Ez év húsvétján két egymással ellentétes gondolatot hoznék húsvéti jókívánságom alapjául, melyek a reformáció korabeli protestáns ágon belüli hitvitákból származnak. Finitum non capax infiniti – Finitum capax infiniti. Nem célom a reformáció korabeli protestáns hitvitában helyet foglalni – sem az olvasó figyelmét elveszíteni – annál inkább a feltámadás ténye felől nézni a két egymással ellentétben álló gondolatra. Mert mit is állít az egyik és a másik: a véges nem vagy éppen igenis be tudja fogadni a végtelent? Míg az első az Isten abszolút világfölöttiségét, transzcendenciáját állítja középpontba, addig a második főbizonysága az Ige testté létele, a karácsonyi üzenet.
Húsvét és nagypéntek, e kettő együtt látása vezet el a teljes képre. Míg a kétségbeeső és gyászoló tanítványok annyit látnak Jézusból – korábbi mondásai ellenére –, hogy Mesterük élete is véges, méltán szomorúak egészen addig a pontig, amíg Jézus meg nem jelenik középen és így köszönti őket harmadnap reggelén: „Békesség nektek!” (János 20,19). A tanítványok Jézussal töltött élete lezártnak tűnt addig a pontig, amíg a feltámadott Úrral való találkozás meg nem hozza a húsvéti, feltámadásba vetett hitet.
Krisztus üres sírja nyitja meg számunkra a végtelent. Az Örökkévaló hívása által van utunk az örök életre. Bár Krisztus üres sírjánál előjöhet a kételkedés és az értelem elnyomásának kísértése a hit javára, mégis az őszinte kérés visz közelebb a Feltámadottal való találkozásra: „Hiszek Uram, segíts Uram hitetlenségemen!” (Márk 9,24) Kérték Jézustól életében, mi is kérhetjük a feltámadása által a bizonyosan élő Úrtól.
Mert Nélküle a végesség drámáján őrlődünk. Jelen van a mindennapi kihívásaink közepette, akár önmagunk korlátaival való szembesüléskor, akár abban, ahogy válaszolunk a kívülről érkező hatásokra. A végesnek tűnő tételbefogadó képesség a vizsgaidőszak utolsó heteiben, akár a végtelennek tűnő tananyagmennyiség a félév elején; a váratlanul érkező és boldogságunkat meglopó halálhírek, az életkorunkhoz közeli ismerősök elveszítése mind a véges emberi létre és határainkra hívják fel figyelmünket, könyörtelenül. Ezt meghaladni még a tudománynak sem sikerül, bár törekvései sci-fi sorozatokba illő módon (Fekete tükör, Black Mirror, 2011) próbálják enyhíteni, meghosszabbítani a véges emberi élet végtelenné tételének az illúziójával. Nagypéntek és húsvét együtt látása segít felismerni a paradoxont, miszerint a kivégzett zsidók királya hatalmának véges volta a feltámadása által Úrrá válik még a legnagyobb ellenségen, a halálon is. Ezt a szenvedő hőst elég volna dicsérni, esetleg példaképnek tartani az önfeláldozásáért, az értünk szenvedő feltámadott Örökkévaló azonban megtérésre hív. „Mert van hatalma arra, hogy megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsidók 2,15) Hiszen arra hív prototípusként, hogy hit által – Buzz Lightyear szavaival élve – „a végtelenbe és tovább” (Játékháború, Toy Story, 1995) vele legyünk az örök életben. Az ő hívása, a Vele való találkozás hadd legyen része húsvéti ünneplésünknek, hogy megtapasztalhassuk már a földi véges életünkben az Örökkévalóval együtt élt végtelennek a kezdetét.
Írta: Kis Kendi Dávid egyetemi lelkész
