Törökkoppány egy kis falu Somogy megyében. Ma még kisebb – lélekszámát tekintve –, mint amekkora volt egykoron. Ott születtem, emlékeim oda fűznek és egyre gyakrabban jönnek elő. Eszembe jutnak az ottani, barokk templomban eltöltött ministrálások évei – nyolc esztendő –, amikor „miniszternek” érezhettem magam, ugyanis nálunk a ministráns: miniszter volt. Élénken él az emlékezetemben a karácsonyi várakozás időszaka is.
Nem tudom, honnét is jött a szokás, de szenteste napjának délutánján mi, a falu gyerekei – voltunk akkor még jó páran – csengőkkel a kezünkben szaladgáltunk fel s alá, vártuk a Jézuskát. Így volt ez vagy tízéves koromig, amikor is kiderült, a karácsonyfát a szüleim állítják. De nem ez volt a fontos, hanem a közös öröm! Eszembe jut az éjféli misék varázslatos hangulata, a sokszor gyönyörű hóesésben, fagyban megtett néhány lépésnyi séta, amely a házunktól a templomig vezetett. Az éjféli mise után pedig vissza, haza. Otthon az addigra megsült sütőtök elfogyasztása… Együtt volt a család: anyám, apám, anyai és apai nagyszüleim, anyai dédnagyanyám, anyám öccse és nagyapám özvegy húga, akinek férje 1942-ben a távoli Szovjetunióban lett hősi halottá. Ilyenkor az ő, és a család már nem élő tagjai emlékét is felidéztük, köztük a nevemet adó, ugyancsak a Don mellett 1943-ban eltűnt Szakály Sándor tizedes, címzetes szakaszvezetőét is, „pék Sanyiét”, aki a Szakály család férfi tagjai közül először nem lett csizmadia- és cipészmester.
Utóbbi felmenőimnek köszönhetem, hogy a hideg, a hívek leheletétől sem felmelegedő templomban soha nem fázott a lábam. A kis bakancsom mindig meleget adott. Ahogy meleget sugárzott a szerény betlehemi jászol és a hívek szeme is, amikor együtt énekeltük a karácsonyi énekeket és elfeledtük a gondokat, bajokat, mert a szeretet ilyenkor azokból is előjött, akik sokszor úgy vélték, arra nincs is szükség. Pedig arra van a legnagyobb: hit, remény, szeretet.
Ez legyen velünk napjainkban is!
2020. advent első vasárnapján
Szakály Sándor
