Mivel nem tudtak megegyezni egymással, kezdtek szétoszlani.
Az üdvösség történetének ebben a pillanatában, az egyéni hitbeli döntés került előtérbe, mely ezután mások, többek döntésével összekapcsolódva vált közösségi létformává. Nem mindig és nem minden időben vezet a hit útja az egyéntől a közösségig; volt, van és lehet olyan helyzet, idő, alkalom, mikor egyes közösségek döntése a keresztyén hit felvétele, követése. Manapság, a neutralizálódó nyugati civilizációban, az egyénieskedés korában, talán túlzott hangsúly kerül/t a „magánosított” hitéletre, melynek csupán teret ad a köz. Pedig ha nincs közös ima, ének, istenélmény s ezek természetes következményeként, az egymás erősítése hitben, a diakónia gyakorlása és a tágabb közösségek felé való szolgálat, akkor önmagáért való, öncél lesz a hit, „elveszti ízét”, értelmét. A közösségben való lét gyakran nehéz, mert alkalmazkodni, engedni, fáradozni, érdekellentéteket elhordozni, különbségeket elviselni kell, hogy működhessen. Mégis többet kapunk, kaphatunk vissza a közből, mint amennyi erőt, energiát egyen-egyenként bele tudunk fektetni. Így viszonyuljunk munkahelyi, egyházi, családi közösségeinkhez.
Szentpály-Juhász Imre, Egyetemi Lelkigondozói Szolgálat
