….aki felmagasztalja magát, megaláztatik…
Mit gondolunk magunkról? Nevezzük ezt most énképnek, melynek jelenlegi állapotát elsősorban az határozza meg, amit magunkról gondolunk, látunk és szeretnénk láttatni. Önkép pedig legyen az, amit nagyobb mértékben a környezetünk véleménye, reakciója határoz meg. A kettő természetesen hat egymásra s idővel változhatnak, alakulnak az életkor, események, tapasztalatok, élmények hatására. Van, amikor úgy érezzük, gondoljuk és adott esetben ki is mondjuk, hogy a munkában, munkahelyen, a munkatársak között mi vagyunk a gyors felfogásúak, a munkaszeretők-és bírók, míg a másik munkakerülő, lassú, ügyetlen, lusta. Felemeljük magunkat a másik, mások fölé s lehet ez reális. S van amikor úgy látjuk, tapasztaljuk, hogy akár valós alapon, akár csak látszólagosan, de más, mások előrébb vannak, több elismerést, támogatást kapnak, lassabbak, tapasztalatlanabbak vagyunk és mi le-maradunk. Folyamatos, oda-vissza méricskélése, bemérése az én-és önképnek. Jézus nem csak pusztán emberi jelenségeket említ, hanem mindig és mindenben az Atyához való kapcsolódásról, viszonyról beszél. A hétköznapi élet jelenségei például szolgálnak, hisz Ő nem erkölcsprédikátor, hanem az Isten országát hirdeti, éli meg. Aki azt gondolja, vallja, hogy közel van a mennyei Atyához s neki az Ő közelében van ‘bérelt’ helye, vigyázzon, mert a közelség-távolság meghatározása nem emberi lehetőség. A meghívás, a jelképes és mégis valóságos örömteli lakomára mindenkinek szól, Jézusban a Lélek által. Ki milyen közel lesz vagy távol nem a mi dolgunk megszabni, méricskélni s így értelmetlen is. Elfogadom-e, élek-e a hívással, az erre adott életválasz a fontos.
Szentpály-Juhász Imre, Egyetemi Lelkigondozói Szolgálat
