Átélt két életveszélyes balesetet: 15 évesen kilépett a HÉV elé – 16 helyen tört a koponyája, kómába esett –, négy évvel később pedig egy kamionnal találta szemben magát – ezúttal mindkét lábát amputálni kellett. Endrédi Tamást, harmadéves pszichológia szakos hallgatót kérdeztük arról, hogy ami halálközeli élmény és trauma a legtöbb embernek, neki hogyan lehetett kaland és lehetőség, miként határozta meg a döntéseit, és ezután hogyan kezdett el komolyan sportolni.
Hogyan élted meg a két balesetet és a környezeted hogyan reagált? Mit jelentettek azok a pályaválasztásodra nézve?
Az első baleset semennyire nem befolyásolta a pályaválasztásomat. Nem volt végtagvesztésem, „csak” széttörtem a koponyámat, és abból teljesen felépültem. A csuklóm sérült, de kevésbé voltak maradandók a károk. Előnyösen hatott a szociális életemre, mert az osztályközösségben megerősítette a kapcsolataimat az, ahogyan reagáltam a balesetre. Részvétet éreztek és tisztelni kezdtek amiatt, hogy megharcoltam a baleset következményeivel, és túléltem. A családomat nagyon megviselte az eset, viszont pozitívum, hogy akkoriban széthullóban voltak, de ez összerántotta őket: bizonyos értelemben garantáltam a család összetartását.
A második balesetnek a karrierem szempontjából nagy jelentősége volt. 19 évesen turizmus-vendéglátás szakon tanultam Sopronban, amikor kamionbaleset ért és amputálni kellett mindkét lábamat. A szaktárgyakat nagyon szerettem, viszont a közgáz kiölte a lelkesedésemet – ezt a baleset végül segített visszanyerni. Kihívásnak tartottam a lábaim elvesztését, nem igazán rázott meg a dolog és még én vigasztaltam a szaktársaimat amiatt a megrázkódtatás miatt, amit a baleset jelentett számukra. Nyugodtan kezeltem a helyzetet, ami a környezetemet is meglepte.
Hogyan lehet az, hogy egyáltalán nem rázott meg, hogy amputálták a lábaidat?
Ez fura, de valóban nem. A műtét utáni éjjel volt egy kis megakadásom, de nem azért, mert traumatikus lett volna, hanem azért, mert nem láttam a jövőbe vezető utat. Hogyan fogom így elérni a céljaimat, hogyan fogom elvégezni az egyetemet, vagy hogyan fogok El Caminora menni? A nővér ezt letudta annyival, hogy manapság olyan jó műlábak vannak, hogy jobb lesz, mint új korában. Elhittem neki, hisz’ mégiscsak egészségügyben dolgozik, és másnap már azzal a gondolattal keltem fel, hogy milyen izgi lesz megtanulni járni és kerekesszékezni.
Egyáltalán nem volt trauma, mert az énképemet sosem a testemhez, – nem voltam sportember –, hanem inkább az elmémhez kötöttem. Később az egyetemen szembesültem azzal, hogy nem tudok befutni az órára, nem tudom tartani a lépést a többiekkel. Akkor elégedetlen voltam magammal, de azóta megerősödött a lábam és ezen túljutottam.
Mondhatni kalandként fogtad fel és kihívást láttál benne.
Igen, ez volt az első reakcióm, aztán a pszichológussal átdolgoztuk és kiderült, hogy a különböző gyerekkori traumák miatt alakult ki bennem egy önvédő mechanizmus, ami miatt ennyire reziliens vagyok, hogy a balesetet már nem traumának láttam. Szürreális optimizmus alakult ki bennem, ami, mint kiderült, egy nagyon jó kríziskezelő mechanizmus, amire a gyerekkorom készített fel, de a baleset ébresztett rá.
Miután felismerted magadban a válságkezelés képességét, ez vezethetett a pszichológiához?
Igen. Amikor egy szaktársam meglátogatott a kórházban, sírva fakadt, amikor meglátott engem lábatlanul feküdni az ágyban, és én vigasztaltam meg őt amiatt, ami velem történt.
A pszichológia irányába a beleset hatására kezdtem el kacsintgatni, miután ráébredtem arra, milyen optimistán látom a világot és ezzel segíthetek másokon. Viszont az a téveszme volt bennem, hogy nem vagyok képes egyetemi szinten elvégezni a pszichológia szakot, ezért elvégeztem egy coach-képzést. Pár évvel később újra leérettségiztem és jelentkeztem a pszichológia szakra, ami életem legjobb döntése volt.
Hogyan fordítanád mások javára pozitív világlátásodat?
Nem a balesettel és a végtaghiánnyal azonosítom magam, viszont egyértelműen fel akarom használni ezt a karrieremben. Egyrészt a nehézségeket megélt ember hitelesebbnek tűnik a traumafeldolgozással küzdők szemében, másrészt motivációs trénerként a jövőben előadásokkal készülnék, direktebb esetmegbeszéléseket tartanék, ami segít az élményfeldolgozásban. A harmadik mód, amivel segíteni szeretnék, az a példamutatás. Ez nem a szakmai, hanem az emberi oldal, hogy a mindennapjaimban igyekszem úgy élni, hogy példát mutassak az embertársaimnak. Így azok, akik mellettem vannak, a család és a barátok, vagy aki szembejön velem a boltban, egy pénztáros is tud valamit hasznosítani egy pár mondatból vagy beszélgetésből azáltal, hogy tudatosan pozitív vagyok. Karrier szempontjából jó lehetőség lenne a sorstársaknak segíteni traumafeldolgozásban, de én ezt nem szeretném megjátszani, mert nem szeretném, hogy ez legyen a szakmai profilom, mert nem ilyen esetekkel szeretnék kizárólag foglalkozni. Személyes terapeuta szeretnék lenni.
Érezted azt, hogy csaknem elveszett az életed, aztán visszakaptad és újjászülettél?
Ezt akkor éreztem, amikor új protézist kaptam. Felálltam és nem fájt a lábam. Nemcsak sétálni tudtam, hanem egyből szaladni kezdtem a frissen felszerelt protézissel. Az orvos majdnem szívrohamot kapott! Nem tudtam megállni, hogy futásnak ne eredjek, mert ki akartam próbálni, hogy milyen gördülékeny és rugalmas, milyen könnyed így járni és szaladni. Ezt a fizikai újjászületés érzést a technika tette lehetővé. Pszichésen sosem éreztem, hogy a halál közelébe kerültem. Bizonyos értelemben ez zavar is, és sajnálom, hogy a HÉV-baleset után nem készítettek fotót a szétroncsolt fejemről. Akkor tropára tört 16 helyen a koponyám, de ezt csak a beszámolók alapján tudom, mert nincs róla kép. 16 nap után felébredtem a kómából, és mire elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása, már nem fájt semmim, kialudtam magam és mentem volna haza. Majdhogynem nyomát sem láttam a brutális balesetnek. Be volt gipszelve a két alkarom, de az semmiség volt, mert nem fájt. Az elején egy ideig kettőslátásom volt, de nem igazán szembesültem azzal, hogy egy hajszálon múlt az életem.
Magadnál voltál az ütközésekkor?
A HÉV-balesetről az utolsó emlékem az, hogy a HÉV-átkelőnél a vágányok között álltam, megfordultam és lefagytam, amikor megláttam a felém száguldó HÉV-t. Gondolom, a sokk miatt nem ugrottam el, vagy talán időm se volt rá. Nem voltam figyelmes. Körbenéztem, de szinte csak rutinból és utólag felidézve, túl sok fényforrásra emlékszem egy lámpás kereszteződésnél. Tehát a kamiont is láttam, csak nem realizáltam, hogy a „szükségesnél több” fényforrást látok. Ez volt az utolsó emlékem, aztán történt az ütközés, amiben nem vesztettem el az eszméletemet, vagy csak gyorsan felébredtem. A mentősöknek sztorizgattam a korábbi balesetemről, hogy tudom, hogy megy ez, mert már egyszer volt balesetem. Nyilván sokkos állapotba kerültem, mert nem emlékszem annyi mindenre, fájdalomérzet sem kapcsolódott hozzá. Amikor felébredtem, láttam, hogy elvesztettem egy-két testrészt, mégsem volt hatalmas ijedtség. A szüleim is megnyugodtak, amikor először megszólaltam, mert látták, hogy észnél vagyok. A HÉV-baleset után aludtam 16 napig, ami sokkal pánikkeltőbb volt számukra, amíg nem tudták, hogy visszatérek-e. Erről is lemaradtam. Velem történtek a balesetek, mégis kimaradtam a traumából.
A kamionbaleset után kellett egy korrekciós műtét, mert nem vágták elég rövidre a lábamat, úgyhogy mindig elhalt a vége, de ezt is izgalmasnak találtam és inkább bíztam az orvosokban – ők tudják, mit kell csinálni. Ezután még két centimétert levágtak, ami előtt kértem, hogy ne altassanak el, elég, ha csak epidurális injekcióval deréktól lefelé lebénítanak. Nem engedték, hogy végignézzem a fűrészelést, de legalább hallani akartam a folyamatot. Sajnos az altatónővérnek hiába mondtam, amikor kérdezte, hogy kérek-e altatást, hogy „köszönöm nem”, szó nélkül beadta az injekciót. Ébren akartam maradni, hogy szurkolhassak az orvosoknak, hogy sikerüljön megmenteni a térdemet és életrevaló élménynek tartottam, hogy lefűrészelik a lábamat anélkül, hogy fájdalmat éreznék. Megküzdöttem az altató hatásával, felráztam magam, amikor lecsukódott volna a szemem, nehogy átaludjam a műtétet.
Mi táplálja benned a szürreális optimizmust?
Ez nem egy fogyóeszköz, amit táplálni kell, mert ez egy személyiségtípus vagy mentalitás velejárója. Nem igényel energiát, mert automatikus. Az elején egy egészségtelen mechanizmusból fakadt, egyfajta ügyes elfojtásból. Volt egy pár szociális traumám még általános iskolában, melyek után egyszerűen csak mindig leraktam a terheimet. Kialakult az a mechanizmus, hogy nem voltam képes meglátni a rossz dolgokat. Ez volt a szürreális optimizmus alapja, és minden rossznak is csak a jó oldalát láttam, ami nem áloptimizmus volt, őszintén csak a jóra fókuszáltam. Tényleg a jó oldalát nézem mindennek anélkül, hogy összehasonlítanám magam másokkal. Például, az jutott eszembe amputáció után, hogy megtanulhatok kétkerekezni kerekesszékkel. Akkor lesz bárminek jó oldala, ha képes az emberből lelkesedést kiváltani. Nem is olyan szürreális örülni a kerekesszéknek, ha nem veszem észre, hogy mit vesztettem.
Az amputáció után kezdtél komolyabban sportolni. Miért pont a falmászás lett a sportod, ami erőteljesen igénybe veszi a lábakat?
Sosem voltam sportember, de a baleset után hónapokig nyaggatott egy iskolatársam, aki a helyi kerekesszékes kosárlabdacsapat tagja volt a Soproni Egyetemen, hogy menjek el egy edzésre. Elmentem az edzésre, de csak leültem a padra, mert nem túlzottan érdekelt a kosárlabda. Az edző rám szólt, hogy fogjak egy kerekesszéket és próbáljam ki, ha már ott vagyok. Azóta imádom. Fantasztikus érzés, ahogy suhanok a pályán, pedig ülve sokkal nehezebb kosarat dobni, de a kerekesszékes kosárlabda szépsége, hogy a kosárlabda, a dodzsem és a rögbi keveréke.
Évekig kosaraztam, aztán elmentem parakenuzni. Evezni is nagyon szerettem, de kiszóródtam, mert nem voltam elég „para” ahhoz a sportághoz. Rövidebb ideig kézilabdáztam is és kipróbáltam a teqballt, ami nagyon nehéz volt, mert egy lábon kellett ugrálni és dekázni, úgyhogy csak egy hónapig csináltam. A falmászást egyszer kamaszként kipróbáltam már, majd az egyetemen újrakezdtem. Lábból kéne dolgozni, de én inkább a felsőtestre hagyatkozom, és kezdő szinten a felsőtestem jó erőnléte miatt nincs is hátrányom. Meg is kérdeztem, hogy keresnek-e munkatársat, felvettek recepciós és falmester pozícióba és azóta ingyen mászom, heti rendszerességgel.
Az extrémsportok szeretete és az adrenalinfüggőség nem a baleset miatt alakult ki, de főleg azért lettem sportember, mert kevesebb végtaggal nagyobb az értéke a sportolásnak. Ha az embernek van lába, egy kis gyakorlással bárki kosarat dob, de láb nélkül bedobni egy kosarat sokkal nagyobb érték. Ép testben, átlagos kondícióban megmászni a falat szintén nem akkora szó, mint lábak nélkül. A saját szememben a szubjektív értéke sokkal nagyobb a sportteljesítményemnek, ami bőven elég ahhoz, hogy fenntartsa a lelkesedésemet.
Miért pont a Károlit választottad? Hogyan tovább?
Azért választottam a Károlit, mert itt a leggyakorlatiasabb a pszichológia képzés, és én nem kutatással szeretnék a jövőben foglalkozni, hanem gyakorlati pszichológus leszek. Itt még az elméletek is viszonylag gyakorlatiasak, mert a tanárok többsége praktizál, hozza a saját eseteit példának, ami tud motiválni és szerintem felbecsülhetetlen érték. Végzős vagyok, de biztos, hogy maradok mesterre, aminek a végén gyakorlaton szeretnék elhelyezkedni, hogy munkában szerezzek tapasztalatot.
