Református családban nőtt fel, szülei lelkészházaspárként szolgáltak. Korábban úgy fogalmazott, hogy már a szülői házban megtapasztalta Jézus Krisztus hívó szavát. Ezek szerint egyértelmű volt, hogy Ön is a lelkészi hivatást fogja választani?

Annyira egyértelmű volt, hogy tiltakoztam is ellene – a protestáns alapállás is azt mondja, hogy semmit se fogadjunk el készen, magától értetődően. A ’70-es évek második felében egy református gimnázium végzett diákjáért nem kapkodtak úgy, ezért is logikusnak tűnt, hogy az ember folytatja édesapja hivatását. Kitűnő érettségi után nem jelentkeztem egyetemre, hanem elmentem egy évre betanított esztergályosnak. A paraszti világot elég jól ismertem abból a kis faluból, ahol felnőttem, és úgy gondoltam, hogy a munkásvilágot is meg kell ismernem. Életem egyik legszebb évét töltöttem a Diósgyőri Gépgyárban, s csak utána kezdtem el a lelkészi szolgálatra készülni.

Püspök úr életének meghatározó részét képezik a Németországban töltött évek: először ösztöndíjasként, majd a Bonni Egyetem tudományos munkatársaként is élt német területen. Honnan jött a német nyelvterület iránt tanúsított érdeklődése, illetve milyen tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodott kinti szolgálata közben?

Egy apró borsod-gömöri faluban nőttünk fel – négyen vagyunk testvérek – meglehetősen szegényes körülmények között (édesanyám polgári, édesapám gazdálkodó világból jött). Szüleimnek az volt az álma, hogy ne szoruljunk be egy pici kis világba, hanem szélesebb távlatokban gondolkodjunk. Nyaranta, kora gimnazista koromtól kezdve jártunk az NDK-ba, ahol egy hónapot töltöttünk egyházi körökben az úgynevezett Megbékélési Akció keretében: temetőket gondoztunk, kórházban ápoltuk a betegeket, óvóbácsi is voltam egy katolikus óvodában. Ezeken a helyeken kezdtem el németül tanulni, és egy olyan kultúrára találtam rá a látogatásaim és olvasmányaim során, amely mindig is érdekelt. A német kultúrában és a német egyházi életben egy olyan szabadabb életre találtam, amely megragadott – olyan egyházlátásra, teológiai gondolkodásra tehetettem szert, ami más volt, mint a magyarországi. Összességében a kettő együtt nagyon jól kiegészítette egymást. Olyan egyházi partnerekre, barátságokra tettem szert, akikkel a keresztyénség európai dimenzióiról: múltjáról, jelenéről és jövőjéről együtt tudtunk gondolkodni.

Az első lelkész-gondnoki értekezleten – 2021. május 5-én – beszélt olyan találkozási pontok létrehozásáról, ahol lehetőséget lehet teremteni az evangélium üzenetének átadására. Ilyen pontként említette korábban a Csillagpontot is, de milyen más lehetőséget lát a fiatalok elérésére?

Például a Károli Gáspár Református Egyetemet, illetve minden olyan intézményes vagy nem intézményes keretet, ahol az egyház egy olyan felületen találkozhat emberekkel, amely egyébként nem a templomi közeg. A templomhoz szorosan vagy lazán kötődő emberek körülbelül félmillióan vannak; csak a hitoktatásban elérünk Kárpát-medencei szinten negyedmillió gyereket, akiknek a nagy többsége állami intézményben tanul. A Károli Egyetemre sem feltétlenül egyházi okokból jelentkeznek, hanem azért, mert remélik, hogy itt jó az oktatás, az infrastruktúra. Ha nem használjuk ki ezeket a lehetőségeket a fiatalokkal való találkozásra, illetve, ha nem hozunk létre találkozási pontokat a fiatalok és az isteni üzenet között, akkor miért tartjuk fent ezeket az intézményeket? Jó egyetemet más is fent tud tartani, ahhoz nem kell a református egyház. Ha vannak lehetőségeink – márpedig vannak iskoláink, van egyetemünk, és 2013 óta ott lehetünk minden állami intézményben a kötelezően választható hittanoktatással – akkor szeretném, ha ezeken a felületeken evangéliumi találkozások jönnének létre. Azt szeretném, ha strukturálisan is meg lenne teremtve az a tér, ahol a találkozás létrejön – aztán hogy mi lesz belőle, az azon múlik, hogy mi milyen lelkülettel, vonzerővel, milyen mélységgel, milyen magassággal tudjuk kínálni a mi legsajátabb üzenetünket, a megváltás üzenetét.. A mi feladatunk, hogy elvessük a magot, locsoljuk, aztán hogy ebből lesz-e termés vagy nem, bízzuk rá a Magvetőre: a teremtő és szabadító Istenre.

Korábban Püspök úr egy, az egész egyházkerületet érintő fejlesztési terv kapcsán zászlóshajókként említette a Bethesda Gyermekkórházat, illetve a Károli Gáspár Református Egyetemet. Miért pont ezt a két intézményt emelte ki és milyen lehetőséget lát bennük?

Ez a két intézmény ad országosan olyan kínálatot, amely közvetítheti az evangélium lényegét. Az örömhír hirdetésén túl – miszerint hogy Isten szereti a világot, s benne mindenkit személyesen, s ezáltal jobb életet élhetünk – a keresztyénség lényegéből két feladat következik: az egyik a tanítás, hiszen a keresztelési parancs szerint: „menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”, és a másik, amit az apostol így fogalmaz meg: „látogasd meg az árvákat és özvegyeket és vigyázz, hogy a világ be ne piszkoljon” – tehát a szeretetszolgálat, a gyógyítás. Ezért lett ez a két intézmény a zászlóshajó, mert az egyik gyógyít, a másik tanít. A szülők nem azért mennek a  Bethesda Gyermekkórházba, mert az református intézmény, hanem, mert beteg a gyermekük. Bízom abban, hogy  szülő és a gyermek másként jön ki onnan, mint ahogy bement. Nemcsak azért, mert remélhetőleg meggyógyul a gyermeke, hanem mert érzi, hogy itt másként gyógyítanak, érzi, hogy itt még valami más is van azon túl, hogy szakmailag kimagasló munka folyik az intézményben. Azt szeretném, ha a Károli Egyetem is ilyen lenne: ha az oktatásban érződne az, hogy itt azért mást is kapok, eltérően az egyéb egyetemektől. És ezzel a „más”-sal úgy találkoznának, mint egy vonzó, izgalmas dologgal. Bízom benne, hogy a jövő református elitje a Károli Egyetemről fog kikerülni: remélem, hogy az ország vezetői, a legjobb gazdasági szakemberek, tanárok belőlük lesznek.  Ha magukkal viszik az érdeklődést a keresztyén hit iránt, mert arra érdemes odafigyelni, érdemes hozzá visszatérni, akkor újra és újra odafordulnak majd az egyház, a hit felé egy-egy krízishelyzetben vagy bármely élethelyzetben.  Így már volt értelme az evangéliumi találkozásnak. Közvetett módon persze lehet ebből az egyházaknak is haszna: esetleg támogatók, tagok lesznek, de ez másodlagos. Az elsődleges szempont az, hogy eljuttassuk hozzájuk az örömhírt, ami görögül „evangélium”. 

A református egyház intézményei kapcsán kiemelte, hogy szükséges erősíteni azok református jellegét. Konkrétan milyen lépéseken keresztül valósítható meg ez a gyakorlatban?

Minden intézménynek megvannak a felelős vezetői, így nem a püspök feladata, hogy napi szintű utasításokkal beleszóljon az intézmény életébe. Pont ezért alakult meg az egyetem esetében a Fenntartói Testület, ahol hozzáértő emberek ülnek: oktatási, jogi, gazdasági szakemberek. Hivatalos előterjesztés útján kértem meg a Szenátust, hogy legyen egy olyan rektorhelyettese az intézménynek, akire rá lehet bízni az egyetem lelki programját. A lelki program pedig úgy legyen keresztyén, hogy ez az alap, a református csak a jelző. Balla Péter rektorhelyettes, teológiai tanár látja el ezt a feladatot. Ha megkapja a megfelelő segítséget, akkor oda fog figyelni arra, hogy mit is jelent úgy kínálni egy lelki programot az egyetemen belül, amiben az előbb említett üzenet karakteresen megjelenik. A magyar reformátusságnak ugyanis van egy olyan sava-borsa, íze, karaktere, ami más, mint a többi felekezeté. Az országban kisebbségben vannak a reformátusok, de eközben az egyetemünknek komoly súlya van. Ez egy lehetőség arra, hogy bemutassuk a református keresztyénség másfajta arcélét is. Egyházunk tagjainak öntudatossága például egy jellemző vonás. A lelkipásztori szolgálat is más. Mi partneribb viszonyban állunk a hívekkel. Az egyetemi lelkész legyen olyan beszélgetőpartner, akivel a gondokat meg lehet osztani, és a hívő öntudatot erősíti, nem pedig lelki-szellemi kiskorúságban tart.  

Püspök úr már többször kiemelte a jövő református nemzedékének fontosságát, amelyre még inkább összpontosítania kell az egyháznak. Milyen céljai, elképzelései vannak az oktatás-nevelés terén?

Nagyon fontosnak tartom a fiatalok megszólítását. Az óvodás- és felnőttkor a két legmeghatározóbb kapcsolódási pont, idejében el kell kezdeni a hit plántálását.  Szeretném, ha az egyház ifjúsági mozgalma, a Csillagpont egy olyan rendszerré épülne ki, hogy nem csak kétévente lehet találkozni pár napra, hanem folyamatos, egész éves kapcsolattartásra lenne lehetőség, rendszeres találkozási módok szerveződnének; „Csillagpontok” alakulnának a gyülekezetekben is. Regionális találkozási lehetőségek megteremtése  a cél, ahol olyan fiatalokkal is lehet találkozni akik ma még elutasítóak az egyházzal. A gyermekkorban plántált mag lehet, hogy a hó alatt van néhány évig, évtizedig, de utána ki fog hajtani… A tékozló fiú története erről szól: jó volt otthon, mégis el akart menni a fiú, mert az ember kalandvágyó, ez már csak így van. Amikor viszont eljutott a disznóvájúig, akkor eszébe jutott az atyai ház. Eszébe jutott, hogy van egy apja, aki úgy szerette, mint ahogy soha senki. Ezért hazament, mert volt hová hazamennie. De ha nem lett volna a gyerekkor, akkor mi vitte volna haza? Ezért tartom fontosnak, hogy a kezdetektől fogva ott legyünk a gyermekek, a fiatalok mellett. Öröm, hogy rengeteg gyülekezetben van már baba-mama kör, gyermek-istentiszteletek, iskolai hitoktatás, konfirmáció, ifjúsági körök. Generációsan kell felépíteni mindezt.

Az egyetemi világot, különösen a Károlit szeretném közelebb hozni a gyülekezeteknek ahhoz a világához, amely képes integrálni, befogadni azokat a hallgatókat, akik érdeklődők. Egy konkrét példán keresztül szeretném ezt megvilágítani: az Egyetemi Lelkészségben felmerült egy olyan kérdés, hogy azon hallgatók számára, akiket érdekel a hit, viszont se megkeresztelve nincsenek, se nem konfirmáltak, milyen lehetőségek vannak? A Lelkészség ezért meghirdetett egy kurzust, melyre lehet jelentkezni, ahol meg lehet keresztelkedni és le lehet konfirmálni (felnőttkorban ez egybeesik). Felvetődött az is, hogy hová anyakönyvezzék az így megkeresztelt fiatalokat? Milyen jó lenne, ha Budapesten lenne egy-két olyan gyülekezet, amely kimondottan arra fókuszál, hogy hogyan tud kereső, eddig egy gyülekezethez sem tartozó fiataloknak lelki otthont nyújtani, akár az egyetemi gyülekezet programjainak is helyet adva. Rengeteg lehetőség, kreativitás van az egyház világában, csak meg kell ezeket keresni.

Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „az embert személyesen megszólító egyház képes valódi változást elérni". Tervez-e egy közvetlen, hallgatóknak, munkavállalóknak egyaránt szóló párbeszédet biztosító fórumot az egyetemen?

Ha indul egy ilyen kezdeményezés szívesen támogatom és részt is veszek benne. Nagyon örülnék egy folyamatos, szellemi-lelki párbeszédnek az egyetemet fenntartó munkavállalókkal és a hallgatókkal, mert ott megvan a kölcsönösség, ebből pedig rengeteg tapasztalatot lehet nyerni. FOntosnak tartom, hogy azok, akiket a döntések érintenek, azok megértsék, magukénak érezzék és elfogadják azokat. Egy ilyen fórum megfelelő terepe lehet ennek.

A magyarországi felsőoktatási intézmények – így az egyházi felsőoktatási intézmények is – az első helyes jelentkezések számát illetően (még ha kimondatlanul is) versenyben állnak egymással. Ezt a versenyt a felsőoktatási rangsorok talán még tovább erősítik. Mennyire tartja fontosnak Püspök úr a Károli sikeres szereplését ebben a piaci versenyben? Fontosnak tartja-e az intézmény további növekedését?

A növekedést abban az értelemben, hogy legyen még több hallgató, nem tartom fontosnak, mivel a hallgatói létszám növeléséért folytatott küzdelem legtöbbször a színvonal rovására megy. Csak annyi hallgatót vegyünk fel, amennyivel ideális méretben tudjuk az intézményt színvonalassá tenni. A színvonal növelését tartom fontosnak – egyúttal a különböző felsőoktatási rangsorokban történő verseny is meghatározó, de nem csak az egyházi egyetemek között. Nyugodtan versenyezhetnénk az ELTE-vel is. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy mindent akarunk nyújtani, de így semmiben sem vagyunk a legjobbak, mindenben csak közepes szintűek leszünk. Szerintem néhány olyan dologra kellene koncentrálni, amiben a Károli a legjobb háromban benne van. Ezek pedig olyan dolgok legyenek, melyeknek köze van az egyház alapküldetéséhez. Ebből a szempontból a pszichológiát nagyon fontosnak tartom, ebben például ott vagyunk az élmezőnyben. De annak is örülök, hogy az anglisztika szakunk is kiváló minősítésű – a kommunikáció és az idegen nyelv szintén része az egyház belső lényegének. A pedagógusképzés pedig a legfontosabb, hiszen a tanítás a keresztyénség lényegi feladata. Fontos, hogy infrastrukturálisan rendben legyünk: a Károlyi-Csekonics-palota egy ékszerdoboz, amely a város közepén áll, vonzó, jól megközelíthető, kiváló informatikai háttere van. A korábbi BÁV-székház átépítése és felújítása után a Kálvin tér környékén tud terjeszkedni a Károli.

A keresztyén, református alap megerősítése mellett lehet további fejlesztésekre vállalkozni.  Számos ponton elértük már, hogy valamiből a legjobbak vagyunk, ezért büszke vagyok az elmúlt 10-15 évre, amikor az egyetem kijött a „provinciális” státuszból, és komoly, megbecsült rangot vívott ki magának az egyetemi világban. A jövőre nézve mélyíteni és magasítani kell, szélesíteni nem feltétlenül.