Sárközy Miklós iranista, történész, az Ókortörténeti és Segédtudományok Tanszék egyetemi docense húsz éve oktat az egyetemen, a későókori-koraiszlámkori Irán és Közép-Ázsia történelmének, vallástörténetének, írott forrásainak specialistája, napjainkban az iráni háború kiemelt szakértőjeként a különböző elemző műsorok állandó vendége. Sárbogárdon töltötte gyermekkorát, később történelem és iranisztika mesterképzésen szerzett oklevelet, majd iranisztikából doktorált. Ösztöndíjasként és kutatóként Teheránban, Nápolyban és Londonban töltött el hosszabb időszakokat. Eddig kilenc könyve jelent meg. 2024-ben Vámbéry-díjjal tüntették ki. Irán harmincegy tartományából mindösszesen csak háromban nem járt még, széles körű terepismeretei ellenére leszögezi, hogy bár az ország majd minden pontján megfordult, még mindig nem látott eleget. A háborút megelőzően évente három-négy alkalommal is az országba utazott, most ötvenedik születésnapja után kérdeztük pályafutásáról, és a megosztó, de sokszínű Iránról.

Egyetemi tanulmányai alatt felvételt nyert a Láthatatlan Kollégiumba. Miről szólt ez az oktatási program?

1995-től öt éven keresztül voltam tagja a kollégiumnak, amely egy egyetemen kívüli tehetséggondozó műhelyként, szakkollégiumként működött. Nem rendelkezett saját épülettel, vagyis nem volt fizikai bázisa, tagjai nem laktak együtt egy kollégiumban. Nevét az angliai Invisible College után kapta. A program során ösztöndíjat, magánórákat, ingyenes nyelvórákat (franciául és olaszul például itt tanultam meg) kaptak az oda felvett hallgatók, amely hatalmas lehetőség volt a szakmai kiugrásra, hiszen a saját szakterületemen belül azokkal az oktatókkal, szakemberekkel dolgozhattam, akiket kértem. Lehetőséget kaptunk arra, hogy olyan elmélyült szakmai óráink legyenek, amelyek nem képezték az egyetemi tanulmányaink részét. Hálás vagyok a kollégium szakmai támogatásáért, melyet mindig is igyekeztem komolyan venni, megbecsülni és élni az általa nyújtott lehetőségekkel. Jól emlékszem rá, hogy a programnak köszönhetően például ingyenesen lehetett fénymásolni, ami abban az időszakban igen nagy kiváltság volt. A mai napig használom azokat a szótárakat, melyeket ott fénymásoltam.

Honnan eredeztethető a történelem iránti érdeklődése?

Mindig is humán beállítottságú voltam, ebben sokat segített az otthoni nagy családi könyvtár. Kedvenc hobbim az olvasás volt, főkén a történelmi, földrajzi és irodalmi tematikájú munkák érdekeltek. Végzős gimnazistaként az OKTV-n 10. lettem történelemből, ezáltal felvételi nélkül kerültem be az egyetemre, történelem szakra. A témákat illetően eleinte mindenevő voltam, a mai napig szívesen olvasok mindenféle korszakokról ismeretterjesztő és szakmunkákat is, nem csak a Közel-Keletről. Nagyszüleim gyógyszerészek voltak, de apai nagyapám vadász is volt. Szenvedélyesem gyűjtötte a Széchenyi Zsigmond és Molnár Gábor vadászok útleírásait, szakmunkáit, a mai szakterületem választásában jelentős szerepet játszottak ezek a művek, hiszen általuk kezdtem el érdeklődni az Európán kívüli világ és azon belül is a Közel-Kelet iránt. Hatalmas élmény volt, hogy egy vidéki kisvárosban rácsodálkozhattam Afrikára, Dél-Amerikára, Ázsiára ezeken a vadászregényeken, egzotikus könyveken keresztül.

Milyen indíttatásból kezdett komolyabban foglalkozni az iráni nyelvekkel, történelemmel?

Úgy emlékszem, hogy gimnazistaként az olvasmányélményeim hatására kezdtem mélyebben érdeklődni a terület iránt, ugyanakkor ez egy fokozatosan kibomló folyamat volt. Mindenesetre nem voltak előttem családi minták ilyen téren, tehát a hatás nem itt keresendő. A kezdő lökést Roman Ghirshman Az ókori Irán című könyve hozta el számomra, melyet egyébként a mai napig – minden hibája ellenére – használok az oktatásban. Az iranisztika egy érdekes és szép világ, ugyanakkor tény, hogy nem sokan választják. Történelem szakon kezdtem a tanulmányaimat, majd másodéves koromban kezdtem iráni nyelveket tanulni a Láthatatlan Kollégiumban. Harmadévesen lettem iranisztika szakos, már abban az időben sem voltunk túl sokan a képzésen, s ez ma sem változott. A szakterület különlegességét talán az adja, hogy Magyarországon nagyon kevesen foglalkoznak ezzel az egzotikus területtel. Ugyanakkor az iráni nyelvek és az iranisztika nem csupán a mai Iránt jelenti, ide tartozik még Közép-Ázsia, Pakisztán, Afganisztán, a kaukázusi oszétek, kurdok, az egykori Magyarországon élt jászok, a szarmaták.

Volt-e olyan tanára, aki jelentős hatással volt tanulmányaira, szakmai útjára?

Hogyne, többeket is ki tudnék emelni, akik erősen meghatározták, determinálták a pályámat. Egyetemi tanulmányaimat Pécsett kezdtem meg, ott tanított Vargyas Péter asszirológus, történész, aki jelentős nemzetközi szaktekintélynek számított, többek között az ókori Iránt is oktatta. Elsősorban a tudósi, tanári, emberi karaktere áll előttem mind a mai napig, tulajdonképpen ő indított el a pályámon. Ő bátorított például arra, hogy jelentkezzem a Láthatatlan Kollégiumba. Később ő hívott meg Pécsre tanítani még doktoranduszként, így jó szakmai kapcsolat maradt közöttünk az egyetem után is. A klasszikus iranisztikai képzésemből még Harmattan Jánost emelném ki. A magyar ókortudomány és orientalisztika meghatározó egyénisége volt, aki már akkor is viszonylag idős volt, mégis megadatott nekem az a lehetőség, hogy járhattam az órájára. A mai napig bennem van az a könyvtárszoba, ahová jártunk hozzá az ELTE-n. Az ókori iráni nyelvekről valóságos enciklopédikus tudással rendelkezett. A történelem és az iranisztika mellett a klasszika filológia a harmadik érdeklődési köröm, egykori ógörög szakosként még Hegyi Dolorest emelném ki, aki az ógörög történeti források oktatásában vállalt jelentős szerepet. Vásáry István turkológus, orientalista szintén példaképem volt, bár nem tanított, viszont általa tanultam meg a könyvírás és a tudományos előadás szakmai sarokpontjait. A modern perzsa nyelvtanárom Németh Ágnes volt, aki magyar szülők gyermekeként Iránban nőtt fel. Rendkívül jó nyelvtanár volt, aki a nyelvismereten túl képes volt megtanítani bennünket iráni aggyal gondolkodni.

Magyarország talán legismertebb Irán-szakértőjeként ismerik ma. Mikor járt először Iránban és milyen benyomások érték első útja során?

Először huszonhárom évesen, 1999. január 18-án léptem be Iránba szárazföldi úton, Törökország felől. Nagyon régóta vágytam arra, hogy megismerjem az országot, erre egy kéthónapos nyelvtanfolyam keretében adódott az első lehetőség. Törökországból két és fél napos buszút után érkeztünk meg Teheránba. Soha nem fogom elfelejteni, amikor beléptem az első iráni vendéglőbe, akkor már nagyon éhesek és fáradtak voltunk. Életem első Iránban elfogyasztott kebabja most is előttem van: a csirkehús, a gőzölgő sáfrányos vajas rizs illatát és ízét a mai napig fel tudom eleveníteni. Az egyszerű kereskedők és sofőrök között elfogyasztott étel kellemes első élményt jelentett. Természetesen az ottlét nyelvi és kulturális értelemben is meghatározó élmény volt. Az iráni kultúrával történő első közvetlen találkozásom egyszerre volt megdöbbentő és elvarázsoló. Akármire is számítottam előzetesen az utamat illetően, mindenképpen nagy meglepetés ért. Ez az út vízválasztó volt a modern perzsa nyelvismeretem fejlesztésében is. Olyan országba utaztam, amiről nemcsak ma, hanem már akkoriban is sok negatív hírt lehetett hallani. A világtól teljesen eltérő politikai, társadalmi, kulturális attitűddel rendelkező ország több útitársam szüleiben is aggodalmat keltett – én személy szerint nem féltem. Hozzá kell tennem, hogy komoly felügyelet alatt voltunk az egész ottlétünk során, minden lépésünket figyelték, ugyanakkor nagyon sok helyre el is vittek, és ekkor ismerhettem meg igazán, hogy az iráni kultúra ezerszínű. Rengeteg régészeti helyszínt meg tudtam nézni, amiről ma oktatok az egyetemen, azzal a lelkesedéssel jöttem haza, hogy a modern perzsa nyelvet folytatni kell! Ez az utazás engem mindenképpen megerősített abban, hogy tanulmányaimat illetően jó helyen vagyok.  Irán nagyon megosztó hely, volt olyan csoporttársam, aki utazásunk után soha többet nem ment vissza az országba. A perzsa nyelvet négy országban lehet beszélni, Iránon kívül Afganisztánban, Tádzsikisztánban és Üzbegisztán bizonyos részein, ám hozzánk Irán van a legközelebb. Ha elfogadjuk a mi kultúránktól eltérő szabályokat, akkor megnyílik egy kapu, amin beléphetünk és megismerhetjük az iráni kultúrát. Fantasztikus könyvesboltjaik vannak, a saját otthoni klasszikus és modern perzsa könyvtáramat az utazásaim során végzett terepmunka és az ottani életben való elmélyülés során, az országban vett és kapott könyvekből gyűjtöttem össze.

Modern perzsa tolmácsként, illetve szakértő idegenvezetőként is aktívan dolgozik. Hogyan mutatná be ma Iránt egy érdeklődőnek?

Ha nem lenne háború, akkor azt mondanám, hogy a világ egyik legszebb országa, legbarátságosabb népcsoportja. Politikai problémákat sok helyen lehet találni, az iráni valóság is sokkal szebb és élhetőbb. Egy többségében barátságos, kulturált, nyelveket beszélő lakosságot kell elképzelni, ahol persze nem lehet alkoholt fogyasztani és a nőkre nézve számos korlátozó intézkedés van érvényben pl. az öltözködés terén, de egy olyan országról beszélünk, ahol Kertész Imre Sorstalanság című kötetét, Márai, Szabó Magda könyveit lehet kapni, nemrég pedig Karikó Katalinról adtak ki egy monográfiát. Véleményem szerint egy művelt iráni sokkal többet tud a magyar kultúráról, mint mi az irániról. Magyarországon összehasonlíthatatlanul kevesebb műfordítás jelenik meg az iráni irodalomból. Amikor megállít engem egy iráni, hogy beszélgessünk Jancsó Miklós vagy Kézdi-Kovács Zsolt filmjeiről, kiderül, hogy én jóval kevesebb tudok, mint ő. Természetesen én nem tudok elfogulatlanul beszélni Iránról, de a többezer éves írott hagyományra visszamenő kulturális háttér igen elvarázsoló dolog. Az ország autoriter, korlátozó rendszere, politikai berendezkedése következtében nem is gondolnánk, hogy milyen gazdag a városi kultúra, milyen hatalmas mennyiségű műemlék lelhető fel az országban – az ember a vidéki Iránban a csodák csodáját látja. A kicsi falvakban lévő középkori mecsetek, ókori romok, vagy a vintage falvak tömege, ahol vályogból, agyagból döngölt falakból álló házak állnak, de belül légkondis szobákkal találkozunk. Irán rendkívül sokszínű: a szubtrópusi szigetektől kezdve a mangroveerdő által benőtt Hormuzi-szoros, a portugálok által épített gótikus templomtól egészen Észak-Irán örmény-keresztyén zarándokhelyeiig juthatunk. Az afgán-iráni határ monumentális emlékművei, a világ talán legrégebbi városa, Szúza is itt található. Az elképesztő mennyiségű műemlék mellé pedig hatalmas vendégszeretet is társul. Az internethasználat a korlátozások ellenére is magas szinten működik, az atomprogram, a nanotechnológiai fejlesztések mellett magas szintű orvosi kutatásokat is folytatnak, Irán tehát egy modern és fejlett ország. Egyszerre jellemzik az ultrakonzervatív vallási hagyományok és hipermodern társadalom.

Perzsa nyelven közel anyanyelvi szinten beszél, de számos európai és keleti nyelv tudója. Tanulmányai, kutatómunkája tette ezen nyelvek ismeretét szükségessé vagy saját kíváncsisága hajtotta?

A gimnáziumban angolul, németül és oroszul tanultam. Lehet, hogy unalmas fiatal voltam, de az egyetemi éveimet szótárak fölött, elsősorban a könyvtárban töltöttem. Ha valaki iranisztika szakra jelentkezik, ott többféle iráni nyelvet is tanul: modern perzsa, klasszikus perzsa, középperzsa, de arabul is szükséges tanulni, illetve az ókori Iránhoz rendkívül fontos forrásnyelv az ógörög is. A nyelvtanulás kötelező jellegén túl egy idő után számomra mindez hobbivá is vált. Azóta is szívesen tanulok egy-egy új nyelvet, megtanultam például egy kicsit románul és hollandul olvasni. Nem azért, mert bármilyen magasabb célom lett volna ezzel, pusztán hajtott a kíváncsiság. A nyelvekkel való játék a mai napig meghatározó számomra. Az iráni világ mind a négy országában jártam már, most például a tádzsik nyelvtudásomat erősítem. Úgy vélem, hogy lehet az embernek jó nyelvérzéke, azonban szorgalom nélkül semmire sem jutunk. Ahogy a latin mondás is tartja: „Nulla dies sine linea” – vagyis egyetlen nap se teljen vonás (munka) nélkül, a nyelvtanulásra lefordítva azt jelenti: ha nem gyakorolsz minden nap, akkor nem jutsz egyről kettőre. Minden reggel az iráni sajtó vezető híreinek elolvasásával kezdem a napom, amely így az információszerzésen túl a nyelvgyakorlás remek terepe is. Jó lenne még bizonyos középiráni nyelveket elsajátítani, például a szogd nyelvtanulást nagyon szeretném folytatni.

Perzsa novellafordításokat is készített.

Manapság kevesebbet foglalkozom már kortárs perzsa irodalommal, annak idején volt egy olyan tervem, hogy megjelentetem a 20. századi perzsa novellairodalom legjelentősebb alakja, Szádeg Hedájat bizonyos műveit, akit nevezhetünk akár az iráni Kafkának is. Novelláinak nagyon markáns, szuggesztív nyelvezete van. A projekt végül rajtam kívül álló okok miatt, de nem valósult meg, de néhány novella azért megjelent a fordításomban. A klasszikus, középkori perzsa irodalom virágkora a 10–15. század közötti időszakra tehető, ezekből szép számmal lehet olvasni magyarul is. A perzsa a 19. századig a kelet franciája volt, amelyet a hódoltság kori Magyarországtól és Boszniától a mai Indiáig használtak diplomáciai, adminisztrációs és irodalmi nyelvként, de a magyar őstörténet és steppetörténet számos jelentős muszlim krónikája is perzsául íródott. Erődi-Harrach Béla, Kégl Sándor, Gaál László, Terlegdi Zsigmond műfordításai jelentősen hozzájárultak a perzsa irodalom népszerűsítéséhez. A nagy perzsa Homérosz, Firdauszí a nemzeti iráni mitológiát egy közel hetvenezer versszakból álló eposzban, A királyok könyvében (Sáhnáme) írta meg. Arany János egyik levelében arról beszél, hogy szeretné az elveszett hun–avar–magyar hőseposzt Firdauszí műve alapján megírni. Toldi Miklós alakjában is fellelhető a perzsa Héraklész, Rusztem figurája, A királyok könyvének főszereplője. A Szondi két apródjában Arany így jellemezte az egyik apródot: „Rusztem maga volt ő!”. Sokat fordították magyarra Rúmit, a legnagyobb perzsa misztikust, illetve Háfizt, a perzsák legnépszerűbb költőjét. Az 1900-tól induló modern perzsa irodalom kevésbé elérhető nálunk, pedig például a perzsa nőirodalom is rendkívül fantasztikus, Zója Pírzád vagy Sahrnús Párszípúr műveit érdemes lenne elolvasni. Úgy látom, hogy néhány elszórt próbálkozás van a modern perzsa irodalom fordítása terén, de igazán nagy szerző igazán nagy műve sajnos nem jelent meg az utóbbi évtizedekben – ebben komoly adóssága van a magyar iranisztikának.

Húsz éve oktat az egyetemen, hogyan értékelné az elmúlt két évtizedet?

Nagyon hálás vagyok, hogy itt oktathatok, egyetemi karrieremet ennek az intézménynek köszönhetem. Az egyetem mindig támogatóan állt szakmai törekvéseimhez, én pedig igyekeztem hasznossá tenni magam több szakon is: történelem, vallástudomány, keleti nyelvek és kultúrák, valamint nemzetközi tanulmányok alapképzési szakokon tartok órákat. A modern perzsa nyelv szószólójaként a Kelet-Ázsia Intézetben második választható nyelvként perzsát is tanítok. Számos kiváló hallgatómból lett nagyszerű szakember, orientalista, történész vagy remek tanár. A Károli közvetlensége, családiassága nagy erénye az intézménynek, ugyanakkor az oktatás színvonala is kiemelkedő. Oktatóként magam is alátámaszthatom, hogy az egyetem szlogenje, a minőség és közösség a valóságban is tetten érhető. A Károli kis egyetemként indult, s úgy gondolom, hogy ezt a protestáns, családias hangulatot a mai napig őrzi. Manapság egyébként a Károli közép-ázsiai üzbegisztáni egyetemi kapcsolatait igyekszem támogatni szaktudásommal, helyismeretemmel, kapcsolataimmal.

Mit tart a legfontosabbnak az egyetemi oktatásban?

Egy folyamatosan változó, modernizált világban élünk. Oktatóként fontosnak tartom, hogy a régi, jó, konzervatív hagyományokat is megmutassuk, átadjuk a tananyagot, ugyanakkor törekedjünk a folyamatos párbeszédre, beszélgessünk a hallgatókkal. Legújabb kutatásaimat mindig beépítem az óráimba. A műveltség továbbadása mellett a gondolkodásra nevelés is ugyanolyan fontos. Sokszor kiderül, hogy a hallgató semmivel sem gyengébb az oktatónál, csupán csak fiatalabb. Volt olyan szemináriumom, ahol olyan inspiratív volt a diákközösség, hogy a gyümölcsöző együttgondolkodásból végül tanulmány született. Nem lehet mindenkiből kutató, azonban mindenkinek meg kell adni az esélyt.

Készül egy hiánypótló film a magyar-iráni kulturális, történeti és irodalmi kapcsolatokról, melyben Ön is szerepel. Mit lehet tudni a filmről és mikorra várható?

A projekt 2025 decemberében indult, azonban a háború ennek elkészítésébe is beleszólt. A magyar-iráni kapcsolatok dokumentációja egyik szakterületem, gyűjtöm az ehhez kapcsolódó forrásokat, relikviákat, amely főleg a 19–20. századhoz köthetők. Manszúr Forúzes, egy Magyarországon élő iráni filmrendező vetette fel ezt az ötletet, és kért fel a részvételre, a velem készített mélyinterjút a palota épületében már fel is vettük. Bízom benne, hogy amint elkészül, akkor a szélesebb nagyközönség is megismeri majd ezt a csodálatos világot.

Idén ünnepelte 50. születésnapját. Tartott számvetést? Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Igen, határozottan végiggondoltam mindazt, ami történt, illetve azt is, ami még történhet. Visszatekintve vegyes tapasztalataim vannak, hiszen nincs olyan életpálya, amely csupa pozitívum lenne. Az irániaktól azonban megtanultam a kríziskezelést. Van egy közmondásuk, amely úgy szól: „Ez is múljék el”. Az irániak többsége, főleg az idősebbek, képesek egyfajta csendes, békés szemlélődésre. A negatívumra úgy tekintenek, hogy annak úgyis be kellett következnie, majd elmúlik. Én is így vagyok vele, hogy az életem kevésbé sikeres részeit is magaménak tudom, hiszen ebből tudtam tanulni, okulni, akár másik útra lépni. Annak nagyon örülök, hogy az elmúlt öt évben három monográfiám is megjelent, és most jelenleg is egy újabb angol monográfián dolgozom, ez nagy erőt ad a jövőre nézve. Egy csendes optimizmussal szemlélem a saját életemet. Úgy vélem, hogy szorgalmasnak és törekvőnek kell lenni, de mindeközben végtelen alázattal tegyük a dolgunkat. Ha nem megy másodszorra, vagy harmadszorra, akkor megy majd negyedszerre.

A jövőre nézve természetesen vannak terveim. A szakmai, tudományos életet tekintve legalább három könyvet szeretnék még írni, három olyan témám van jelenleg, amelyet ilyen formában is közre szeretnék adni. Emellett a különböző projektek még legalább tíz évre elegendő munkát adnak. A tudományos ranglétrán való előmenetelemet is szeretném felgyorsítani. Bár személy szerint engem nem tanított, a nemrégiben elhunyt Ritoók Zsigmond professzor több előadását is meghallgathattam. Az egyik ilyen alkalommal lehetett kérdezni is tőle, s én azt a kérdést tettem fel, hogy a saját életéből mit üzenne a fiataloknak, amit mottóként magukkal vihetnek? Azt válaszolta, hogy „soha ne hagyja magában kihunyni a tüzet”, vagyis mindig legyen valami, amiért lángolni tudunk. Úgy gondolom, hogy én egy ilyen ember vagyok. Folyamatosan tekereg az agyam, hogy mit tudok csinálni. Soha nem szeretném, hogy kihunyjon bennem a láng. Még sohasem volt olyan időszak az életemben, amikor úgy éreztem volna, hogy elég, hogy kiégtem. Azzal, hogy motivált vagyok, azzal tudom őrizni magamban ezt a lángot. Ahogyan eddig, úgy a jövőben is szeretnék sokat utazni, minél több klasszikus zenét hallgatni, koncertre, színházba járni. Szeretnék békében és nyugalomban élni.

Szerkesztésében és fordításában jelent meg Perzsa közmondások címmel egy válogatásgyűjtemény. Önnek melyik perzsa közmondás a kedvence?

Talán a mostani zűrzavar miatt Szádí, a 13. századi perzsa költő versét idézném, amely a béke és a megértés utáni vágyakozásról szól. Képes Géza fordítása:

Az ember csak egy test külön tagja mind,
Hisz egy főanyagból van alkotva mind.
A sors hogyha megsérti egyik tagot,
A test mindegyik tagja végigsajog.
Ha más kínja szíved nem indítja meg,
Nem érdemled akkor az ember nevet.