Gimnázium után szerette volna megérteni a világegyetem működését, ezért térképészet és meteorológia szakra járt, hogy végül csillagász legyen belőle. Az Országgyűlési Könyvtár olvasójaként azonban felfedezte a pszichológiai témájú könyveket és hamar azon vette észre magát, hogy szabadidejében ezeket a könyveket olvassa. A sportnak gyerekkorától fogva meghatározó szerep jutott az életében, s bár olimpikon nem lett belőle, hivatásának köszönhetően olimpiai bajnokok büszke sportpszichológusa.
Harsányi Szabolcs Gergővel, a Szociálpszichológiai és Interkulturális Pszichológiai Tanszék tanszékvezető egyetemi docensével, sportpszichológussal beszélgettünk.
Vívóként olimpiai „B” kerettagságig, válogatott kerettagságig, csapat bajnoki címig jutottál. 2022-ben mind egyéniben, mind csapatban veterán magyar bajnok lettél. Hogyan vezetett az utad az égitestektől a sportcsillagokig?
Jogászcsaládból származom, édesapám ügyvéd volt, s valahol joggal számíthattak arra, hogy majd én is ezt a pályát fogom követni. Gimnáziumban azonban nagyon nem találtam a helyem, abban viszont biztos voltam, hogy szeretem a matematikát, és emiatt gondoltam jó lehetőségnek a csillagászatot. A természettudományos gondolkodás mindig is közel állt hozzám és kíváncsi is voltam a nagy világegyetemes kérdésekre. Emellett mindenképpen hozzá kell tennem, hogy gyermekkorom óta versenyszerűen vívok. Egyszer az egyik versenyem alkalmával teljesen leblokkoltam és nem tudtam folytatni a játékot. Abban az évben, 1996-ban jutottam el először pszichológushoz, hogy az említett elakadásomat megértsük. Akkoriban a sportpszichológia még nagyon gyerekcipőben járt, az első hivatalos képzés ugyanis 2007-ben indult el Magyarországon.
Két és fél évet tanultam az ELTE Természettudományi Karán, amikor felfedeztem magamnak pár pszichológiai témájú könyvet. Ezek a művek teljesen beszippantottak és végül erre a területre is a kíváncsiságom vitt tovább. Megértettem ugyanis, hogy tulajdonképpen mindkét tudományterület, a csillagászat és a pszichológia is ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, csak amíg a csillagászat messziről nézve, nagy távlatokból közelít, addig a pszichológia belülről, kicsiben. Megragadott és motivált, hogy megértsem és feltérképezzem a világegyetemnél bonyolultabb rendszerekből és folyamatokból álló emberi lelket. Érdekességképpen elmondom, hogy már gyakorló pszichológusként olvastam el dédapám, Harsányi Kálmán költő, író Kristálynézők című regényét, s rájöttem, hogy ez egy az egyben pszichológiai tartalmú könyv, bár konkrétan magát a pszichológia szót egyszer sem említi. Talán ez is egy jó visszacsatolás volt arra nézve, hogy jól döntöttem.
Pszichológusként és aktív sportolóként számomra kézenfekvő volt, hogy a sportpszichológia az én szakterületem, az élet pedig úgy rendezte, hogy a pszichológusi diplomám megszerzése után egy évvel indult el a sportpszichológus képzés itthon, így végtelenül hálás vagyok, hogy az első évfolyam hallgatói között lehettem. Ahogy minden élsportoló álma az olimpiai részvétel, úgy minden sportpszichológus titkos bakancslistáján szerepel az olimpiai aranyérem. Vívóként soha nem értem fel a legnagyobbakhoz – magyarán nem mehettem olimpiára – így számomra ez az álom sportolóként nem valósulhatott meg. Sportpszichológusként viszont, ugyan más formában, de mégis ott lehetek az olimpián. Párizsban például kilenc sportoló is ott volt, akikkel vagy most is folyamatosan dolgozom, vagy korábban együtt dolgoztunk huzamosabb ideig.
Ma már egyre több sportoló vállalja fel, hogy pszichológushoz jár: többek között Gulyás Michelle olimpiai bajnok öttusázó és Koch Máté olimpiai bajnok párbajtőrvívó is elmondta, hogy te vagy a sportpszichológusa. Sok esetben azonban még mindig tabunak számít a téma.
Igen, ez így van. Alapvetően úgy látom, egyfajta félreértés is lehet a háttérben. Vannak ugyanis patológiás esetek, amikor valamilyen mélyen gyökerező probléma áll a háttérben és ezért szükséges egy klinikai szakpszichológus bevonása. De nem minden esetben csak súlyos esetekkel lehet pszichológushoz fordulni, például a sportpszichológus elsősorban a jobb teljesítmény elérése érdekében és a különböző elakadások feloldásában segíti a sportolót. Jellemzően egyébként a csapat- és labdasportoknál figyelhető meg nagyobb arányban az, hogy pszichológushoz járni ciki… Nem beszélnek erről, nem merik felvállalni, mert talán maga a közeg sem olyan elfogadó. Nagy különbségeket látok e téren, az edzők hozzáállása is teljesen eltérő. Én például egész életemben egyetlen szakemberhez jártam, ő lett végül a szupervizorom és hívom előadni a károlis szakképzésünkre is.
Legtöbbet vívókkal és úszókkal foglalkozol. Hogyan zajlik ennek a folyamata, a sportolók keresnek meg minden esetben, hogy veled szeretnének „dolgozni”?
Itt is több variáció lehetséges, sok akadémia és klub esetében „bentlakó” pszichológus áll a sportolók rendelkezésére. Ennek az az előnye, hogy ott helyben a sportolók rendelkezésére áll, ugyanakkor, ha már mindenki hozzá jár, akkor az egy idő után hátrány lehet. Legtöbbször maga a sportoló, esetleg a szülő vagy a klub keres meg, ha velem szeretne dolgozni. Véleményem szerint pszichológusokat még manapság is személyes ajánlások alapján választanak az emberek. Azáltal, hogy Gulyás Michelle és Koch Máté felvállalta, hogy én vagyok a pszichológusa, elég nagy médiavisszhangot kaptam. Sportpszichológusként szabadúszóként dolgozom, állandó munkahelyem csak a Károli. Büszke vagyok, hogy oktatóként a praxisomban szerzett tapasztalataimat átadhatom a károlis hallgatóknak.
Hogyan néz ki a gyakorlatban az élsportolókkal való munka?
Úgy látom, hogy szakmán belül ebben is nagy különbségek vannak. Meglátásom szerint egy mélyebb sportpszichológiai munkának akkor van értelme, hogyha hosszabb távra szól: van például egy paralimpikon kliensem, akivel több mint tíz éve együtt dolgozom, de előfordul, hogy akár fél évig nem konzultálunk. Általában három alkalmat vállalok először, a harmadik alkalom után pedig megbeszéljük, hogy működik-e a közös munka, illetve az ülések gyakoriságát szükség szerint szoktuk közösen meghatározni. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen sportágról beszélünk, hiszen az egyes sportágak esetében nem egyforma hosszúságú idényekről beszélhetünk. Versenyek környékén természetszerűleg gyakrabban találkozunk. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a sportpszichológia nem csak a sportról szól. Vannak klienseim, akik 90%-ban a párkapcsolatukról beszélnek, és ez nem probléma, hiszen, ha a sportoló pszichés jóllétéhez éppen erre van szüksége, ettől fogja jobban érezni magát a bőrében, akkor ez így teljesen rendben van.
A klasszikus pszichológiai munkához képest itt eltérő keretekben is folyhat a munka. Gondolok itt arra, hogy verseny előtt vagy után szüksége van-e a sportolónak arra, hogy beszéljen velem. A klasszikus keretekben nincs benne, hogy verseny előtt 5-10 percet beszéljük mondjuk telefonon, az ötven perces ülések mellett tehát itt ezek is elfogadhatók. Alapvetően szeretek kijárni versenyekre, kifejezetten élvezem, ha részem lehet a verseny hangulatában, de ott már nem történik érdemi munka, tehát nem szoktam bekiabálni, hogy hajrá, gyerünk! (nevet) Elsősorban megfigyelőként vagyok ott, hogy megfigyeljem a verseny rendszerét, beszélgetést azonban sosem kezdeményezek. Mindig tájékoztatom őket és beleegyezésük kérem, hogy ott lehessek, mert nem szeretném, ha váratlanul érné őket a jelenlétem. Mindig azt szoktam mondani, hogy a pszichológusnak bizonyos szempontból olyannak kéne lennie, mint egy jó fogorvosnak, aki megpróbálja magát szükségtelenné tenni. Ha egyszer jól végezte a munkáját, akkor az általános ellenőrzés mellett viszonylag ritkán kell hozzá visszamenni. Vannak olyan sportágak, ahol kifejezetten azért szeretem messziről megnézni a versenyt, hogy megfigyeljem a versenyző és edző dinamikáját, de úgy, hogy közben ne befolyásoljam a működésmódjukat.
Mit éreztél, amikor Gulyás Michelle és Koch Máté aranyérmes lett?
Természetes büszke voltam rájuk és nagyon örültem nekik, de azt fontos elmondanom, hogy az olimpiai bajnoki címen túl számomra sokkal lényegesebb kérdés, hogy a győzelem után egy boldog vagy boldogtalan emberrel találkozom-e. Fontos, hogy a sportpszichológiai munka, meg minden pszichológiai munka első körben arról szól, hogy az adott ember jól érezze magát, a teljesítmény ilyen szempontból másodlagos. Nekem tehát nem az az elsődleges célom, hogy a sportolók győztesek, hanem hogy mentálisan, lelkileg jó állapotban legyenek. Nekem az is siker, ha valaki inkább abbahagyja az élsportot, mert rájön, hogy boldogtalan. Természetesen örülök, ha abban is segíthettem, hogy egy-egy versenyszituációt jól kezeljenek. Persze sosem tudhatom, hogy a sportolók nélkülem is ugyanolyan eredményt értek volna el. Valahol pedig a saját álmaim és vágyaim is megjelennek egy-egy ilyen örömben, fantasztikus teljesítményben.
2017 óta tanítasz a Károlin, de már 2006 óta oktatsz. Mennyire fonódik össze a pszichológusi és oktatói hivatás a mindennapokban? Mennyire látod pszichológus szemmel a hallgatókat?
Számomra az oktatás egyfajta terápia, és segít megelőzni a kiégést. Pszichológusként az ülés nagyobb részében csendben vagyok, oktatóként viszont van lehetőségem beszélni. (nevet) A hallgatókat sosem analizálom, ugyanakkor tény, hogy egyetemi éveim alatt voltak olyan esetek, amikor észrevettem és felfedeztem egy-egy gondot, és jó dolog, ha tudok segíteni valakinek, hogy a megfelelő helyre terelve segítséget kapjon. Oktatóként úgy kezelem a hallgatókat mint leendő pszichológusokat, igyekszem támogatni és segíteni őket. A pályaszocializáció tárgy oktatása során sokszor tapasztalom, hogy egy hallgató nem a megfelelő szakirányban gondolkodik, vagy ő maga jön rá, hogy számára például nem a klasszikus pszichológusi pálya a megfelelő, s ekkor van lehetőségem segíteni abban, hogy megtalálja a számára megfelelő utat. Azt is nagyon élvezem a tanításban, hogy a sportpszichológia szakirányú továbbképzésre járó hallgatók mellett elsőéveseket is taníthatok, így még változatosabb és komplexebb feladataim vannak. A pszichológia szak véleményem szerint azért is ilyen népszerű, mert sokféle különböző munkaterületen hasznosítható tudást ad. Sokan például közgazdász, gyógypedagógus végzettség mellé szereznek pszichológusi diplomát.
Az oktatásban mit tartasz különösen fontosnak, elengedhetetlennek?
Szerintem az a legfontosabb, hogy egy oktató lelkiismeretes, alázatos legyen, és minden esetben figyelembe vegye a hallgató tudásszintjét. Szeretem felhívni a figyelmüket arra, hogy minden irányból szélesítsék látókörüket, így például mindig hangsúlyozom, hogy mennyire fontosnak tartom, hogy statisztikát tanuljanak. Saját példám alapján mindig elmondom nekik, hogy mennyire jót tettek gondolkodásomnak a természettudományok. És félreértés ne essék, itt nem arra gondolok, hogy a hallgatónak fejből kell tudnia a különböző képleteket, hanem hogy maga a tudományos kutatás gyakorlása ad olyan pluszt a tanulmányaikhoz, gondolkodásukhoz, amely hosszú távon kifizetődő. Praktizáló pszichológusként pedig a gyakorlatot igyekszem minden esetben bevinni az oktatásba.
Az élsportot teljesítmény- és sikerorientáltság jellemzi, ez a fajta maximalizmus azonban már a hétköznapjainkban is jelen van. Hogyan enyhíthetjük a felénk irányuló nyomást?
Nem csak sportolókkal foglalkozom. Orvosi egyetemre járó hallgató, menedzserek, de sokan mások is járnak hozzám, akik nem bírják a munkájukkal járó stresszt. Úgy veszem észre, hogy nagyon sokan nem tudnak kikapcsolódni, okosan pihenni. Nagyon sok esetben – akár sportolóknál verseny előtt – sokszor nem az a célravezető, ha a versenyre és az előttem álló feladatra koncentrálok, hanem valami teljesen másra. Mint mindenben, itt is fontosnak tartom, hogy törekedjünk az egyensúlyra. Én például a mai napig azért is vívok, mert érzem, hogy ez a fajta kikapcsolódás jót tesz a mentális egészségemnek is. Tudatosan álljunk mindenhez, mérlegelni kell saját magunk érdekében, hogy mit vállalunk és mit nem. Az olimpikonok, élsportolók esetében különösen érzékeny téma például a kommentek olvasása vagy nem olvasása. Támogató üzeneteket persze szívesen olvas az ember, és ezekből is akad bőven, azonban nekem mint sportpszichológusnak az is a feladatom, hogy felmérjem, hogyan tudja kezelni az adott sportoló a kommenteket. Fontos tudatosítani, hogy nem tudunk és nem is lehet mindenkinek megfelelni. Ha belegondolunk, a versenyhelyszíneken való szurkolás is sajátos esete a véleménynyilvánításnak. Michelle például a francia közönség előtt előzött meg egy francia versenyzőt, a férfi párbajtőrcsapat az elődöntőben a francia csapattal vívott a döntőbe jutásért. Ezek például mind olyan versenyhelyzetek, ahol jól kell tudni kezelni azt a légkört, amely amúgy az edzések esetén nem számottevő szempont.
A sportolás mentális egészségre gyakorolt hatásai akkor az élsportolók szempontjából nem értelmezhetők?
Valóban számos kutatás támasztja alá a sport mentális egészségre gyakorolt pozitív hatásait, azonban tény és való, hogy az élsport egy másik kategória. A fizikai aktivitás kézzelfogható hozadékai természetesen itt is megjelennek, azonban az élsportnak vannak olyan szegmensei, amelyek már patologizáló környezetet teremtenek a sportolók számára és ezt nem mindenki tudja kezelni, sokan nem bírják a nyomást. Fontosnak tartom, hogy ne csupán a két végletben, az élsportban és a szabadidősportban gondolkodjunk, hanem felkaroljuk azokat a sportolókat is, akik az élmezőnyből kimaradtak, nem fértek be a keretbe. Foglalkozni kellene azokkal is, akik nincsenek tűzközelben, tehát erősítsük a B ligát is. Ennek ellenére úgy vélem, hogy szükségünk van olimpiai hősökre, hiszen leginkább ők tudnak motiválni. Annak idején Szász Emese olimpiai aranyérme után a szegedi vívóklubba tömegesen jelentkeztek a gyerekek: ezeket a megmozdulásokat lehet megragadni leginkább, hogy a gyerekeket bevonjuk a rendszeres sportolásban, hogy átadjuk a mozgás szeretetét, de úgy, hogy akkor is legyen lehetőségük sportolni, ha nem lesznek élsportolók.
