A Dalok a magasföldszintről (2010), A Polaroidok (2013) és a Rókák esküvője (2018) sikere után Simon Márton új kötettel jelentkezett augusztus végén. Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni című verseskötet mellett idén tavasszal már Amerikában is megjelent egy válogatáskötet verseiből, illetve a Helikon Zsebkönyvek sorozatban 99 magyar vers címmel szerkesztett antológiát is. 2015-ben végzett Keleti nyelvek és kultúrák – japán szakirányon a Károlin, 2021 szeptemberétől pedig újra intézményünkben folytatja tanulmányait Japanológia mesterképzésen. Simon Márton költővel nemcsak új kötetéről, de arról is beszélgettünk, hogy miért kezdett el verseket írni, hol találkozott a japán irodalommal, és hogyan találta meg a helyét a Károlin.

Augusztus 30-án jelenik meg negyedik köteted Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni címmel. (a magazin megjelenésekor már megjelent – a szerk.) A kötet ajánlójában úgy olvasom, hogy ez a verseskötet az elmúlt másfél év lenyomata lesz. Valóban így van?

Részben mindenképp igen, de azért alapvetően nem. Próbáltam keresni egy olyan poétikát, ami egyrészt ismerős számomra, tehát kapcsolódik ahhoz, amit eddig is csináltam, másrészt valamelyest újdonság, természetesen. Bő két éve kezdtem ezzel a kötettel foglalkozni: 2019 augusztusában voltam Berlinben a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjjal, ott írtam az első olyan verset, ami már ehhez az új kötethez tartozik. Tény, hogy a járványhelyzet előtt nekem is teljesen más terveim voltak a köteteimmel kapcsolatban is, aztán mint mindenkinek, nekem is 180 fokos fordulatot vett az életem. Az elmúlt időszak változásai, lelki- és idegállapota benne van a könyvben, de ez nem egy karanténkötet. Van benne szó bezártságról, egyedüllétről – megtalálható benne több olyan szöveg, amit mindenki biztos karanténversként fog olvasni, holott nem ez inspirálta őket, és legföljebb ilyen emlékeket idéznek fel. Szóval egyáltalán nem akartam karanténkönyvet írni, bármennyire is feldolgozandó lenne a téma, ugyanannyira érezném bulvárnak is, ha erről írnék.

Te hogyan élted meg a járványhelyzet okozta bezártságot?

Abból a szempontból jót tett, hogy sok időm volt írni és olvasni. Váratlanul rengeteg szabadidőm lett, mert az összes fellépésemet lemondták. Érdekes helyzet volt nézni is, hogy hirtelen mindenkinek az orra bele lett nyomva a saját életébe, hiszen megszűntek a hétköznapok, amik menekülőutat jelentettek kifelé. Furcsa, de az írás és olvasás is teljesen mást jelentett: nem kellett megvárni az éjszakát, hogy csönd legyen, mert eleve csönd volt. Ebben a bezártságban fordítottam le például Jennifer Egan Manhattan Beach című regényét is, amely szintén ősszel fog megjelenni. (Mire ez az interjú megjelenik, már a könyv is megjelent. – a szerk.)

Miben más a műfordítói tevényekséged, mint a versírás? Nyilván a fordítói munka is alkotómunka, hiszen mégiscsak először a te értelmezéseden keresztül jelenik meg maga a mű, amit aztán tolmácsolsz az olvasóknak. Milyen kihívásokkal találkozol ennek során?

Általános műfordítói probléma találni egy olyan nyelvet, amin az a szöveg beszél, amin a célnyelven megszólal. Persze vannak gyakorlati kérdések, most például az előbb említett Manhattan Beach című regényben az olaszok sértegetik az íreket olyan kifejezésekkel, amik lefordíthatatlanok, hiszen magyarul soha senkit nem sértettünk meg azért, mert ír származású. Ezek viszonylag apróbb nehézségek, a hangsúlyosabb mindig az, hogy ki kell találni, hogy az adott szöveg milyen regiszterben, milyen ritmusban tud jól működni. Bármit le lehet fordítani, a legnagyobb kihívás, hogy magyarul jó legyen a szöveg: élő és ható legyen, jól szóljon, legyen értelme, érdemes legyen elolvasni. Fontos, hogy nem ugyanaz egy magyar mondat, mint egy olvasható szöveg.

Honlapodon írod, hogy kamasz korod óta írsz. Miért kezdtél el írni és emlékszel még az első művedre?

Az első versről, amiről azt gondoltam, hogy vers, arra még élénken emlékszem. Problémás kamasz voltam, kisgyerek korom óta félárva, és erre akkor úgy gondoltam, hogy a József Attila-i „megoldás” mindenre megoldás: szép verseket kell írni és minden rendben is lesz. Valójában persze kerestem az utam, az identitásom, a lehetőségeim. Édesapám lelkész, így pl. a vallásos szöveghagyománynak és a verbalitásnak eleve kiemelt szerepe volt az életemben – ez egy erős imprinting volt. Amikor elkezdtem verseket írni, megdicsértek. Gyerekként tíz évig játszottam különböző hangszereken, és mindegyikkel nagyon közepes voltam (nevet – a szerk.), így jól esett azt érezni, hogy valami mintha tényleg jól menne: a kamaszkori „fellángolásom” nemcsak átmeneti volt, hanem valóban költő lettem.

Fel tudod idézni az életednek azt a pillanatát, amikor beszippantott az irodalom, a költészet világa?

Számomra ennek inkább fázisai voltak, hogy újra és újra meg kellett szeressem az irodalmat. Amikor megtanultam olvasni, elolvastam a Micimackót, utána nagyon sokszor az Egri csillagokat. Kiskamaszként például volt egy ilyen furcsa élményem, hogy próbáltam József Attilát olvasni, és nem tetszett. Aztán később Adyt, Hrabalt ajánlotta egy kedves tanár ismerősöm, Fűzik László, akiket máig nagyon szeretek. Persze idővel József Attilát is megszerettem, sőt, kamaszként még Kafka A per című műve is sokáig kedvencem volt. Humán tagozatos osztályba jártam Pápán, sokat számított, hogy jó magyartanáraim voltak –Korsós Bálint és Veress Zsuzsa, akik tankönyvíró tanárok is voltak – sok jó szöveget ajánlottak, prózát és verseket vegyesen. Veres Zsuzsának például sok versemet megmutattam akkoriban, ő ajánlotta a Diákírók és Diákköltők Találkozóját Sárváron, ahová el is mentem – összességében ő nagyon sokat segített.

Vannak irodalmi példaképeid? Kiket szeretsz olvasni?

Példaképeim talán nincsenek, a kortárs magyar költők közül Kemény Istvánt és Szijj Ferencet tudnám kiemelni, akik fontosak nekem. Rajtuk kívül Takács Zsuzsát, Tóth Krisztinát, Rakovszky Zsuzsát, Parti-Nagy Lajost mondanám, vagy Nádast és pláne Esterházyt, de hát hogy jövök én ahhoz, hogy őket emlegessem.

Mikor és hol találkoztál a japán irodalommal, költészettel?

A japán irodalom kapcsán mindig mindenhol Akutagava került szóba már középiskolában is, így én is őt olvastam először, illetve az ottani filmklubban A vihar kapujában című műve alapján készített, Kuroszava-filmet is levetítették nekünk, erre elég pontosan emlékszem. Akutagava olvasása után adta magát a dolog, elkezdett foglalkoztatni a japán kultúra, bár tudni alig tudtam róla valamit, gyakorlatilag majdnem mindent elolvastam, amit lefordítottak magyarra. A költészet másik helyzet volt. De arra nem is emlékszem ennyire.

Esztétika-kommunikáció szakon kezdted el a tanulmányaidat még a Pázmányon, viszont idővel váltottál a keleti nyelvek és kultúrák – japán szakirányra a Károlin. Elmondható, hogy megtaláltad itt a helyed?

Igen, abszolút. Azóta is próbálom magamnak megfogalmazni, hogy mi is az a különbség, ami miatt azt érzem, hogy én itt jó helyen vagyok. Nyilván több gyakorlati vetülete van, hogy miért volt más, hiszen nyelvet tanulni teljesen más, mint filozófiát vagy irodalomtörténetet. A Pázmányt, mint közeget nagyon szerettem, de minden reggel azzal a szorongással ébredtem, hogy nem tudom, mit keresek ott, mivel nem akarok sem egyetemi tanár, sem kritikus, sem esztéta, se más hasonló lenni. A kimondott hurrá-optimizmus elég távol áll tőlem, de itt, a Károlin tényleg az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Ez nemcsak jó élmény volt, de fontos is. És a közeg itt szintén nagyon jónak bizonyult.  

Miért vártál akkor hat évet, hogy folytasd a tanulmányaidat?

Mert rengeteg mindent nem tudtam amiatt csinálni, mert egyetemista voltam, így például nagyon szerettem volna művészeti ösztöndíjakra jelentkezni, de az összes ilyen állami ösztöndíjnak – Babits Mihály-ösztöndíjnak, Móricz Zsigmond-ösztöndíjnak stb. – feltétele, hogy nem lehetsz felsőoktatási intézmény hallgatója. 2015-ben végeztem az egyetemen, 2016-ban kezdtem el írni a következő kötetem, a Rókák esküvőjét, 2017-re pályáztam meg a Visegrádi Alap alkotói ösztöndíját, amit elsőre megkaptam és három hónapra el is utaztam Krakkóba. Egyetemistaként ezt nem tudtam volna megoldani. A mesterképzés elvégzését egyre fontosabbnak éreztem, de ennek az időzítését most érzem ideálisnak, augusztus végén megjelenik a kötetem, most egy picit nem fogom azt érezni, hogy fecsérlem az időm, ha nem írok, így lesz energiám a tanulmányaimra is. A kettőt elég nehéz összeegyeztetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmit sem fogok írni a következő két évben.

Mennyire határozza meg még az életed a slam poetry?

Most, hogy újra lehet menni fellépni, így nagyon, mert sok helyre hívnak. Pont idén volt tíz éve, hogy először léptem fel ilyen rendezvényen. Az ebből származó tapasztalatok míg élek, meghatároznak. Bár ez a közeg is sokat változott. Régen nagyon erős közösséget alkottunk, hetente többször összejártunk, találkoztunk, jártunk fellépni, mindig volt valamilyen esemény, buli, ahová együtt mentünk. Egy idő után ebből kikoptam, ahogy mások is, sokan megnősültek, stb. Kevesebb ilyen közös eseményen vagyok ott, de a jó slameket továbbra is nagyon szeretem. Mindig meglep, hogy mennyire népmozgalom ez a mai napig - nincs ennél egalitáriusabb[1] műfaj.

A slam poetry kapcsán nyilatkoztad korábban, hogy többek között személyiségfejlesztő tréningként tekintesz rájuk. Tényleg segített?

Költőként iszonyatosan fojtogató tud lenni, ha néha nem lépsz ki és nem csinálsz valami mást is. Nyilván a költészeti hagyomány Magyarországon teljesen más, mint a slam poetry hazájában, Amerikában. Ez nem leminősítés, hiszen én nagyon szeretem a magyar költészeti hagyományt – szerintem ez látszik is ebben az antológiában (99 magyar vers – a szerk.), nagyon sok magyar költőt olvasok. Számomra viszont a vers és a slam nincs meg egymás nélkül, magamra is úgy szoktam hivatkozni, hogy költő vagyok, aki színpadon is fel szokott lépni.

Egyébként tényleg, nagyon sok mindenben segített a slam. Sokkal kevésbé félek az emberektől, sok mindent itt tanultam meg: színpadon beszélni, szóba állni másokkal, megszólalni eleve, interjút adni, nem zavarba jönni, ha elém tesznek egy mikrofont. És megtanultam kordában tartani a közönséget, megtanultam, hogyan keltsem fel és tartsam meg a figyelmüket. Ezek mind olyan dolgok, amik sokat hozzátesznek az ember személyiségéhez, illetve bizonyos készségek megerősítéséhez. Még ha valaki nem is nyer országos bajnoki címet, de azzal, hogy kiáll és megtanulja kezelni a feszültséget, már sokat tett önmagáért. Nagy kedvencem Petri György, érdemes megnézni a Pesti Fekete Doboz felvételeit a 90 körüli felolvasásairól. Iszonyúan élvezte, gyakorlatilag slammelt.

Izgulni szoktál még a fellépések előtt?

Persze, ugyanúgy. Ez semmit nem változott.

 

 

Fotók: Slezák Zsuzsa

[1] Az egalitarizmus vagy egalitarianizmus egy olyan gondolkodási iskola, mely szerint a legfontosabb az emberek közötti egyenlőség. – a szerk.

Szakirányú továbbképzések

Szakirányú továbbképzések

Közösségi Média

Közösségi média

Kultúra, közélet

Rádió

Károli Podcast

Károli Podcast

Károli Klub

Károli Podcast

Napi biztatás

Napi biztatás

 

Tudomány, kutatás

Tudomány, kutatás

Galéria

galéria, fotógép