A Magyar hősök – Elfeledett életutak a 20. századból alcímmel megjelent ismeretterjesztő kiadvány hatvan ismert vagy éppen elfeledett, hősies életutat mutat be a kommunista diktatúra időszakából.
A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja (február 25.) alkalmából készített interjút a kötet egyik szerkesztőjével, Földváryné Dr. habil. Kiss Réka tanszékvezető egyetemi docenssel (Egyháztörténeti Tanszék) a Reformátusok Lapja.
A NEB megalakulásakor azt gondoltam, hogy ennek az intézménynek olyan kiadványok közreadása lesz majd az egyik feladata, mint amilyen a tavaly év végén megjelent Magyar hősök. Milyen megfontolások vezettek a hatvan huszadik századi életutat bemutató kötet összeállításához?
Az alcím – Elfeledett életutak a 20. századból – választ ad arra, hogy miért merült fel a kötet elkészítésének ötlete. Szerettük volna megmutatni, hogy a huszadik századi magyar társadalmat elnyomó két totális diktatúra nemcsak a nagypolitika szintjét érintette, hanem a társadalom minden egyes tagjának életébe beletaposott. Az elnyomó rezsimek gyakorta állították olyan döntések elé az embereket, amelyek az életük, a szabadságuk kockáztatásával jártak. A kötetbe beválogatott személyek nem akartak hősök lenni, élték a maguk életét – polgármesterként, tanárként, katonatisztként vagy éppen lelkészként –, ám a történelem sorsfordító pillanataiban rendkívül súlyos döntések meghozatalára kényszerültek. Ez a kockázatvállalás köti össze a Magyar hősökben olvasható történeteket.
Mi vezette rá ezeket az embereket, hogy kiélezett helyzetekben vállalják a kockázatot?
A kötet előszavában idézzük a kommunista diktatúra börtöneiben összesen tizennyolc és fél évig raboskodó Lénárd Ödön piarista szerzetest, aki így fogalmazott: „A hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél és elszalad!” Lénárd Ödön ezzel arra mutatott rá, hogy ugyan a hőssé vált emberek másokhoz hasonlóan átélték a család, az élet, a szabadság, a meglévő egzisztencia elvesztésétől való félelmet, határhelyzetekben hozott bátor döntéseikkel mégis hajlandók voltak mindezt kockára tenni.
Milyen szempontok szerint választották ki a kötet szereplőit?
Vannak köztük ismertebb személyek, akik már korábban helyet kaptak a közös nemzeti emlékezetben, többségük nevét azonban csak kisebb, például lakóhelyi vagy egyházi közösségük ismeri. Az ő beválogatásukkal olyan „hétköznapi hősök” életútját szerettük volna beemelni a köztudatba, akiket a diktatúra negyven éve alatt megbélyegzett vagy egyszerűen csak feledésre ítélt a kommunista emlékezetpolitika. A megbélyegzett személyeket a kommunista hatalom megpróbálta erkölcsileg lejáratni. Ez lett a sorsa az ötvenhatosoknak, például Iván Kovács Lászlónak, Péch Gézának vagy éppen Szobonya Zoltánnak. Nekik a becsületüket is vissza kell adni, ezért szükséges elmondanunk, hogy valójában kik voltak és mit tettek ők. Sokaknak a történetét igyekeztek elhallgatni. Például Soos Géza nevét évtizedekig alig említették, pedig nélküle nem érthető meg az embermentés, az ellenállás története. De Kiss Sándor és Benkő Zoltán esete is hasonló. Ha már nem tudták őket lejáratni, inkább tudomást sem vettek róluk. A kötettel arra törekedtünk, hogy a német megszállástól a Kádár-rendszerig a huszadik századi magyar történelem főbb csomópontjaira fókuszáljunk oly módon, hogy a személyek kiválasztásánál az egész Kárpát-medencét lefedjük. Jobboldali és baloldali politikusok, egyháziak és világiak, paraszt- és munkásemberek, orvosok, tisztviselők és katonák is vannak köztük.
Akik között a hősies magatartásuk jelenti a közös pontot.
Pontosan. Amikor a történelem lépéskényszerbe hozta őket, mindannyian az utókor figyelmére érdemes helytállást tanúsítottak. Amint említettem, a hősies jelzőre nemcsak a politikai, közéleti, kulturális elit, hanem akár egy falusi bíró, jelesül egy kis kárpátaljai település férfilakosságát a málenkij robottól megmentő Bakajsza József is érdemes lehet. Az utóbbihoz hasonló eseteket nagyon nehéz dokumentálni, mivel nem ritkán csupán szájhagyomány útján terjedve, a helyi közösség emlékezetében maradtak fenn. Ezeket a történeteket rögzítenünk kell annak érdekében, hogy megmentsük őket a feledéstől. Az azonban, hogy valaki hősies tettet hajtott végre, nem jelenti azt, hogy az egész életpályájával egyet kell értenünk. Helytállóink egyes döntései akár megosztóak is lehetnek, ám mindannyiuk életének akadt legalább egy olyan pontja, amikor kifejezetten nagy kockázatot vállaltak a szűkebb vagy tágabb közösségük érdekében. Emiatt joggal nevezhetjük őket hősöknek. Mi tehát a nekik kijáró tiszteletadás jegyében igyekeztünk színvonalas, gazdagon illusztrált ismeretterjesztő kötettel arcot adni a közelmúlt magyar helytállóinak, felvázolva mindeközben a huszadik századi magyar történelem nagy dilemmáit.
Melyek ezek a dilemmák?
Azok a kérdések, amelyeket magunknak teszünk fel a történetek olvasása közben. Vajon az adott helyzetben én hogyan döntöttem volna? Vállaltam volna a kockázatot? Vállaltam volna, mint Soos Géza, hogy otthagyom a három gyermekemet és a várandós feleségemet, illegalitásba vonulok, hogy mentsem embertársaimat? Vállaltam volna, akárcsak Honti Ilona, hogy kivégzett ötvenhatos forradalmár özvegyeként, fiatalon, kisgyerekkel, évekig munkanélküliként egy életen át hűséggel őrizzem a férjem emlékét?
Hívő emberként megerősítő volt azokat a történeteket olvasni, amelyek a hitért kiálló emberekről szólnak.
A kötetben több egyházi személy is helyet kapott, különböző felekezetek képviseletében. Dobos Károly például 1944- ben üldözött zsidókat bújtatott, majd a kuláküldözések és a budapesti kitelepítések idején Szabó Imre esperessel együtt felszólalt az elnyomottak és az otthonukból száműzöttek érdekében. De említhetem még a református egyházból az ellenállásban kiemelkedő szerepet vivő SDG-s Soos Gézát vagy Kiss Sándort, illetve az ’56-os mártír lelkészeket, a kárpátaljai Gecse Endrét, az érmelléki Sass Kálmánt vagy a levéli Gulyás Lajost. Sokan vannak, akik még az egyházi emlékezetben sem foglalják el az őket megillető helyet, pedig a történetük érdekfeszítő és megrendítő. Törekedtünk arra, hogy kiemeljük őket az egyházi mártír skatulyájából, hangsúlyozva, hogy történeteik a közös nemzeti emlékezetnek is szerves részét képezik.
A közös nemzeti emlékezet szerves része az is, hogy Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben elhurcolták a szovjetek. Az esemény napján, február 25-én immár húsz éve a kommunista diktatúrák áldozataira emlékezünk. Hogyan történhetett meg akkoriban ilyen nyilvánvaló törvénytelenség?
Kovács Bélát a legnagyobb parlamenti párt vezető tisztségviselőjeként a Magyarországot megszállás alatt tartó hatalom politikai rendőrsége gyakorlatilag elrabolta, miközben élt a képviselői mentelmi joga. Ez mutatja, hogy a magyar állam 1945 után nem nyerte vissza a függetlenségét. Ma már világos, hogy a magyar kommunista párt már közvetlenül a háború után egyeduralomra tört, és – hathatós szovjet segítséggel – lépésről lépésre meg is szerezte a kizárólagos hatalmat. Vagyis hamis az a narratíva, amely szerint 1945-től 1948-ig parlamenti – vagy mások szerint „népi” – demokrácia volt Magyarországon.
Tehát Kovács Béla esetét nem tekinthetjük a kommunista hatalomátvétel kezdetének.
Így igaz, a kisgazdapárt főtitkárának elhurcolása csak egy állomás a sorban. Legalább ilyen fontos Benkő Zoltán története, amely a kötetben is helyet kapott. Benkő egyike volt azoknak a fiatal értelmiségieknek, akik részt vettek az ellenállásban és az embermentésben, és képességeiknél fogva vezető szerepet játszhattak volna a polgári demokratikus Magyarország megteremtésében. Ezt a tehetséges, ambiciózus csoportot nagyon hamar félreállították. A cél tehát ennek a demokratikus elitnek a szétverése volt, és Kovács Béla elhurcolása, majd Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítése a folyamat tetőpontjait jelentette. Volt, akiknek a börtön, Recsk vagy éppen az emigráció, másoknak a beszervezés és a kollaborációra kényszerítés jutott osztályrészül. Benkőt, aki diákellenállóként fegyverrel is szembeszállt a nyilasokkal, 1945-ben, majd 1947-ben és 1948-ban is letartóztatták, fasisztának bélyegezték. Az anekdota szerint amikor megkérdezte, hogyan lenne ő fasiszta, amikor részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában, a kihallgatótiszt azt válaszolta neki, hogy aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is. Ez azt mutatja, hogy a kommunisták azt tekintették igazi ellenségnek, azoktól tartottak leginkább, akik korábban a szélsőjobboldali diktatúrákkal is szembe mertek szállni.
Valójában bárki a diktatúra áldozatává válhatott?
Egyrészt a kommunista párt folyamatosan bővítette az ellenségei körét. Mindenkit annak tekintettek, és akiről akár csak feltételezhető volt, hogy veszélyeztetheti a hatalmukat, antikommunistának, sőt fasisztának bélyegezték. Minél inkább autonóm, önálló véleményalkotásra és döntéshozatalra képes, világos értékrenddel rendelkező közösség tagja volt valaki, annál veszélyesebbnek tartották. Ennek szellemében leszámoltak a tulajdonnal rendelkező rétegekkel, az egyházakkal, a civil egyesületekkel. Másrészt viszont a magyar társadalom mindennek ellenére nem hódolt be teljesen a kommunista hatalomnak. Az ellenállásnak számos formája volt. Ha például minden templomon kívüli vallási összejövetelt tiltottak, akkor egy bibliaóra a kulturális ellenállás aktusát jelentette. A Rákosi-korszakban az ilyesfajta jelenségekkel szemben is erőszakos eszközökkel léptek fel. Azt se feledjük, hogy a totális diktatúráknak a szellemi elit körében végzett pusztításai ellenére 1956-ban olyan fiatal vezető réteg jelent meg a színen, amely képes volt felelősségteljesen irányítani a helyi közösségeket. Óriási tartalékok voltak tehát a magyar társadalomban. Amikor a magyar emberek helyzetéről, megtöretettségéről, kompromisszumkészségéről beszélünk, arról is szólni kell, hogy közben sokan a hűséget, a csendes ellenállást, a kockázatvállalást választották.
Manapság akadnak, akik ilyen-olyan megfontolásokból meglehetősen nagyvonalúan használják a diktatúra fogalmát. Ezek szerint újra és újra el kell mondani, hogy mit tekinthetünk annak és mit nem?
Valóban nagyon fontos a fogalmak helyes használata. Az imént tárgyalt kötet arra is figyelmeztethet bennünket, hogy elkophatnak, ha akkor is használjuk őket, amikor nem kellene. Ha minden olyan berendezkedést diktatúrának nevezünk, amely nem felel meg az értékrendünknek, azzal a Magyar hősökben szereplő és a hozzájuk hasonló emberek kockázatvállalását is zárójelbe tesszük. A diktatúra önkényuralmat jelent, amikor az állam az erőszakszervezetekre támaszkodva, a törvényeket figyelmen kívül hagyva az élet minden területén gyakorolja az elnyomó hatalmát, és önkényesen foszt meg a szabadságuktól és az életüktől embereket. Ezzel szembeszállni ténylegesen a szabadság és az élet kockáztatását jelentette. Ennek a súlyát meg kell őrizni, a hősies kockázatvállalást, emberek bátor döntéshozatalát nem lehet megfosztani a jelentőségétől.
Az interjú a Reformátusok Lapja 2021/8. számában olvasható.
