Huzella Péter, Kossuth-díjas zeneszerző, gitáros-énekes életét a művészet iránti elkötelezettség és az őszinteség határozza meg. A Kaláka együttes egykori tagjaként, majd szólóművészként is generációkat inspirált, miközben mindig hű maradt önmagához. Az interjúban mesél művészcsaládi gyökereiről, a zenével való kapcsolatáról, a hirtelen jött sikerről, valamint arról, hogyan találta meg saját hangját a költészet és zene ötvözésében. Egy ember története, aki egy szál gitárral és hiteles alkotásaival képes kapcsolatot teremteni közönségével – legyen az gyerek vagy felnőtt.
Úgy tudom, hogy művészcsaládból származol. Ez mennyire befolyásolta a pályaválasztásodat?
Egész életemet meghatározta a családom: apám, Huzella Elek zeneszerző és tanár volt a konzervatóriumban, anyám, Csanak Éva pedig festőművész és rajztanár. A régi rendszer alatt apámnak annak ellenére, hogy nem tudott nagy karriert befutni, rengeteg tisztelője volt. Tanítványai a mai napig nagyon sikeres emberek. Sem életében, sem halála után nem kapott hivatalos elismerést, támogatást. Azonban nemcsak ők befolyásoltak engem, hanem azok a művészek, akik látogatóba jöttek hozzánk, a szüleim barátai. Rengeteg festő és muzsikus. Mind-mind nagyon komoly művészek voltak, akikre egytől egyig felnéztem.
Jöttek költők és irodalmárok is, akikkel apám együtt dolgozott. A legmagasabb minőséget képviselték mind.
Ennek ellenére te mégis építészetet tanultál. Mi motivált erre?
Mindig nagyon kreatív voltam, nagyon muzikális és nagyon jól rajzoltam. De igazán egyikben sem voltam olyan kiemelkedően jó. Így hát, amikor elkezdett érdekelni maga az alkotás, hogy én is szeretnék valamit csinálni, nem csak létezni, hanem tényleg létrehozni valamit, akkor arra gondoltam, hogy én építész leszek. Elvégeztem az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolát. A tanulmányok során egy tervezőirodába kerültem, ahol láttam, hogy milyen tehetséges építészek vannak, és azt is észrevettem, hogy én ilyen tehetséges építész nem leszek már soha.
Hogyan kanyarodtál vissza a zenéhez?
Szerencsémre a zenetanulás sem maradt abba eközben, mert zongoratanulás mellett beiratkoztam klasszikus gitárra. Azt éreztem, hogy kell a dalszerzéshez, előadáshoz is, hogy az ember keze jobban menjen. Az elmélettel tisztában voltam, azzal soha nem volt gondom, hiszen mindig tanultam zenét.
Ekkor kerültem a Kalákába mint dalszerző énekes, és ott megtaláltam a helyemet. Minden nap kellett új dalokat írni, minden nap kellett készülni fellépésekre, memorizálni dolgokat, megtanulni együtt zenélni. És ez pont az én karakteremnek felelt meg. És a mai napig is ebben a szerepemben érzem magam a legjobban, noha már nem vagyok a zenekar tagja.
Szoktatok még találkozni, együtt zenélni?
Persze. Például a legutóbbi találkozásunk a Marczibányi téren volt, ahová a Kaláka együttes hívott meg. A második részben olyan dalokat válogattunk össze, amiket zömében én írtam és én énekeltem, mikor még a zenekar tagja voltam. Ez egy szép gesztus volt a részükről.
Hogyan dolgoztad fel a hirtelen jött ismertséget, sikert?
Eleve rengeteg kisebbségi érzéssel kezdtem a pályafutásomat, a szüleim és az a mérce, amit elém állítottak, mindig is nagyon nyomott. Amikor 30 éves lettem, egy igen komoly egzisztenciális válságba kerültem. Sikeresek voltunk. Mégis felmerült bennem a kérdés, hogy meddig tart ez? Most ez elég egy életre? Vagy hogy lesz ez? És hogy vajon tudok-e dönteni majd fontos pillanatokban, az életem fontos pillanataiban? Leszek-e olyan képességek birtokában, amik alapján meghozhatok egy jó döntést? És akkor egy pszichológus segítsége kellett. A pszichoanalízis során megtanultam önmagamat megismerni, megbarátkozni magammal, és kezelni a félelmeimet. És így aztán egy csomó félelem el is múlt.
Volt olyan személy az életedben, aki inspirált Téged zeneszerzőként, előadóként pályád során?
Saját munkáimhoz sok területről gyűjtöm össze az alapanyagot, így több irányból is tudok példákat mondani.
Dalszerzésben például nagyon jó példák voltak és vannak előttem. Amikor én nagyon kezdő voltam, akkor Szörényi Levente, Bródy János és Illés Lajos írták a nagy slágereket. Ők mint dalszerzők nagyon inspiráltak.
Emellett nagyon sok komolyzenét is hallgattam. A klasszikus zene átmegy az emberen, beleszívódik a fülén keresztül a lelkébe, és aztán előbb-utóbb kijön valami.
Közülük kik a legmeghatározóbbak számodra?
Mozart, Puccini, mert ott olyan dallamok vannak, hogy őrület. Aztán nagyon sok reneszánsz és barokk zenét is hallgattam. Ezek nagyon közel állnak az egy szál gitáros műfajhoz. A Tinódi stílusa és Balassi. A középkor, amikor egy szál lanttal vagy kobozzal kiállt és nyomta egész este a történeteket.
Könnyűzenéből kit vagy kiket emelnél ki?
Amikor én általános iskolás voltam, hetedik-nyolcadikos, akkor robbant be a Beatles az egész világ életébe, és mindent megváltoztatott. Onnantól kezdve, mint álló csillag és mint reflektor ragyogtak a fejem fölött, és próbáltam őket utánozni vagy átvenni tőlük, amit lehet.
Itthon pedig nagyon komoly énekesek voltak, mint Máté Péter, Szörényi Levente, akik a legnagyobbak.
Egyszer a Magyar Televízióban volt egy fekete-fehér koncertfelvétel, és a 70-es évek elejéből James Taylort láttam ott meg. Olyan magas volt, mint én, tenor volt, mint én, úgy gitározott, mint én, olyan idős volt, mint én, egyszóval hasonlítottunk. Onnantól kezdve tudtam, hogy na, amit ez a pali csinál, arra nagyon oda kell figyelni. Vannak dalaim, amik hasonlítanak az övéhez.
Soha nem akartál a könnyűzene, popzene irányába elmozdulni?
Nem akartam, de hívtak. Egyszer előfordult, hogy beugrottam egy hangfelvételre, mert egy énekes lemondta. Ott egy könnyűzenei pop világslágert kellett magyarul fölénekelni. Mai napig nem tudom ki helyett kellett beugranom. Fölénekeltem, és kiadta egy magánkiadó a 80-as években. És akkor jöttek a levelek, mert kiírtak engem is a borítóra, Kovács Kati, Kulka János, ilyen nevek között szerepeltem. Kérdezték, hogy ki ez a Huzella Péter, meg hogy Máté Péter föltámadt?
A kiadó csinált nekem egy szólólemezt, amit promotálni kellett fél playback fellépésekkel, diszkókban. Na ez nekem nem ment.
Meghívtak egy vidéki kisvárosi bálra, ahol részt vettek ismerőseim. A fellépés után odahívtak az asztalukhoz, ahol azt mondták, hogy ez nem az a Huzella Péter, akit megismertek és szeretnek. Itt mondtam azt, itt van vége. Aztán akkor ott az asztalnál egy szál gitárral elénekeltem ugyanezeket a számokat nekik, hogy megkapják azt a Huzella Pétert, akit vártak.
Miért pont a gitár lett a hangszered?
Nem voltam elég jó zongorista ahhoz, ami a könnyűzenéhez kell ma. Az akkori tudásom talán elég lett volna, de mégsem volt annyi önbizalmam, mert mindenki jobban zongorázott nálam, még a családban is. Szóval ott azért voltak komoly kisebbségi érzéseim. Ezenkívül a zongorát nem lehet könnyen cipelni, a gitár pedig nagyon népszerű volt már akkoriban is és azon a legegyszerűbb kísérni az énekest.
Milyen stílusokat ötvözöl a zenéidben?
Népies motívumokat, valamint a jazzből és a reneszánsz zenéből is jönnek harmóniák. Magam sem értem hogyan, de egy Vörösmarty vershez például szinte 19. századi szerzőként írtam meg a dalt. Egyáltalán nem modern, mert a szöveg hozott egyfajta levegőt magával, amit én megéreztem, és olyanra csináltam.
Költők közül kiket emelnél ki, akik meghatározták a művészetedet vagy mély nyomot hagytak benned?
Van egy pár. Adyt nagyon szeretem. József Attila esze, az a konkrét tisztánlátás, ahogy a valóságot meglátja. És az a nyelv, ahogy mindezt megírja. Olyan éles fényben mutat meg mindent, hogy ő a csúcs. Van, akinek meg minden sora csodálatos és gyönyörű, ilyen például Radnóti.
Külföldiek közül például William Golding angol író. A Nobel-díjas amerikai Saul Bellow, akitől a Henderson, az esőkirály című könyv az egyik kedvencem.
Versek és zene. Hogyan jött a versek megzenésítése a saját dalaidnál?
Én nem tudtam szöveget írni magamnak. Dalszöveg ötleteim se voltak. Nem tudom megfogni a valóságot úgy, hogy azt megírjam dalszövegnek. Mindig irigyeltem azokat, akiknek ez megy.
A költők szeretnek zenére verset írni, mert az nagyon jó mankó nekik, és mivel a jobbaknak a kisujjában van a magyar szókészlet, ha értik a ritmikát is, akkor már csak arra kell vigyázni, hogy ne í-re vagy ű-re végződjön a sor vége, mert azt nem lehet ott jól énekelni, hanem á-ra, ó-ra, é-re, mert akkor gyönyörűen énekelhető.
Először József Attila verseit zenésítettem meg, mert ő gyakorlatilag a mi nyelvünkön beszélt. Aztán sok műfordítás jelent meg, nagyon szerettem a Jeszenyin verseket. Továbbá Nagy László, Csoóri Sándor és Petőfi Sándor költeményei. Szóval nagyon jó szövegeket kaptunk. Weöres Sándor hihetetlen gazdag, zenésíteni való szöveget hagyott és írt már akkor.
Zalán Tiborral való közös munkád is összefügg ezekkel az előzményekkel?
Pontosan. Ugyanis mindig irigyeltem például a Szörényit a Bródy miatt, a Paul McCartneyt és a John Lennont egymás miatt, mert egymásnak írtak szöveget és zenét is. Leginkább Cseh Tamás és Bereményi Géza nagy egymásra találása volt irigylésre méltó számomra. Ez olyasmi lehetett, mint John Lennon és Paul McCartney társszerzői kapcsolata.
Bereményiék megalkották azt a műfajt, ami tényleg egy emberre, a Tamásra van kitalálva. Sokan próbálják utánozni őket, sokan éneklik a dalaikat, de mégsem ugyanaz az élmény. Hiányzik belőle az a lényeg, amit a kettejük szoros együttműködése adott, valamint Tamás egyedi előadói fogásai, amelyek igazán különlegessé tették a produkciót, és amelyekkel ő teljes mértékben azonosult. Például a lámpalázát beépítette az egyéniségébe is. Irigylésre méltó, hogy valaki ennyire önmaga tudjon lenni a színpadon.
A Kalákában egy kicsit szétforgácsolódva éreztem magam, és szerettem volna egy jó szövegírót, aki a legjobb minőséget tudja biztosítani. Így találtam rá Zalán Tiborra. Ez a kapcsolat egy, a mai napig tartó barátsággá alakult. Ő volt akkoriban az első komoly költő, aki ilyesmire vállalkozott.
Közös munkánk* során rengeteg gyerekhez eljutottak a dalaid. A nekik szánt zenéket céltudatosan írod?
Nem, semmi céltudatosság nincs benne. Szoktam gyerekdalt írni, mert van, amikor annak jön el az ideje. A pandémia alatt minden nap volt egy online koncertem. Egy idő után kifogytam a dalokból. Akkor elővettem egy csomó verseskötetet, amik ott álltak kinyitatlanul. Ekkor születtek a Tóth Kriszta dalok (Tóth Krisztina költő verseiből – a szerk.). De soha nem gyerekeknek szántam ezeket, hanem magamnak írtam őket. Nincs ars poeticám. Magamnak írom a dalokat. És ami nekem tetszik, az úgy van jól. Aztán a közönség eldönti, hogy tetszik-e neki vagy nem. Elfogadja vagy nem.
Mit csinálsz akkor, ha nem fogadják el?
Van olyan a Tóth Krisztina megzenésített versei közül, ami nekem kedvencem, és mindig megbukik a nézőknél koncerten. Már nem is kísérletezek vele. Néha eléneklem „büntetésből”, csak a magam kedvéért, mert én szeretem. De például meglepő, hogy van olyan nagyon lassú, nagyon halk Tóth Kriszta dalom, amire azt hiszem mindig, hogy na, most fogják szétverni a nézőteret a gyerekek. És nem, mert megérzik, hogy nekem mennyire fontos, és néma csöndben hallgatják végig. Azért működik, mert nem szánt szándékkal gyerekdalként nekik írtam, hanem azért, mert nekem fontos. Na most a felnőtt daloknál meg pláne így van.
Van valami üzenete a dalaidnak, amit az utókornak szeretnél átadni, vagy, ahogy most mondtad, magadnak írod inkább a dalokat?
Az utókorral nem törődőm, mert úgy gondolom énvelem el fognak múlni a dalaim. Tehát számomra nyilvánvaló, hogy ez nem egy tartós dolog. Nem az örökkévalóságnak dolgozom.
Sajnos látom, hogy mekkora színészeket felejtenek el, mekkora alkotók tűnnek el. Annál én sokkal okosabb vagyok, hogy azt elhitessem magammal, hogy maradandót alkotok.
Az üzenet pedig minden versben, minden dalban ott van. És mindig ugyanaz az üzenet: az élet tisztelete, az őszinteség.
Az, hogy én ezt komolyan gondolom és szeretném, ha te is így gondolnád. Mivel számomra fontos, amit énekelek, talán neked is azzá válik. De nem akarom őket tanítani se, mert az én célom nem osztani az észt.
Korábban is jártad az országot különböző pályázatok keretében, valamint ma is részt veszel a Lázár Ervin programban. Mik a tapasztalataid a mai fiatalabb generációk fogékonyságát illetően?
Vidéken jobban fogékonyak, mint Pesten. Rendszeresen járok hátrányos helyzetű, kisebb, szegény vidéki falvakban, ahol mikor belépek a terembe a hetedikes lányok kivágott blúzokban, arany ékszerekkel a nyakukban, fülükben, úgy néznek rám, hogy mit akarsz Te itt, te vén tróger? Majd a végére velem együtt énekelnek.
Mi lehet ennek az oka? Hogyan éred ezt el náluk?
Mert azt érzik, hogy nekem fontos, amit csinálok, és nem akarom rájuk erőltetni. Én erre tettem fel az életemet, s remélem, hogy akkor előbb-utóbb ezt észreveszik. Ja, hogy ez nem hülyéskedik csak? Nahát! Jé, milyen érdekes! Hoppá, és most elhibázott valamit. Nahát, én is elszoktam. És akkor megvan egy kapcsolat, nekem is vannak trükkjeim, de őszintének kell lenni. És akkor működik.
Többször visszatérsz az őszinteségre és az élet szeretetére, tiszteletére. Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy mégis van ars poeticád? Az őszinteség, a hitelesség. Az, hogy Neked tetszen, neked legyen fontos, amit csinálsz, ezáltal hitelesen tudod képviselni.
Igen, végül is igen.
A lányod, Júlia is a művészszakmában van. Vele szoktál közösen dolgozni?
Nemrégiben volt egy közös fellépésünk. Ő meséket olvasott, én meg énekeltem egy pár dalt.
Valamint most készül egy online hangoskönyvünk.
Vannak terveid a jövőre, vagy olyan munkák, amik lefoglalják a mindennapjaidat?
Nagy terveim nincsenek. Ezek mindig csak úgy jönnek.
A munkákat illetően van egy hihetetlen tehetséges színdarab-, és meseíró, Adamik Zsolt. A meséihez írt dalszövegeket, amik közül lesz majd, amit ő, amit Julcsi lányom és amit én fogok énekelni.
Horváth Júlia Borbála írt egy könyvet Dunai história címmel, amely a magyar történelem bizonyos stációit mutatja be. Ehhez Sülyi Péter írt dalszövegeket. Most ezen dolgozunk.
Rátóti Zolival játszom a színházban. Két estünk van: Hamvas Béla: A bor filozófiája és A kincs, amire vágytam.
Járok a Lázár Ervin és a Déryné program turnéira.
Mit gondolsz miért szeret a közönség és az emberek?
Talán, mert a színpadon is olyan vagyok, mint a magánéletben. Nem játszom az eszemet sem itt, sem ott. Talán az őszinteség miatt. És nagyon fontosnak tartom az élet szeretetét, mások tiszteletét.
Készítette: Vincze Nikolett harmadéves, közösségszervezés alapképzési szakos hallgató a Pedagógiai Karon
*Nikolett és Huzella Péter a Magyar Versmondók Egyesületénél dolgozott együtt nagyon sok projektben. EFOP pályázatokban hátrányos helyzetű gyerekeknek szervezett programokat és koordinálta az előadókat, valamint a NépmesePontok projekt tartozott még szervezése alá. Emellett különböző országos vers-, és népmesemondó versenyen, Bujtor István Filmfesztiválon, Kaleidoszkóp VersFesztiválon és a Nemzeti Versenyen is együtt dolgozott az előadóművésszel.
