…mert neki gondja van rátok.
Átadni, odaadni, engedni, el-és levenni engedni valamilyen terhet vállunkról, lelkünkről, ami a mienk, hozzánk tartozik, belőlünk fakad…Elhinni azt, bízni abban, hogy Ő jobban tudja minálunk, mire van szükségünk, miben látunk hiányt, hol, miért és mitől szenvedünk, mint saját magunk. S ezekkel együtt és ezek ellenére velünk van, szeret minket, gondot visel rólunk. Másképp: eljutni oda, hogy jobban bízom az Atyában, mint magamban, saját tapasztalataimban, gondoltaimban, érzéseimben, érzelmeiben. Ha így tekintek Rá és magamra, ha így viszonyulok Házzá s magamhoz , akkor szintén tapasztalati valóság lesz, hogy „neki gondja van” ránk. Ha nem is az eddigiekből kikövetkeztethető módon, nem feltétlenül az emberi logika szerint, nem a valószínűség számítás alapján, hanem a kegyelem belső dinamikája szerint: „…ez az én fiam elveszett és megtaláltatott..”, „…eredj el és többé ne vétkezz…”, „…még ma velem leszel a paradicsomban…” Segíts minket az irántad való bizalomban növekedni, Istenem!
Szentpály-Juhász Imre, Egyetemi Lelkigondozói Szolgálat
