Rólunk mondták

A lelkigondozói foglalkozások a mi kis munkahelyi dolgozóinkat szuper csapattá kovácsolta. A szürke hétköznapokat megszínesíti, napsütést hoz. Elkezdődik a foglalkozás, majd mindent levetkőzve, megújult erővel felruházva, jókedvűen ülünk vissza az asztal mögé dolgozni. Minden alkalommal képes a közösség jó, jobb lenni. Pedig azt hittem a fáról már leszedtem a legfinomabb gyümölcsöt. A legutóbbi alkalmon is megbizonyosodtam, vannak még mindig finom, finomabb gyümölcsök. Minden alkalom más, ettől a csokor virágunk még pompásabb, sokszínű, tündöklő. Sára és Imre csoportvezetése kitűnő, ahol megélünk mélységeket, de sokszor felmegyünk a csúcsra és onnan nézünk szerte-szét. A foglalkozás után csak kellemes dolgokkal van tele a „zsebünk”, napokig csipegethetünk belőle. A következő alkalmat mindig nagyon várom, mint a kisgyerek! Várom a napsütést…

Már több mint egy éve rendszeresen találkozunk Sárával és Imrével, a KRE Lelkigondozói Szolgálat munkatársaival. Hónapról hónapra eljönnek hozzánk, hogy velük együtt nézzünk rá admin munkateamünk mindennapjaira, gondjainkra és örömeinkre, s együttműködésünkre.

Minden alkalommal kapunk s adunk egymásnak „tükröket”, gondolatébresztő mondatokat. S ha mély is néha egy-egy pillanat, mégis megkönnyebbülve, kicsit felfrissülve ülünk vissza a monitor elé.

Mai találkozásunk így nagyböjt idején a húsvéti készülődés jegyében telt. Sokszor használunk szimbólumokat, amit én nagyon szeretek, mert sokszorozottabban érzem erejét, hatását.

Imre most is (mint már több alkalommal) a mai napra is gondolatébresztő napi biztatást hozott, s keretezte a találkozásunkat, melynek fő gondolata ez volt: „…vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük…”

E hosszabban felolvasott bibliai „történet” tükrében beszélgettünk ma családról, öröklődő, bennünk élő családi mintákról, ezek szerepeiről és hatásáról mindennapi életünkben és munka folyamatainkban.

Számomra több gondolati síkot is érintett e kiragadott idézet, súlya volt.

Halál és feltámadás. Az életet adó táplálék, a kenyér többszörös szimbóluma: a kenyértörés mint konfliktus, szakítás, végleges elszakadás…, majd ugyanannak a kenyérnek a megtörése és egymás közt való szétosztása, mely az újból egyesülés, egymásra találás szimbólumaként kerül ismét elő.

Eszembe jut erről – kissé talán távolabbi asszociációként – egy japán szokás: az eltörött tárgyak összeillesztése, megragasztása, de nem is akárhogyan: arannyal, művészien egymáshoz illesztve a széttört részeket; s így a „meggyógyított egész” hordozza ugyan a korábbi törés emlékeit, de már megdolgozva, tovább víve azt. A hajdani törésből továbblendítő energiát, életerőt hirdet az összeillesztett edény. Több lett általa.

Mai „edényünk” cserepeit bennünk élő családi mintákból, hagyományokból ragasztgattuk össze, s néztünk rá a törött cserepekre mint lehetséges erőforrásainkra.

Az edényünk újjászületett, megőrizve, megtartva a régit, továbblendített, kapcsolódást segített..

Köszönöm, köszönjük a mai találkozást is!