….Isten szántóföldje, Isten épülete….Isten temploma vagytok…
Szentély vagyok, melyben a mindenség Ura lakozást vett, akit éppen erre a célra alkotott. Milyen lenne minden nap, ezzel a tudattal ébredni s ezzel aludni el? Felemelő, félelmetes, elidegenítő vagy éppen a magamra találást segítő? Az önsajnálat vagy az önimádat csapdájából, a traumák és tragédiák útvesztőjéből, a pótszerek és pótcselekvések terhe alól, a „lét elviselhetetlen könnyű volta” (Kundera) vagy éppen súlya miatti roskadozásból, ki-és felemelhetne. S milyen szántóföldnek lenni? Azt fel kell sérteni, szántani, vájni (kelet-mo-i tájszó), hogy beléje magot lehessen – a termés reményében – vetni bele. Mindez fájdalmas, néha gyötrelmes, nem szeretem folyamat, de termőre fordulhatok, ha el-és befogadom az isteni veteményt. Nem mindegy kinek, minek vallom magamat.
Szentpály-Juhász Imre, ELSz
