„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” (Ézsaiás 66,13)
Anyák napja alkalmából sokszor halljuk a hála, az emlékezés és a szeretet szavait. A fenti ige ezen a napon még mélyebbre vezethet bennünket, merthogy nemcsak az anyaság szépségéről beszél, hanem Isten szívéről is.
Ézsaiás könyvének végén hangzik fel ez a különös és gyöngéd ígéret. A próféta egy sokat szenvedett, megsebzett, reményvesztett néphez szól. Olyan emberekhez, akik átélték a veszteséget, a szétszóratást, az ítélet súlyát. Ebben a történelmi helyzetben hangzik fel Isten vigasztaló szava. Nem ítéletének komolyságával, hanem anyai gyöngédséggel: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát…”
“Ilyen az én szeretetem feléd: ölbe vétel, odahajlás, hordozás” – mondja Isten.
Anyák napján különösen is megszólíthat bennünket ez az ige. Gyermekkorunkból biztosan őrzünk szép emlékeket édesanyánkról, de az is előfordulhat, hogy ezek az emlékek hiányt, veszteséget, fájdalmat hordoznak! Igénk mindkettőt magába öleli, az anyai szeretet ugyanis itt jel. Valaki nagyobbra mutat.
Merthogy ez a prófécia Krisztusban mélyül el igazán. Krisztusban Isten vigasztaló szíve öltött testet. Ő nemcsak beszélt az irgalomról, hanem hordozta a mi sebeinket. A keresztben Isten lehajló szeretete vált láthatóvá, ott érthetjük meg teljesen: Isten úgy vigasztal, hogy meg is vált.
Anyák napján hálát adhatunk az édesanyákért, de ez az ige egyben hívás is. Mi magunk is vigasztaló emberekké, hordozó jelenlétté válhatunk mások számára.
Legfőképpen Istené a hála és dicsőség, akinek szeretetét az édesanyánkon keresztül tanulhattuk meg. „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.”
Legyen ma számunkra ez nemcsak ünnepi szép mondat, hanem igazi, élő ígéret!
Molnár Péter vezető egyetemi lelkész
Károli Egyetemi Lelkészség
