A magyar reformkor küzdelmeit két jelszó alapján értelmezhetjük. Az egyik az angol liberalizmus klasszikus jelszava volt: szabadság és tulajdon. Ez az adott időszakban Magyarországon polgári szabadságjogokat és polgári tulajdont jelentett, azaz, megfordítva a dolgot, nem hűbéri tulajdont és nem rendi szabadságjogokat. A másik jelszó, a Kölcsey által megfogalmazott „haza és haladás” a magyarországi polgári átalakulás egyik legfontosabb problémájára, a nemzeti önrendelkezés és a társadalmi átalakulás összekapcsolásának szükségességére utalt, s lényegében tartalmazta az első jelszóban megfogalmazottakat.
A nemzeti önrendelkezés és a társadalmi átalakulás követelései nem 1848-ban, de még csak nem is 1825 után jelentkeznek először. Már a II. József halálát követő nemzeti újjászületés, az 1790-1791. évi országgyűlés idején e két követelmény együttes érvényesítésére törekedtek a köznemesség legjobb elméi. Az 1790. évi 10. törvénycikk ki is mondta Magyarországnak a Habsburg-birodalmon belüli függetlenségét, ám ezt a fikciót nem tudta valósággá változtatni. A francia forradalmi háborúk következtében pedig úgy tűnt, hogy a két követelés együtt nem érvényesíthető, Hajnóczy József dilemmáját idézve, valaki vagy emberbarát, azaz a társadalmi haladás pártolója, vagy hazafi – ez a haza azonban csupán a kiváltságosok, s nem az egész lakosság hazája.
A reformkor időszakában az újabb generációk ismét megkísérelték összeegyeztetni e követelményeket. Hazát akartak, tehát az ország területi egységének helyreállítását, magyar államnyelvet, a bécsitől független igazgatást, haladást akartak, tehát polgári szabadságjogokat, azaz a népképviselet alapján működő törvényhozást, sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadságot. A polgári szabadságjogok mellé polgári tulajdont akartak, tehát jobbágyfelszabadítást, ezzel együtt az úrbéres földnek a jobbágyság tulajdonába adását, a tulajdon szentségének tisztelete alapján a birokosoknak a jobbágyi szolgáltatások elvesztéséért kárpótlást, a szabad birtokforgalom érdekében az ősiség eltörlését.
Kölcsey Ferenc Anton Einsle olajfestményén
De lehet-e egyszerre ennyi célért a siker reményében küzdeni? Lehet-e egyszerre elérni a nemzeti önrendelkezést és a társadalmi átalakulást? Lehet-e a nemzeti jelszavakra fogékony, de a kiváltságok eltörlésétől húzódozó, a politikai életben való részvétel jogával bíró köznemesi tömegek támogatását megnyerni előjogaik megszüntetéséhez? Vagy várni kell, amíg a nemzet anyagi gyarapodása eléri azt a szintet, amikor a változások maguktól bekövetkeznek? Kell-e, szabad-e siettetni a változásokat? S a várakozás közben nem fordul-e urai ellen „a nyomorúságos adózó nép”?
A francia forradalom és a Napóleon elleni háborúk időszaka a magyar feudális gazdasági rendszer utolsó nagy felfutását is jelentette. A több százezres, évekig fegyverben álló hadseregeknek szükségük volt a rossz minőségű magyar gabonára, zsíros húsra és tisztítatlan gyapjúra is. A magyarországi nagy- és középbirtokos réteg szépen gyarapodott, s jelentős pénzvagyonra tett szert. Százával épültek a klasszicista stílusú nemesi kúriák, s a nemesség adósságait is a fedezet nélkül nyomott papírpénzzel fizethette. Igaz, az 1811. évi leértékelés e pénzvagyon jelentős részét elvitte, ám az igazi csapást nem ez, hanem az 1815-ben bekövetkezett békeidőszak jelentette. A napóleoni háborúk csupán részben érintették az ország területét, a békével viszont vége szakadt az eddigi keresletnek. Megszűnt a biztos piac, s a nagyobbrészt fogyasztásra költött jövedelmek miatt nem volt lehetőség az ország önerőből történő modernizálására sem.
A reformkor egyik legnagyobb kérdése az volt, sikerül-e a feudalizmus fenntartásában érdekelt nemességet rábírni a polgári átalakulás ügyének képviseletére. Magyarországnak azonban nem volt olyan erős polgársága, mint Franciaországnak vagy Angliának, amely egyedül is kikényszeríthette volna az ország polgári átalakulását. Intő példaként ott volt a Magyarországénál a XVIII. század végéig szerencsésebb történelmű, de ekkortól három ízben felosztott Lengyelország példája, ahol a nemesség nem tudta a paraszti tömegeket a függetlenség ügye mellé állítani. A nemesség többsége számára a polgári átalakulás csak kiváltságainak elvesztését hozhatta magával. Ezért is volt olyan nagy jelentősége annak, hogy a köznemesség legjobbjai felismerték: polgári átalakulás nélkül az ország végképp elmarad Európától. Törekvésük tehát az volt, hogy a hagyományos rendi, sérelmi politikát összekössék a reformok ügyével, s így, törvényes, békés úton jussanak el a polgári Magyarország megalkotásához.
Az udvar és a magyar rendek között 1791-ben létrejött kompromisszum már a napóleoni háborúk alatt megbomlott. A fedezet nélkül kibocsátott papírpénz 1811. évi leértékelése után a rendek hiába tiltakoztak e döntés ellen, az uralkodó, I. Ferenc nem törődött protestálásukkal. Sőt, 1812 után egyszerűen nem hívott össze országgyűlést, és rendeleti úton kormányozta az országot. Amikor 1821-1822-ben arról intézkedett, hogy a hadiadót ezüstpénzben szedjék be, az országon újabb tiltakozás hulláma söpört végig. Az uralkodó ugyan királyi biztosok kiküldésével és katonaság bevetésével letörte e mozgalmat, de jobbnak látta tovább nem feszíteni a húrt, s 1825-re országgyűlést hívott össze. Ebben komoly szerepe volt József nádornak is, aki egész életében a kompromisszumos megoldások híve volt és maradt.
Az országgyűlés intézkedett arról, hogy az 1791. évi rendszeres bizottsági munkálatokat vegyék elő, s vizsgálják felül. A magyar történetírásban máig is vita folyik arról, hogy 1825 vagy 1830 volt-e a reformkor kezdete. Nos, az országgyűlés határozatai lehetővé tették a reformmozgalom kibontakozását, de maga az országgyűlés – törvényalkotó munkáját tekintve – inkább a korábbi kompromisszum újjáalkotására, s nem a rendszer megreformálására tett kísérletet.
Széchenyi István Barabás Miklós festményén, 1848-ban
Az országgyűlés legjelentősebb eredményének azonban Széchenyi István nevezetes felajánlását tekinthetjük. Az ifjú gróf egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia létrehozására. Felhívásához több más arisztokrata is csatlakozott.
A magyarországi reformkor talán legnevezetesebb egyénisége olyan családból származott, amelyben mindig különös megbecsülésnek örvendtek a szellemi értékek. Az apa, Széchényi Ferenc a felvilágosodás eszmekörében nőtt fel. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítása is.
Az ifjú Széchenyi István katonaként 1809–1815 között végigszolgálta a napóleoni háborúkat. A háborúk során s a bekövetkező békeidőben beutazta fél Európát, megismerte a fejlett nyugati társadalmakat, s hazatérve egyre inkább a változtatás gondolata foglalkoztatta. Jól látta az ország gazdasági elmaradottságát, saját bőrén tapasztalta a hazai tőkehiány kellemetlen következményeit. Utazásai és hazai tapasztalatai, széles körű műveltsége arra a meggyőződésre juttatták, hogy a rendek és az uralkodó hagyományos párharcától az ország nemigen várhat sok jót. Az osztrák abszolutizmust legalább olyan bűnösnek látta a hazai elmaradottságért, mint a haza jogainak védelmét emlegető, de csak saját kiváltságait óvó nemességet.
Széchenyi műveiben nem az ország sérelmeit emlegette, hanem a feudális rendszer hátrányait tárta fel. Olyan átalakítást sugallt a nemességnek, amely saját érdekében áll, s amelynek révén az ország megindulhat a gazdasági felemelkedés útján. Ezért kezdeményezte olyan intézmények létrehozását, amelyek elősegíthetik a hazai polgárosodást, s színhelyéül szolgálhatnak a Széchenyi által emlegetett „eszmesúrlódásnak”. Ezért alapította a Magyar Tudós Társaságot (a későbbi Magyar Tudományos Akadémiát) csakúgy, mint a Nemzeti Kaszinót. Ezért tartotta fontosnak a társadalmi élet színhelyéül szolgáló lóversenyek szervezését.
A gazdasági vállalkozásokról úgy vélte, hogy azok támogatása Bécs érdeke is. A folyószabályozások, gyáralapítások, a gőzhajózás fejlesztése, a Lánchíd építése mind-mind ilyen kezdeményezések voltak. Ezek anélkül segíthették elő az ország polgári fejlődését, hogy konfliktusba sodorták volna azt a birodalom másik felével. Széchenyi világot látott politikusként ismerte a birodalom erejét, s tartott is tőle. Nem látta viszont, hogy Bécs számára a hagyományos rendi ellenzék partner lehet, hiszen mindketten a feudalizmust védik. A modern Magyarország képviselői viszont nem lehetnek azok, mert ők nem csupán alkotmányosságot, hanem polgári fejlődést is akarnak.
Az 1830-as év legjelentősebb eseménye kétségkívül Széchenyi Hitel című munkájának megjelenése volt. Ebben a hitelhiányból vezette le a magyar gazdaság elmaradottságát, a hitelhiányt pedig egyértelműen a feudális intézményrendszernek, így az ősiségről szóló törvénynek tulajdonította. A munka a maga csapongó módján egyértelműen bizonyította azt, hogy az intézményrendszer átalakítása nélkül Magyarország még jobban lemarad az európai nemzetek versenyében. A mű polarizálta a magyarországi politizáló csoportokat. A hagyományos rendi ellenzékiség képviselői ugyanúgy vitatták Széchenyi gondolatait, mint az abszolutizmus hívei. Volt, ahol megégették a könyvet, másutt állítólag a parasztok is lelkesen olvasták. Népszerűségét jelzi, hogy rövid időn belül négy kiadásban látott napvilágot.
A gróf későbbi munkáiban (Világ, Stádium) részletesebben fejtette ki reformelképzeléseit. Ezek többsége elvileg az adott rendszer keretein belül végrehajtható lett volna (pl.: a céhek és árszabások eltörlése, az ősiség eltörlése, az ipar- és kereskedelmi szabadság, a birtokbírhatási jog), valójában azonban hosszú távon kikezdték volna a fennálló gazdasági-társadalmi rendet anélkül, hogy nyílt konfliktust hoztak volna Ausztriával.
Fontos hangsúlyozni, hogy a reformkor többi vezető politikusa, Kölcsey, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Eötvös József és társaik mindannyian a Habsburg-birodalmon belül képzelték el Magyarország jövőjét. Ugyanakkor – eltérő mértékben ugyan – de úgy vélték, hogy Magyarországnak a birodalmon belüli helyzete nem felel meg az ország tényleges súlyának és jelentőségének. Nem kiszakadni akartak a birodalomból, hanem azt akarták elérni, hogy a birodalmi kormányzat vegye figyelembe Magyarország érdekeit is; hogy az országra vonatkozó legfontosabb döntések ne Bécsben (vagy nem csupán Bécsben), hanem Pozsonyban és Pest-Budán szülessenek.
Azt akarták, hogy a birodalom ne akarja rákényszeríteni a maga abszolutisztikus modelljét az alkotmányosságát féltékenyen őrző Magyarországra. Nem zárkóztak el a birodalmi vagy az osztrák szempontok figyelembevételétől, s Deák még az 1847. évi Ellenzéki Nyilatkozatban is hangsúlyozta, hogy a reformerek tekintettel vannak a birodalom nagyhatalmi állásából fakadó követelményekre.
De abnormálisnak tartották, hogy Magyarországnak nincs beleszólása a határán szedendő kiviteli és behozatali vámtételek meghatározásába, s hogy az iparosodottabb tartományok birodalmi támogatása megöli a magyar ipart. Ezért kezdeményezte Kossuth 1844-ben a Védegylet megalapítását, s ezért váltott a szabadkereskedelem támogatásáról a védővámos, protekcionista iparpolitika irányába. Tudták, hogy Magyarország jócskán elmaradt nemcsak Nyugat-Európa, de az osztrák tartományok mögött is, s éppen ezért is sértette őket az, hogy az országból befolyó adók jelentős részét a birodalmi kormányzat önmagára, s nem az ország fejlesztésére költi. Hozzáteendő, hogy e tekintetben sem ültek üres kézzel: az 1830–1840-es években egymás után alakultak a gazdasági társaságok, amelyek mind-mind a hazai ipar és kereskedelem fejlesztését tűzték ki célul, s amelyek legfőbb támogatói sokszor az ország arisztokrata családjai közül kerültek ki. A reformkori magyar arisztokrácia egy része tisztában volt azzal, hogy a magas rang és vagyon kötelezettségekkel is jár.
Széchenyi Lánchíd a budai hídfőtől nézve. A felvétel 1890 után készült.
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára
A magyar reformerek beleszólást követeltek a birodalom külpolitikájába is. Ezért támogatták 1830-1831-ben a lengyelek szabadságharcát, és szólaltak fel az 1832–1836. évi országgyűlésen az önálló Lengyelország feltámasztása érdekében. Ezért törekedtek a térség gazdasági integrációjának kiterjesztésére, amit legjobban Széchenyi Duna-szabályozási koncepciója bizonyított. Ennek révén ugyanis a birodalmon kívüli szerb és román területek is bekapcsolhatóvá váltak volna a közép-európai piacba, ami növelte volna Magyarország súlyát és jelentőségét.
Magyarországon a XVIII-XIX. század fordulója, a modern nemzetté válás kezdete óta többször is komolyan felvetődött az a félelem, hogy a magyar nemzet előbb-utóbb el fog tűnni az őt környező szláv, német és román tengerben. A veszély kétféle magatartást és véleményt inspirált. Az egyik szerint a nemzet halálát már csak az isteni beavatkozás akadályozhatja meg. Ez fejeződött ki többek között Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály költészetében. A másik vélemény szerint nem visszafordíthatatlan folyamatról van szó, ezért a nemzetnek nem a sebeit kell nyalogatnia, hanem modernizálódnia kell. Mindkét fél reális veszélyként kezelte tehát a nemzethalált, de más következtetést vont le belőle. A következtetések azonban még az egyazon táborban lévők részéről sem voltak azonosak. Az egyik álláspont (Széchenyi István) szerint a modernizációt nem kell feltétlenül összekötni a nemzeti önrendelkezés követelésével, mert „ha sokáig ütögetik a magyar cserépedényt a német és szláv kőedényhez, hamarosan törött cserép lesz a magyar”. A másik nézet (Kossuth Lajos) szerint van más lehetőség: szabad, modern, s ezért erős nemzetként egyenrangúan belépni az európai népek családjába.
A reformnemzedékek tagjait európai látókör, a nyugati parlamentáris államberendezkedés iránti elkötelezettség jellemezte, de ez az elkötelezettség nem járt kritikátlan csodálattal. A nyugatra utazók látták a kiépült kapitalizmus árnyoldalait, az ipari proletariátus szegénységét és nyomorát, az új típusú alávetettséget. Céljuk az volt, hogy a kiépülő polgári Magyarország ne a gazdagok és szegények állama legyen, hanem hogy minél többen jussanak polgári tulajdonhoz annak érdekében, hogy az átalakulás ne robbanásszerűen és erőszakosan menjen végbe. Ezért tartották fontosnak, hogy a felszabadítandó jobbágyság földhöz is jusson, s hogy a földesurak kárpótlásába a tőkét biztosítani képes állam is szálljon be. Ezt a munkát hálálta meg a társadalom, amikor 1848-ban a szabadság kivívását követően hajlandó volt kiállni a szabadság megvédéséért.
Hermann Róbert
Történettudományi Intézet,
Új- és Jelenkori Történeti Tanszék
Az első felelős magyar kormány csoportképe, 1848. Barabás Miklós festménye
