Mostanában egyre gyakrabban hallom felcsendülni a Wham! együttes régi klasszikusát. „Last Christmas, I gave you my heart, but the very next day, you gave it away...”
Lehet, hogy számunkra is ismerős a dal szövege mögött rejlő érzés. Amikor a számodra legkedvesebb embernek hetekig keresed a legmegfelelőbb karácsonyi ajándékot. Gondosan kiválasztod, becsomagolod a legszebb csomagolópapírba, még talán egy szívet melengető kedves üzenetet is csatolsz hozzá – mindezt azért, hogy az illető következő nap elcserélje, vagy visszavigye a boltba. Jogosan haragszik meg ilyenkor az ajándékozó, jogosan folytatja a dal is: „This year, to save me from tears, I’ll give it to someone special...” Érthető, logikus emberi reakció ez – ha neked nem kell, hát kell majd másnak. Valaki különlegesebbnek.
Minden egyes év karácsonyán egy csodálatos, a legnagyobb ajándék érkezésére várunk az adventi időszakban – Jézus Krisztus érkezésére. Ő az Isten által gondosan megtervezett, próféták által számtalanszor megígért értékes ajándék. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
A világ azonban nem örült ennek az ajándéknak és eldobta magától. Logikus lenne ebben az esetben is a harag, logikusan mondhatnánk mi emberek: ha neked nem kell, hát kell majd másnak. Logikus lenne Istentől, hogy Ő is inkább másnak kínálja fel hát ezt az ajándékot – valaki különlegesnek, valaki olyannak, aki értékelni is tudja.
Csakhogy az Isten nem ember. Az Isten nem vonja vissza Krisztusban felkínált ajándékát, nem mondja haragjában azt, hogy jó lesz ez akkor másnak. Nem. Ő minden egyes évben felkínálja neked és nekem, a legértékesebbet. Az Ő Fiát. Miért? Mert számára mi vagyunk a „someone special”, a legkülönlegesebbek, a mélyen szeretettek.
Ő most is vár arra, hogy gondosan megtervezett ajándékát elfogadjuk, felismerjük értékét, örüljünk érkezésének.
Erbach Viola
egyetemi lelkész
