Szabó Lili az idei KREaktív tehetségkutató verseny tánc kategóriájának győztese, egyetemünk elsőéves jogász szakos hallgatója és Zumba oktatója. Beszélgetésünk során nemcsak a versenyekről és elért eredményeiről mesélt, hanem bepillantást engedett a tánc kevésbé látható világába is: őszintén beszélt a kihívásokról és arról is, milyen szerepet játszik az életében ez a különleges művészeti forma.

Mit jelent számodra a tánc? Hogyan lett életed meghatározó része?

Családom mindig is a művészetek nagy kedvelője volt, így a tánc hamar életem szerves részévé vált. Nővérem mindamellett, hogy van egy jogi diplomája, operettszínész is egyben. Negyedikes voltam, amikor őt magával ragadta a színház világa, nekem pedig nem is kellett több, én is beleszerettem ebbe a közegbe. Három évig tanultam énekelni, azonban rájöttem, hogy a tánc hozzám sokkal közelebb áll: kilenc évet klasszikus balettoztam, valamint az évek során megismerkedtem többek között a jazz-balettel, az amerikai sztepp tánccal, a hip-hoppal és a musical táncok világával is. Talán mondhatom azt, hogy az akrobatikus rock n’ rollon kívül mindent kipróbáltam, azonban mégis a társastáncban találtam meg azt, ami hozzám a legközelebb áll.  Számomra a tánc a mozdulatokon keresztül való önkifejezést jelenti; azt, hogy szavak nélkül is mesélhetek, érzéseket közvetíthetek. Ez az a varázslat, amit minden fellépésen újra és újra átélek.

A táncos karrieredet tekintve mire vagy a legbüszkébb és milyen kihívásokkal küzdöttél meg?

A legnagyobb kihívás talán az volt, hogy megtaláljam azt a stílust, amelyben igazán otthon érzem magam. Bár sokféle táncot kipróbáltam, a társastánc az, amelyben igazán kiteljesedhetek. Ez a stílus nemcsak a technikai tudást igényli, hanem a partnerrel való folyamatos összhangot is, amely Metzl Milán és köztem a mai napig teljes mértékben megvan. A kűrt – amivel felléptünk a KREaktívon – 2023-ban egy tavaszi bajnokságon táncoltuk el először, ezután részt vettünk a kűr magyar bajnokságon, amelyen első helyen végeztünk, ezzel kvalifikálva magunkat a világbajnokságra, ahonnan aranyéremmel tértünk haza. Ez egy nagyon jelentős része a karrieremnek, azonban nem kifejezetten ez az a műfaj, amiben versenyezni szoktunk. A versenytáncban nem egy lezárt produkcióval dolgozunk, úgy megyünk oda, hogy a koreográfia adott, viszont azt, hogy mikor lesz vége a zenének, mennyi időtartamot kapunk belőle, illetve, hogy mennyi hely lesz a parketten a többi pár között, nem tudjuk előre. Ehhez ott egyből kell alkalmazkodnunk. A cél, hogy a parketten lévő sok páros közül felhívjuk magunkra a bírók figyelmét.

Hogyan élted meg a KREaktív tehetségkutató versenyen elért győzelmedet?
Már az elejétől fogva nem az eredményre koncentráltam. Számomra mindig is az volt a fontos, hogy a saját határaimat feszegethessem. A tehetségkutatóra azért jelentkeztem, hogy megmutassam a károlis közösségnek azt az oldalamat, amelyet talán kevesen ismernek. Úgy érzem, hogy ez volt az eddigi legjobban sikerült előadásunk. Amikor kihirdették, hogy mi lettünk a nyertesek, az hatalmas öröm volt számomra, de a legnagyobb boldogságot mégis az adta, hogy átadhattam valamit a közönségnek. Az az érzés, hogy a nézők valamit magukkal vihettek a produkciónkból, számomra mindennél többet jelent.

Mi az a négy szó, amivel össze tudnád foglalni, hogy mit jelentett számodra ez a produkció?

Amit biztosan mondanék, az a hálával telt sikerélmény. Emellett az újrakezdést, a szeretetet és az egymás iránti tiszteletet emelném ki.

Milyen hatással van a környezetedre, például a hallgatóidra a tánc iránti szenvedélyed?
Nagyon bízom benne, hogy inspirálhatom őket. Az egyetemen Zumbát oktatok, és sokszor kaptam visszajelzést arról, hogy az óráim pozitív hatással vannak a hallgatókra. Sokan mondják, hogy feltöltődnek, és jobb kedvvel kezdik a hetet még akkor is, ha hétfő reggel 8 órakor van az edzés. Mindig arra törekszem, hogy ne csak a mozgás élményét adjam át, hanem egy olyan hangulatot is teremtsek, amelyben mindenki felszabadult lehet. Számomra az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat a résztvevők függetlenül attól, milyen fizikai állapotban vannak, vagy milyen régóta sportolnak.

Mi inspirál a mindennapokban, és hogyan kezeled a nehezebb időszakokat, például egy sérülést?

Kiskorom óta nagyon ambiciózus és céltudatos vagyok, szeretek versengeni saját magammal, így az adódó nehézségeket nem problémaként, hanem megoldandó feladatként kezelem. Természetesen a sérülések komoly próbatételek. Jelenleg egy komolyabb sportsérüléssel küzdök, amely jelentős hatással van a mindennapjaimra, ugyanakkor a céljaim elérésében ez sem akadályoz meg. Rendkívül aktívan telnek a napjaim, éppen ezért a kényszerpihenő az, ami a legnagyobb kihívást jelenti számomra, azonban ilyenkor is igyekszem hasznosan tölteni az időmet.

Mi a következő célod, és mit tartogat számodra a jövő?

Jelenleg a sérülésem miatt a versenyzés háttérbe szorul, így a tanulásra koncentrálok. Az egyik legnagyobb kihívás most a vizsgaidőszakon való helytállás mind a Károli jogi karán, mind pedig a Magyar Táncművészeti Egyetemen.

Hosszú távon szeretném, ha az életem ugyanilyen gazdag és sokszínű maradna, mint most. Öt év múlva már a második diplomát szeretném a kezemben fogni, illetve remélem, hogy a versenyzés hamarosan újra teret kap az életemben. Olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amelyek igazán boldoggá tesznek, teljesülnek a vágyaim és saját magam főnöke lehetek.

Kik segítették a pályafutásodat?

Három edzőmet szakmai szempontból mindenképpen szeretném kiemelni: Bendó Csilla, Balázs Márk és Varga Gergely. Nagyon sokat köszönhetek nekik többek között azt, hogy megalkották ezt a fantasztikus koreográfiát. Az eredmények és az élmények táncpartnerem, Metzl Milán nélkül nem jöhettek volna létre. Minden nehéz helyzetben támogattuk egymást és egy olyan felhőtlen bizalom van közöttünk, ami elengedhetetlen a parketten. A legnagyobb köszönettel a családomnak tartozom. A nővérem volt az, aki inspirált, és akire a mai napig példaképként tekintek. A szüleim versenyről versenyre a lelátóról szurkoltak nekünk és segítették lehetővé tenni azt, hogy minden nap több órát tudjunk edzeni. Ha kellett, késő este is eljöttek értem Székesfehérvárról Érdre vagy Budapestre. Anyukámat pedig külön kiemelném, hiszen ő volt az, akinek biztatására jelentkeztem a Magyar Táncművészeti Egyetemre.