Advent idején sokat beszélünk várakozásról, készülődésről, de ritkábban arról, hogy ilyenkor mennyi határt lépünk át. Nemcsak országhatárokat vagy megyehatárokat, amikor hazautazunk az egyetemről, Erasmusról vagy a kollégiumból, hanem belső, lelki határokat is.
Például átlépjük sokszor a józan költekezés lélektani határát, mert „csak még ezt az ajándékot szeretném megvenni”. Talán a „még egy rész a sorozatból” vagy a „még egy meccs a játékban” ismerős határai is elmosódnak. Van, aki a tanulásban megy túl mindenen, más a bulizásban, kapcsolatkeresésben, közösségi médiában. Ebben a határtalanságban élünk: amiben minden elérhető, minden azonnal és online.
Sokszor még adventben is belül üresnek, elszigeteltnek érezzük magunkat, mert ott vannak azok a határok is, amelyeket nehezen lépünk át: felhívni valakit, akivel összevesztünk; bocsánatot kérni a szüleinktől; megkeresni egy barátot, akit „elengedtünk”, mert kényelmesebb volt nem foglalkozni vele. Adventben különösen érezzük: jó lenne kibékülni, jó lenne valamit másképp csinálni, de mégis szorongat a kérdés: mi lesz, ha ezt megpróbálom?
Isten minden elképzelést felülmúlva lépte át a végtelen és a véges közötti távolságot. Jézusban belépett a mi világunkba, a mi határaink közé: a fáradtság, konfliktusok, kísértések, kudarcok közé. Új határokat rajzolt a feltétel nélküli szeretetével, és áldozatával hidat készített elszigetelt életünkhöz. Advent első vasárnapján most innen szólít meg: át mered-e lépni azt határt, ahol Istent hívod segítségül? A vizsgaidőszak feszültségébe, a párkapcsolati döntéseidbe, az online jelenlétedbe, a sértődöttségedbe, a félelmeidbe?
Vezessen téged ebben az, hogy Isten határa ma nem „valahol odakint” húzódik, hanem előtted, benned: így adventben be tudod fogadni azt, aki érted átlépte a menny és a föld határát.
„Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (Jn 1,9)
Írta: Nemes Vitold
vezető egyetemi lelkész
