesen más hangszeren, mint amivel az együttesben fellép. Én magam például cimbalmoztam, de tanultam énekelni is, Soma bőgözött, Gergő nyolc évig hegedült, Andris pedig talán szaxofonozott, valamilyen fúvós hangszeren játszott.

G: Kórusokban is énekeltünk, és ezt próbáljuk beépíteni az együttesbe. Eddig Sebővel két frontemberes felállásban működtünk, és ehhez adódott hozzá a háttérvokál, amelynek egyébként nálunk nagyon fontos szerep jut. Ugyanakkor kiderült, hogy Andrisnak is jó hangja van, így próbáljuk az ő hangját - mint egy új hangszert - beépíteni az egész repertoárba. A mostani dalokban abszolút jelen lesz ilyen formában is, de a régiekhez is hozzáírtunk számára új szólamokat. Hihetetlen sokat ad hozzá a hangzáshoz.

Hogyan jellemeznétek a saját stílusotokat? Mennyiben változott - ha változott - a kezdetihez képest?
S: Igazából szerintem ez egy folyton változó dolog. Érezzük, hogy változik, hogy az új számok már más stílusúak, mint a régebbiek. Az első lemezen található dalokhoz képest is mások, de érdekes, hogy egymáshoz képest is. Egy közös tengely azonban megmaradt, és ez az indie vonal. Talán már nem indie folkot játszunk, mert a népi elemek elhagyásra kerültek lassan, de még mindig beleillik a számaink dallamvilága az “indie nagy felhőjébe”.

Az indie stílus könnyen beilleszthető a magyar popzenébe?
G: Nem célunk beilleszkedni. Úgy fogalmaztuk meg magunknak annak idején, hogy olyan zenét csináljunk, amit szeretünk, és ne akarjunk igazából senkinek sem megfelelni.

S: A magyar rádiók jelenlegi irányait nézve nem valószínű, hogy ott komoly streameket kapunk.

G: Mondjuk az első lemez dalait sem játszották a rádióban, pedig műfajilag az jobban beleillett volna, de mivel angol nyelvűek a szövegeink, szinte esélytelennek tűnt a dolog.

A Keret tehetségkutatójának, a Kikeltetőnek egészen a döntőjéig jutottatok, ami nem kis érdem. Milyen emlékeitek vannak a versenyről?
G: Amikor megláttuk, hogy bejutottunk a döntőbe, az egészen hihetetlen érzés volt. Igazából ez volt az első szakmai visszajelzés arról, hogy jó irányba haladunk, s hogy ezt érdemes folytatnunk. Ráadásul úgy jutottunk tovább az első körből, hogy a zsűri egyből tovább szavazott minket a másodikba. Ez nagyon jó érzés volt, főleg azért, mert amikor ebbe az egészbe belekezdtünk, nekem kicsi volt az önbizalmam. Nagyon személyes dalokról van szó, és féltem őket kivinni mások elé. A Kikeltető döntője volt számomra az első olyan megerősítés, hogy igen, ezt érdemes csinálni, és van ennek szakmai értéke is. Az pedig, hogy a döntőig jutottunk, csak egy hatalmas pluszt adott mindehhez.

S: Ráadásul ennek köszönhetően belekerültünk az underground világába, ami hatalmas élmény volt. Ismertünk zenekarokat, és egyszer csak ez az egyoldalú ismerettség személyes kapcsolattá változott, és ők is megismertek minket. Nagyon jó kapcsolatokra tettünk szert ennek köszönhetően. Aztán a döntőben már érezni lehetett, hogy valószínűleg a Tape Delay fogja megnyerni, ők egy kész, profi produkcióval jöttek.

G: Igen, mi akkor bár lelkesek voltunk, de nem állt össze még produkcióvá a dolog. Azóta egyébként a Tape Delay-vel nagyon jó kapcsolatban vagyunk, csak Sebőben és bennem is elég komoly versenyszellem uralkodik, így nyilván rosszul éltük meg, hogy nem mi nyertük a versenyt. De a Kikeltető az, amelynek köszönhetően előttünk is megnyílt az underground kapuja, szóval elég jó ugródeszka volt ez számunkra.

Könnyen megy a dalszerzés, vagy ez inkább nehéz folyamat nálatok?
S: Ez is egy folyamatosan változó dolog, ráadásul időszakos is. Gergővel szoktunk dalokat írni, de mindketten teljesen másképp csináljuk. Míg ő általában kész ötletekkel áll elő, amihez hozzárakjuk a hangszerünket, addig én inkább foszlányokat hozok és ha az tetszik a többieknek, akkor kigyúrunk belőle valamit. Mindkettőnkről elmondható, hogy elég termékeny dalszerzők vagyunk, ezt bizonyítja az is, hogy két év alatt tulajdonképpen szinte kész van két nagylemeznyi anyagunk.

G: Az első lemezünkre az volt jellemző, hogy hozzátettünk a másik ötletéhez valamit, például egy refrént. Most ez kevésbé működik így, inkább az a jellemző, hogy kész ötleteket viszünk és meghangszereljük azokat. Pont nemrég beszéltük Sebővel, hogy jó lenne visszahozni a páros dalszerzést, szeretnénk többször összeülni, több időt együtt tölteni, hogy meglegyen az a közös munka, ami az elején volt jellemző.

Tervezitek, hogy esetleg magyar dalok is lesznek a repertoárotokon?
G: Ez örök vita. Őszintén szólva, nekem személy szerint nagy álmom ez. Alapvetően nagyon fontosak számomra a szövegek, szövegcentrikus vagyok. Ugyanakkor az eddigi angol szövegeink nem szólalnak meg igazán jól magyarul. Valószínűleg akkor lesz magyar szöveg, ha sikerül olyan szintűeket írni, amikre mindnyájan azt mondjuk, hogy rendben van. Sebő például annyira nem rajong ezért az ötletért.

S: Igen, én úgy érzem, hogy ahhoz a stílushoz, amelyben a jelenlegi számaink íródtak, nem tudok magyar szöveget kötni. Ráadásul most kacsingatunk külföld felé is, és nem tudom, hogy megérné-e fél évet arra szánni, hogy akár egy magyar albumon dolgozzunk. De egy-két szám erejéig én is benne vagyok abszolút.

G: Nem titok, hogy ezt az együttest elég hosszú projektnek szánjuk, szóval nem tudni, hogy mit hoz a jövő, lehet, hogy tíz év múlva egy csomó magyar számunk is lesz.

A megalakulásotok óta számtalan helyen felléptetek, többek között az A38-on, a Mika Tivadar Mulatóban, az Akváriumban és a Kuplungban is. Melyik fellépésetekre gondoltok vissza a legszívesebben és miért?
G: Nekem a Kuplungos lemezbemutató talán a legmeghatározóbb, az fantasztikus volt. Az idei fesztiválszezonban pedig az Bánkitói Fesztiválon való fellépés és a Sziget volt hatalmas élmény. Rengetegen voltak, tényleg álomszerű hangulata volt ennek a két koncertnek.

S: Én még hozzátenném az Akváriumos koncertet is, ahol előzenekara voltunk a Galaxisoknak. Ott nagyon éreztük a szintlépés élményét. Azért nehéz erre válaszolni, mert folyamatosan látjuk és érezzük az újabbnál újabb lépcsőfokokat, és mindig úgy érezzük, hogy "na, most ez a csúcs", aztán jön valami még jobb, még nagyobb koncert. Számos csúcskoncert élményünk van, és ez nagyon jó érzés, valamint hatalmas ajándék is egyben.

Van kedvenc dalotok a repertoárotokból?
S: Nehéz kérdés. Talán az Elevatort emelném ki, mert azt rengetegen éneklik velünk a koncerteken, és az nagyon szívet melengető tud lenni.

G: Nekem az összes számunk közel áll a szívemhez, de persze érzem, hogy mely dalok azok, amikre mondjuk akár húsz év múlva is büszke leszek, de mindegyikre másért. A 15-20 dalunk közül kb. 7-8 az, amire azt mondom, hogy ez igen, ezeket nagyon jó, hogy megírtuk.

Az interjú a Károli Magazin 2018. téli számában jelent meg.

Koroknyai Virág hazánk szépségkirálynője és egyetemünk hallgatója, gyermekkora óta modell. 12 évesen kijutott a Little Miss World versenyre, ahol megszerezte a Little Miss Europe címet, 2017-ben pedig elnyerte a Magyarország Szépe címet és tavaly óta elsőéves joghallgató a Károlin. Elért eredményeiről, tapasztalatairól és terveiről kérdeztük.

Hogyan kezdődött? Érdekeltek a ruhák és a divat kislány korodban, vagy valaki sugallatára szerettél volna szépségkirálynő lenni?

12 éven keresztül FitKideztem (koreográfiát zenére bemutató korosztályspecifikus sport – a szerk.), és a fitneszversenyeken dolgozó fotós kereste meg a szüleimet, hogy elhívjon egy stúdiófotózásra. Amikor azon részt vettem, nagyon megtetszett a dolog és a fotóstól megtudtuk, hogy léteznek gyermekszépségversenyek is. Javasolta, hogy nevezzek egyre, mert szerinte lenne esélyem.

Kérdezték a szüleim, hogy szeretném-e kipróbálni, mire mondtam, hogy persze. Hiperaktív gyerek voltam, aki mindenre kíváncsi. Mikor még 11 éves voltam, megnyertem itthon a Little Miss Hungaryt, így kimehettem Törökországba a Little Miss Worldre, ahol három helyezést osztottak ki, de mindhárman elsőnek számítottak közülük egy abszolút győztessel. A három győztesből választottak engem Little Miss Europe-nak. Akkor fogadtam meg, hogyha elég idős leszek hozzá, a Magyarország Szépén is szeretnék elindulni.

Mennyire érezted rögösnek az utat? Voltak olyan fordulópontok, ahol megtorpantál és majdnem abbahagytad a modellkedést?

Sok volt, mert ez egy veszélyes szakma, főleg fiatal lányok számára. Helyén volt az eszem, de jó volt, hogy számíthattam a szüleimre. Bármit meg tudtunk beszélni, elkísértek a fotózásokra, és végig mellettem álltak annak ellenére, hogy én jobban akartam a dolgot. Azt mondták, addig csináljam, ameddig szeretném. Abba is hagytam egy időre, amíg gimnáziumba jártam, mert nem maradt rá időm az ingázás, az edzések és a hétvégi versenyek mellett. Gimi után jelentkeztem először a Magyarország Szépére, ahol csak negyedik lettem. Rossz érzés volt, miután addig akárhány szépségversenyen elindultam, mindig első lettem. Be is fejeztem, egy ideig nem próbálkoztam. Két évvel később egy nehezebb időszak miatt önbizalomhiányom volt. Nem éreztem jól magam a bőrömben, és gondolkoztam, hogy mi segítene ezen. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom még egyszer a Magyarország Szépét, de változtatok azon, ahogy először hozzáálltam. Akkor a gyerekkori fogadalmam hajtott, így nem volt átgondolt lépés. ’17-ben újra megpróbáltam, készültem és edzettem rá, aminek meg is lett az eredménye.

Korábban utaltál a szakma veszélyeire. Milyen veszélyeket tapasztaltál?

Rengeteg a hamis megkeresés. A verseny után például megkeresett egy férfi azzal a kéréssel, hogy reklámozzak egy céget. Általában ezek a megbeszélések – amíg még lehetett, a járvány előtt – kávézókban, nyilvános helyen vagy az adott cégen belül történtek. Elhívott, hogy egy kávé mellett személyesen beszéljünk a részletekről. Elmentem és kiderült, hogy csak találkozni akart velem, valójában nincs semmilyen megkeresés. Ennél negatívabb élményem szerencsére nem volt, viszont még óvatosabbá váltam. Egy menedzsertől kértem segítséget, aki attól kezdve eljött velem a találkozókra. Egy másik, kicsit necces felkérés az volt, hogy januárban utazzak ki Koreába forgatni nyolc napra. Egyik napról a másikra írjak alá egy szerződést, egy gyors Skype-interjú, és mehetek is, mert bekerültem a kiutazók körébe. Volt egy kis félelmem, hogy ez tényleg igaz-e, hogy pont Magyarországról keresnek szereplőt. Hatalmas lehetőség volt és jól sült el.

Milyen forgatásra hívtak Koreába?

Szépségkirálynőket kerestek egy reality showba, ami nem olyan volt, mint az itthoni valóságshowk, tehát nem kellett 24 órán keresztül kamerák előtt állnunk. Megvoltak a forgatási idők. Arról szólt, hogy négy különböző nemzetiségű szépségkirálynő mennyire tudja megismerni Koreát kicsivel több, mint egy hét alatt. Koreai nyelvleckéket kaptunk, elmentünk tipikus éttermekbe és egy óvodába, ami megdöbbentő élmény volt. A koreai óvodákban egyetlen játék sincs. Az óvodában a gyerekek nem játszanak, hanem tanulnak, mert a szülők azért adják be őket, hogy megtanulják az ABC-t és a számokat. A négy lány közül én értem vissza utoljára a felfedezőútról, és a bemutatkozásokból hallottam, hogy a harmadik lány tud magyarul. Kiderült, hogy az anyukája magyar, az apukája egyiptomi. Nagy élmény volt, hogy Magyarországtól 10 ezer km-re is beszélhettem valakivel az anyanyelvemen. Hatalmas sikerrel ment le a 8 részes sorozat a koreai tv-ben. Az utolsó rész leforgatása és a hazautazásunk előtt egy nappal kiderült, hogy négy napig mi vezettük a koreai sajtót. Azt mondták, utoljára az olimpia alatt volt ekkora a nézettség, ezért is hívtak vissza minket tavaly áprilisban leforgatni a második évadot, de a vírus törölte a programot. Szeretnék megtanulni koreaiul, miután egy hét alatt annyit tanultam.

Mit kellett vállalnod, miről kellett lemondanod a szakmáért?

Később kezdtem az egyetemet, ami nyilván egy hátulütője a pályának, de jobb volt így, mert megértem a feladatra. Le tudok ülni tanulni, koncentrálni, összpontosítani a feladatra, ami elengedhetetlen egy nehéz egyetemi szak elvégzéséhez. Most már az egyetem előrébb áll a fontossági sorrendben, mint a modellkedés. Nem adom fel azt sem, de megváltozott a sorrend, mert a modellkedés terén már elértem, amit szerettem volna. Később szeretném kipróbálni magam műsorvezetőként, de ahhoz is még érnem kell és nem szeretném elsietni.

Mit szeretsz a modellkedésben a legjobban?

A hétköznapokban nem szoktam magam sminkelni vagy kiöltözni, ezért egy fotózás alkalmával teljesen megváltozom. Szeretem azt az érzést, hogy odamegyek melegítőben, kócos hajjal, smink nélkül, leülök, és teljesen más embert varázsolnak belőlem. Önmagam vagyok mindkét esetben, de minden lány szereti, ha átváltozhat.

Van-e példaképed, szépségideálod, akit követsz?

Sosem voltam rajongó típus, tehát sem a színészeket, sem a modelleket nem követem. Szívesen beszélgetnék többet – mint amennyi alkalmam volt – Julia Morley-val, a Miss World ötletgazdájával. Megdöntötte a sztereotípiákat azzal, hogy jótékonysági célra használja fel mindazt, amit a lányok szépséggel el tudnak érni. Inkább azért nézek fel valakire, mert valami maradandót alkot, nem csupán a szépségéről híres.

Jelenleg több mint 24 ezer követőd van az Instagramon. Milyen érzés ennyi emberre hatással lenni, „influenszer” szerepet vállalni?

Furcsa érzés, de maximálisan önmagamat próbálom adni. Nem vállalok el minden reklámot, mert azt szeretném, hogy az Instagram oldalam ne egy hirdetőtábla legyen, hanem a személyiségemet tükrözze. Lehet, hogy ezzel nem keresek annyit, de nekem ez nem számít. Ha valaki követni szeretne, önmagamért tegye, ne azért a termékért, amit reklámozok.

A családod támogatta a modellkarriert?

Mindig is támogattak, bár féltés is van bennük, és próbálnak mindentől megóvni. Mivel tudják, hogy mindenképp megvalósítom, amit egyszer elhatároztam, támogatnak. Sokkal jobb így, hogy mellettem állnak.

A Miss World Hungary a jótékonyságról szól. Milyen jótékonysági akciókban vettél részt?

A verseny során a hátrányos helyzetű gyermekek mellett álltam ki, mivel már korábban is foglalkoztam velük. Pontosabban két gyermekkel, pedig mindenkivel szívesen foglalkoznék, ha az időm nem lenne véges. Játszottam, tanultam velük, és bármilyen problémájuk volt, teljes mértékben mellettük álltam. A másik terület a kutyák védelme. A Német Juhászkutya Fajtamentés Alapítvány örökbefogadó napján vettem részt, és ezzel kapcsolatban támogatok szervezeteket, illetve ideiglenesen befogadtam egy kiskutyát, amíg nem találunk neki gazdit.

A jótékonykodás melyik területe áll hozzád a legközelebb?

Sajnos a verseny óta nem tudom folytatni, de nagyon közel áll hozzám a hátrányos helyzetű gyerekek segítése, mert borzasztó látni, hogy szülő nélkül vagy alkalmatlan szülővel kell felnőniük, ráadásul hátrányos helyzetből indulva. Ez nagyon nehéz kezdete az életnek. Sok minden gyerekkorban dől el, hogy milyen irányba mehet tovább a fiatal. Később is lehet változtatni, de a gyermekkor a legmeghatározóbb időszak az ember jövőjét tekintve.

A Miss World miatt 30 napot töltöttél Kínában. Hogy sikerült az öt napos túrád a hegyekben?

A hegyekben felfáztam, és út közben nem tudtunk megállni autóval, mikor arra lett volna szükségem, úgyhogy a 30 nap alatt a hegyi túra volt a legrosszabb, pedig azt vártam a legjobban. Egyébként hatalmas élményekkel gazdagodtunk, végig alversenyeken vettünk részt. Sok időt töltöttünk buszon vagy repülőn, mert rengeteg helyre vittek Kínában.

Milyennek találtad a kínai kultúrát?

Pár dologgal európaiként nem tudtam azonosulni, mint például a köpködéssel sem. Mindig van náluk egy köpőcsésze, úgyhogy természetes módon a kultúrájuk része, hogy jártukban-keltükben köpködnek. Másrészről, mivel nagyon vékony alkat voltam mindig is és itthon is azt javasolták, hogy hízzak, mégis szenvedtem a kínai étellel. Mindennek furcsa íze volt. Az itthon kapható kínainak köze nincs a kínai kínaihoz, ami sokkal fűszeresebb. A csípős brutálisan erős. Mit meg nem tettem volna egy szelet rántott húsért! Olyan dolgokat ettem a szálláson, aminek nem lehet más íze a megszokottól: gyümölcsöt és fagylaltot, mert még a víz is más volt: nagyon édes.

Mennyi szabadidőt kaptatok?

Semmi szabadidőnk nem volt. Keveset aludtunk, mert kora reggel, 4-5-től hajnali 1-2-ig forgattunk. Azért sem adtak szabadidőt, hogy ne mászkáljunk egyedül. 140 országból érkeztek lányok, akikre nem lehet egyszerre figyelni. Még boltba is csak legfeljebb öten, kísérővel mehettünk. Az érkezéstől kezdve nagyon vigyáztak ránk. Kínában rendőri kísérettel voltunk városnézéseken. Már a reptéren is várt ránk valaki, és bármi gond adódott, intézkedtek, sosem hagytak minket magunkra. Amikor egy lánynak allergiás rohama volt, azonnal mentőt hívtak. A verseny végén pedig kivittek a reptérre, felraktak a gépre és hazaküldtek.

Ezután beindult a modellkarriered. A világ mely pontjait jártad be vele? Melyik volt a legizgalmasabb helyszín?

A verseny előnye, hogy jó kapcsolatot tudtam ápolni a részt vevő lányokkal. Az ukrán lánnyal meglátogattuk egymást, és az ukrán szervezőséggel annyira jóban lettem, hogy elhívtak a következő verseny táborába, akikkel elmentünk Mykonosra meg Kijevbe. A külföldi munkákkal mindig óvatosabb voltam, inkább a biztosra mentem itthon. Korea volt az első, amire rábólintottam.

Tervezel-e külföldi utat a mostani járványhelyzetben?

Tervezhetnék, de nem érezném etikusnak, hogy mialatt rengeteg itthon a korlátozás, én elmegyek külföldre szórakozni egy fotózásra. Ha nem sürgős, akkor nem utazom. Úgy gondolom, hogy ez a normális, hogy mindenki betartja az utasításokat, hogy hamarabb túllegyünk az egészen.

Nagy váltásnak tűnik a csillogó divatvilág után a jogász szakma. Mi motivált arra, hogy a sikereket félretéve egyetemre kezdj járni és a jogi pályát válaszd?

Gimi után a szüleim azt mondták, hogyha nem a továbbtanulást választom, akkor dolgoznom kell. Itthon nem lehet túl jól megélni a modellkedésből, hacsak a modell nem vállal el mindent, ami az én esetemben kizárt dolog, úgyhogy elkezdtem dolgozni egy ügyvédi irodában. Minél nagyobb rálátást kaptam, annál jobban tetszett, és egyre több feladatot bíztak rám. A szüleim mindig is szerették volna, ha lenne egy diplomám, és még a verseny után elkezdtem marketinggel foglalkozni, bejárni a ranglétrát. Mégsem szerettem volna olyan területen diplomát szerezni, amiben már dolgoztam és képzettség nélkül is tudtam felfelé lépegetni. Jobban szerettem volna olyan szakot választani, amely nem elsajátítható egyetem nélkül. Közben elindultam a Magyarország Szépén, ami miatt abba kellett hagynom a munkát az ügyvédi irodában. Eljött az ideje, hogy elkezdjem az egyetemet.

A modellkedés átmeneti munka számodra vagy az ügyvéd/jogász/bírói tevékenység mellett is szeretnéd folytatni?

Nem szeretném teljesen elengedni a modellkedést, viszont szeretnék a jövőmre koncentrálni, hiszen a szépség múlandó. Úgy érzem, hogy fontosabb dolgok is vannak ennél. Szeretnék más területen tanulni, ahol kiemelkedhetek, ami inkább a tudásról szól. Lehet, hogy átmeneti volt a modellkedés, mert nem tudom, mennyire fogják jó szemmel nézni a fotózásokat egy ilyen komoly szakmában. Remélem, el tudják majd fogadni az emberek, hogy Magyarország Szépe voltam és mást is le tudok tenni az asztalra.

Miként esett a Károlira a választás? Hogy tetszik a képzés?

Több egyetemre is felvettek tavaly – az ELTE és a Pázmány is köztük volt, de kifejezetten a Károlira szerettem volna jönni. Akikkel beszélgettem, azt mondták, hogy sokkal gyakorlatiasabb az itteni jogászképzés, mint máshol, ami nekem könnyebbség. Abszolút meg vagyok vele elégedve, csak az online órákkal gyűlik meg a bajom, mert otthon nehezebb koncentrálni, mint a tantermi oktatás alatt. Több a zavaró tényező, de gondolom, a tanároknak sem egyszerű, hogy egy monitort néznek, amin magukat látják. Ezt az áldozatot viszont mindenkinek meg kell hozni.

A Dalok a magasföldszintről (2010), A Polaroidok (2013) és a Rókák esküvője (2018) sikere után Simon Márton új kötettel jelentkezett augusztus végén. Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni című verseskötet mellett idén tavasszal már Amerikában is megjelent egy válogatáskötet verseiből, illetve a Helikon Zsebkönyvek sorozatban 99 magyar vers címmel szerkesztett antológiát is. 2015-ben végzett Keleti nyelvek és kultúrák – japán szakirányon a Károlin, 2021 szeptemberétől pedig újra intézményünkben folytatja tanulmányait Japanológia mesterképzésen. Simon Márton költővel nemcsak új kötetéről, de arról is beszélgettünk, hogy miért kezdett el verseket írni, hol találkozott a japán irodalommal, és hogyan találta meg a helyét a Károlin.

Augusztus 30-án jelenik meg negyedik köteted Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni címmel. (a magazin megjelenésekor már megjelent – a szerk.) A kötet ajánlójában úgy olvasom, hogy ez a verseskötet az elmúlt másfél év lenyomata lesz. Valóban így van?

Részben mindenképp igen, de azért alapvetően nem. Próbáltam keresni egy olyan poétikát, ami egyrészt ismerős számomra, tehát kapcsolódik ahhoz, amit eddig is csináltam, másrészt valamelyest újdonság, természetesen. Bő két éve kezdtem ezzel a kötettel foglalkozni: 2019 augusztusában voltam Berlinben a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjjal, ott írtam az első olyan verset, ami már ehhez az új kötethez tartozik. Tény, hogy a járványhelyzet előtt nekem is teljesen más terveim voltak a köteteimmel kapcsolatban is, aztán mint mindenkinek, nekem is 180 fokos fordulatot vett az életem. Az elmúlt időszak változásai, lelki- és idegállapota benne van a könyvben, de ez nem egy karanténkötet. Van benne szó bezártságról, egyedüllétről – megtalálható benne több olyan szöveg, amit mindenki biztos karanténversként fog olvasni, holott nem ez inspirálta őket, és legföljebb ilyen emlékeket idéznek fel. Szóval egyáltalán nem akartam karanténkönyvet írni, bármennyire is feldolgozandó lenne a téma, ugyanannyira érezném bulvárnak is, ha erről írnék.

Te hogyan élted meg a járványhelyzet okozta bezártságot?

Abból a szempontból jót tett, hogy sok időm volt írni és olvasni. Váratlanul rengeteg szabadidőm lett, mert az összes fellépésemet lemondták. Érdekes helyzet volt nézni is, hogy hirtelen mindenkinek az orra bele lett nyomva a saját életébe, hiszen megszűntek a hétköznapok, amik menekülőutat jelentettek kifelé. Furcsa, de az írás és olvasás is teljesen mást jelentett: nem kellett megvárni az éjszakát, hogy csönd legyen, mert eleve csönd volt. Ebben a bezártságban fordítottam le például Jennifer Egan Manhattan Beach című regényét is, amely szintén ősszel fog megjelenni. (Mire ez az interjú megjelenik, már a könyv is megjelent. – a szerk.)

Miben más a műfordítói tevényekséged, mint a versírás? Nyilván a fordítói munka is alkotómunka, hiszen mégiscsak először a te értelmezéseden keresztül jelenik meg maga a mű, amit aztán tolmácsolsz az olvasóknak. Milyen kihívásokkal találkozol ennek során?

Általános műfordítói probléma találni egy olyan nyelvet, amin az a szöveg beszél, amin a célnyelven megszólal. Persze vannak gyakorlati kérdések, most például az előbb említett Manhattan Beach című regényben az olaszok sértegetik az íreket olyan kifejezésekkel, amik lefordíthatatlanok, hiszen magyarul soha senkit nem sértettünk meg azért, mert ír származású. Ezek viszonylag apróbb nehézségek, a hangsúlyosabb mindig az, hogy ki kell találni, hogy az adott szöveg milyen regiszterben, milyen ritmusban tud jól működni. Bármit le lehet fordítani, a legnagyobb kihívás, hogy magyarul jó legyen a szöveg: élő és ható legyen, jól szóljon, legyen értelme, érdemes legyen elolvasni. Fontos, hogy nem ugyanaz egy magyar mondat, mint egy olvasható szöveg.

Honlapodon írod, hogy kamasz korod óta írsz. Miért kezdtél el írni és emlékszel még az első művedre?

Az első versről, amiről azt gondoltam, hogy vers, arra még élénken emlékszem. Problémás kamasz voltam, kisgyerek korom óta félárva, és erre akkor úgy gondoltam, hogy a József Attila-i „megoldás” mindenre megoldás: szép verseket kell írni és minden rendben is lesz. Valójában persze kerestem az utam, az identitásom, a lehetőségeim. Édesapám lelkész, így pl. a vallásos szöveghagyománynak és a verbalitásnak eleve kiemelt szerepe volt az életemben – ez egy erős imprinting volt. Amikor elkezdtem verseket írni, megdicsértek. Gyerekként tíz évig játszottam különböző hangszereken, és mindegyikkel nagyon közepes voltam (nevet – a szerk.), így jól esett azt érezni, hogy valami mintha tényleg jól menne: a kamaszkori „fellángolásom” nemcsak átmeneti volt, hanem valóban költő lettem.

Fel tudod idézni az életednek azt a pillanatát, amikor beszippantott az irodalom, a költészet világa?

Számomra ennek inkább fázisai voltak, hogy újra és újra meg kellett szeressem az irodalmat. Amikor megtanultam olvasni, elolvastam a Micimackót, utána nagyon sokszor az Egri csillagokat. Kiskamaszként például volt egy ilyen furcsa élményem, hogy próbáltam József Attilát olvasni, és nem tetszett. Aztán később Adyt, Hrabalt ajánlotta egy kedves tanár ismerősöm, Fűzik László, akiket máig nagyon szeretek. Persze idővel József Attilát is megszerettem, sőt, kamaszként még Kafka A per című műve is sokáig kedvencem volt. Humán tagozatos osztályba jártam Pápán, sokat számított, hogy jó magyartanáraim voltak –Korsós Bálint és Veress Zsuzsa, akik tankönyvíró tanárok is voltak – sok jó szöveget ajánlottak, prózát és verseket vegyesen. Veres Zsuzsának például sok versemet megmutattam akkoriban, ő ajánlotta a Diákírók és Diákköltők Találkozóját Sárváron, ahová el is mentem – összességében ő nagyon sokat segített.

Vannak irodalmi példaképeid? Kiket szeretsz olvasni?

Példaképeim talán nincsenek, a kortárs magyar költők közül Kemény Istvánt és Szijj Ferencet tudnám kiemelni, akik fontosak nekem. Rajtuk kívül Takács Zsuzsát, Tóth Krisztinát, Rakovszky Zsuzsát, Parti-Nagy Lajost mondanám, vagy Nádast és pláne Esterházyt, de hát hogy jövök én ahhoz, hogy őket emlegessem.

Mikor és hol találkoztál a japán irodalommal, költészettel?

A japán irodalom kapcsán mindig mindenhol Akutagava került szóba már középiskolában is, így én is őt olvastam először, illetve az ottani filmklubban A vihar kapujában című műve alapján készített, Kuroszava-filmet is levetítették nekünk, erre elég pontosan emlékszem. Akutagava olvasása után adta magát a dolog, elkezdett foglalkoztatni a japán kultúra, bár tudni alig tudtam róla valamit, gyakorlatilag majdnem mindent elolvastam, amit lefordítottak magyarra. A költészet másik helyzet volt. De arra nem is emlékszem ennyire.

Esztétika-kommunikáció szakon kezdted el a tanulmányaidat még a Pázmányon, viszont idővel váltottál a keleti nyelvek és kultúrák – japán szakirányra a Károlin. Elmondható, hogy megtaláltad itt a helyed?

Igen, abszolút. Azóta is próbálom magamnak megfogalmazni, hogy mi is az a különbség, ami miatt azt érzem, hogy én itt jó helyen vagyok. Nyilván több gyakorlati vetülete van, hogy miért volt más, hiszen nyelvet tanulni teljesen más, mint filozófiát vagy irodalomtörténetet. A Pázmányt, mint közeget nagyon szerettem, de minden reggel azzal a szorongással ébredtem, hogy nem tudom, mit keresek ott, mivel nem akarok sem egyetemi tanár, sem kritikus, sem esztéta, se más hasonló lenni. A kimondott hurrá-optimizmus elég távol áll tőlem, de itt, a Károlin tényleg az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Ez nemcsak jó élmény volt, de fontos is. És a közeg itt szintén nagyon jónak bizonyult.  

Miért vártál akkor hat évet, hogy folytasd a tanulmányaidat?

Mert rengeteg mindent nem tudtam amiatt csinálni, mert egyetemista voltam, így például nagyon szerettem volna művészeti ösztöndíjakra jelentkezni, de az összes ilyen állami ösztöndíjnak – Babits Mihály-ösztöndíjnak, Móricz Zsigmond-ösztöndíjnak stb. – feltétele, hogy nem lehetsz felsőoktatási intézmény hallgatója. 2015-ben végeztem az egyetemen, 2016-ban kezdtem el írni a következő kötetem, a Rókák esküvőjét, 2017-re pályáztam meg a Visegrádi Alap alkotói ösztöndíját, amit elsőre megkaptam és három hónapra el is utaztam Krakkóba. Egyetemistaként ezt nem tudtam volna megoldani. A mesterképzés elvégzését egyre fontosabbnak éreztem, de ennek az időzítését most érzem ideálisnak, augusztus végén megjelenik a kötetem, most egy picit nem fogom azt érezni, hogy fecsérlem az időm, ha nem írok, így lesz energiám a tanulmányaimra is. A kettőt elég nehéz összeegyeztetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmit sem fogok írni a következő két évben.

Mennyire határozza meg még az életed a slam poetry?

Most, hogy újra lehet menni fellépni, így nagyon, mert sok helyre hívnak. Pont idén volt tíz éve, hogy először léptem fel ilyen rendezvényen. Az ebből származó tapasztalatok míg élek, meghatároznak. Bár ez a közeg is sokat változott. Régen nagyon erős közösséget alkottunk, hetente többször összejártunk, találkoztunk, jártunk fellépni, mindig volt valamilyen esemény, buli, ahová együtt mentünk. Egy idő után ebből kikoptam, ahogy mások is, sokan megnősültek, stb. Kevesebb ilyen közös eseményen vagyok ott, de a jó slameket továbbra is nagyon szeretem. Mindig meglep, hogy mennyire népmozgalom ez a mai napig - nincs ennél egalitáriusabb[1] műfaj.

A slam poetry kapcsán nyilatkoztad korábban, hogy többek között személyiségfejlesztő tréningként tekintesz rájuk. Tényleg segített?

Költőként iszonyatosan fojtogató tud lenni, ha néha nem lépsz ki és nem csinálsz valami mást is. Nyilván a költészeti hagyomány Magyarországon teljesen más, mint a slam poetry hazájában, Amerikában. Ez nem leminősítés, hiszen én nagyon szeretem a magyar költészeti hagyományt – szerintem ez látszik is ebben az antológiában (99 magyar vers – a szerk.), nagyon sok magyar költőt olvasok. Számomra viszont a vers és a slam nincs meg egymás nélkül, magamra is úgy szoktam hivatkozni, hogy költő vagyok, aki színpadon is fel szokott lépni.

Egyébként tényleg, nagyon sok mindenben segített a slam. Sokkal kevésbé félek az emberektől, sok mindent itt tanultam meg: színpadon beszélni, szóba állni másokkal, megszólalni eleve, interjút adni, nem zavarba jönni, ha elém tesznek egy mikrofont. És megtanultam kordában tartani a közönséget, megtanultam, hogyan keltsem fel és tartsam meg a figyelmüket. Ezek mind olyan dolgok, amik sokat hozzátesznek az ember személyiségéhez, illetve bizonyos készségek megerősítéséhez. Még ha valaki nem is nyer országos bajnoki címet, de azzal, hogy kiáll és megtanulja kezelni a feszültséget, már sokat tett önmagáért. Nagy kedvencem Petri György, érdemes megnézni a Pesti Fekete Doboz felvételeit a 90 körüli felolvasásairól. Iszonyúan élvezte, gyakorlatilag slammelt.

Izgulni szoktál még a fellépések előtt?

Persze, ugyanúgy. Ez semmit nem változott.

Fotók: Slezák Zsuzsa

[1] Az egalitarizmus vagy egalitarianizmus egy olyan gondolkodási iskola, mely szerint a legfontosabb az emberek közötti egyenlőség. – a szerk.

„Újra kell olvasni Ravasz Lászlót ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, mennyire jövőbe látott” – hangzott el október 1-jén a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának épületében azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a püspök beiktatásának századik évfordulója alkalmából tartottak. „Az életet és az igazságot nem lehet egymástól elválasztani” című eszmecsere Dr. Földváryné Kiss Réka, a HTK Egyháztörténeti Intézetének vezetője, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnök, Dr. Szekér Nóra, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Leváltárának tudományos kutatója, Dr. Szabó István teológiai tanár, a Zsinat korábbi lelkészi elnöke és Dr. Hatos Pál, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének vezetője. A beszélgetés moderátora Ablonczy Bálint újságíró, a Reformáció Öröksége Műhely vezetője volt.

A kerekasztal-beszélgetés a Dunamelléki Református Egyházkerület ünnepi közgyűlésének volt a része, melynek keretében előadások hangzottak el és ünnepi istentiszteletet is tartottak a Kálvin téri templomban.

A közel másfél órás beszélgetésen szóba került többek között, hogy Ravasz László elfoglalta-e méltó helyet a magyar szellemtörténetben, miben hasonlított és miben tért el pályája Mindszenty Józsefétől. Hatos Pál, Ravasz biográfusa arra hívta fel a figyelmet, hogy a történész igazi terepe mindig a halottak terepe, a püspök pedig a huszadik század egyik leglebilincselőbb magyar intellektusa volt. Szekér Nóra Ravasz László erdélyi származásának fontosságára hívta fel a figyelmet, szerinte e dimenzió nélkül nehezen értelmezhető az ellentmondásokat is tartalmazó életpálya. Kiss Réka a bevezetőben említett kijelentéséből kiindulva rámutatott: Ravasz László már 1943-ban arról írt, hogy elérkezhet az az idő, amikor az egyháznak fel kell adnia iskoláit. A történész kutatásai alapján arról is beszélt, lemondatása után Ravasz László számára az egyházvezetéssel kapcsolatos igazi törés nem az iskolákról való lemondás, hanem a „keskeny út” teológiájának meghirdetése volt. Ezzel a lépéssel ugyanis Bereczky Albert és köre lényegében a tiszta Ige hirdetését felcserélte az államhatalom ideológiai kiszolgálására. Szabó István az első két zsidótörvény megszavazásával kapcsolatban leszögezte: fontos a kontextus ismerete, s Ravasz László a történelmi egyházak vezetői közül a legtöbbet tette az üldözöttek mentéséért. Szabó István ezzel együtt úgy vélte, hogy a történet fájó seb, amelyről csak remélni lehet, hogy mára behegedt. Figyelmeztette a hallgatóságot arra, a koreszmék még egy Ravasz Lászlóhoz hasonlító nagy intellektust is el tudtak ragadni, ezért az egyháznak mindig vigyázni kell, milyen gondolatokat tesz magáévá.

Fotó: Füle Tamás / parokia.hu