A történelem az élet tanítómestere

Prof. Dr. Hermann Róbert közéleti és tudományos megbízatásai során az egyik legfontosabb feladatának tartja a magyar történelemtudomány utánpótlásának kinevelését, ezért is része életének az egyetemi oktatás. Meggyőződése, hogy a történelem művelése minden ember számára fontos, mert megtaníthat minket arra is, milyen hibákat ne kövessünk el újra és újra. A KRE Történettudományi Doktori Iskolájának vezetője Görgei Artúr és Petőfi Sándor életével kapcsolatos legfrissebb kutatási eredmények mellett arról is mesélt nekünk, hogy milyen „makacs” legendákat cáfolt már meg a tudomány az 1848-1849-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban.

Számos szakmai, tudományos és közéleti megbízatása mellett miért tartja fontosnak, hogy Egyetemünkön oktasson?
Ha valaki kutatója egy korszaknak, akkor leginkább önmagával és a kollégáival folytat párbeszédet a mindennapokban. Ugyanakkor senki sem lehet olyan „önző”, hogy ne próbálja meg kinevelni önmaga utánpótlását – tehát azokat, akik megpróbálják majd túlszárnyalni őt. Bizonyos tekintetben így is lesz, mert ez egy lezárhatatlan szakma, mindig lesznek újabb és újabb eredmények, felfedezések. Azért tartom fontosnak az oktatást, mert a történész szakma utánpótlása az egyetemekről kerül ki. A Károli Gáspár Református Egyetem számomra nagyon rokonszenves, mert egy kimondottan családias intézményről van szó. A nagy egyetemek egyre inkább gyárakhoz hasonlítanak, a Károlin viszont nem arctalanok a hallgatók – sokkal személyesebb az oktatók és a hallgatók közötti kapcsolat.

Jelenleg milyen tantárgyak keretein belül találkozhatnak Önnel a hallgatók?
Általában minden félévben tartok legalább egy évfolyam-előadást az alapszakos és a mesterszakos hallgatóknak. Most éppen historiográfiát oktatok, de emellett 1790-1867. közötti magyar történelmet szoktam oktatni. Oktatói tevékenységem jó része a Történelemtudományi Doktori Iskolával függ össze, és bár be-beesik egy-egy alapszakos vagy mesterszakos szeminárium is félévenként, a hallgatók viszonylag ritkábban találkozhatnak velem.

2011-től a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese. Milyen feladatokkal jár ez a pozíció?
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum egy nagyon komplex intézmény, nincs is még egy ilyen Európában, ahol a kutatóintézet, a múzeum, a levéltár, a még élő anyagot őrző irattár és olyan kisebb részlegek, mint a hadisír-gondozás vagy a katonai hagyományőrzés egy intézményen belül legyen. A szomszédos Ausztriában például a Hadtörténeti Múzeum és a Hadilevéltár teljesen elkülönül, még csak nem is katonai alárendeltség alatt vannak, hanem polgári, civil alárendeltségben. Nálunk óriási lehetőség, hogy a tárgyi és levéltári anyag és annak feldolgozása egy helyen történhet meg. Itt az én elsődleges feladatom ennek a munkának a koordinálása, a kutatási irányok előterjesztése, valamint igyekszem a kollégák tudományos munkáját menedzselni, például előadásokra, konferenciákra ajánlom őket, segítem a kiadványokban való megjelenésüket.

Az egyik legismertebb szakértője az 1848-1849. évi szabadságharc történetének, amely időszakról rengeteg „legenda” is kering napjainkban. Tudna említeni egy-kettőt a legmakacsabb legendák közül? Hogyan cáfolta meg a tudomány ezeket a mítoszokat?
Már a forradalom kezdetével kapcsolatban van egy makacs legenda, miszerint Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti Dalt, de ezt már az 1950-es években Várkonyi Nándor művelődés- és irodalomtörténész megcáfolta. Petőfi a Nemzeti Dal egyik kéziratára feljegyezte, hogy hol szavalta el aznap a verset, és a helyszínek között nem szerepel a Nemzeti Múzeum. A kortársi beszámolók közül is csupán egy említi – de az is lehet, hogy egyszerűen összemosódtak a különböző események az illető emlékezetében. Egyébként nem is lett volna sok értelme szavalni a Nemzeti Múzeumnál: esett az eső, így mindenki kinyitotta az esernyőjét, természetesen nem volt hangosítás és akkorra már több ezer, vagy akár több tízezer példányban kinyomtatták az eredeti szöveget. Mindezek ellenére máig megfigyelhető, hogy március 15-én legalább egy politikus vagy ünnepi szónok említi meg beszédében ezt az eseményt. Ebből is látszik, milyen sziszifuszi munkát végeznek a történészek.

Több olyan eset is volt, hogy jómagam mentem utána legendáknak. Az egyik kedvencem – amit már én is sokszor leírtam -, hogy 1849. május 21-én, amikor I. Ferenc József Varsóban járt I. Miklós cárnál az orosz intervenció részleteinek egyeztetésére, letérdelt és hálából megcsókolta a cár kezét. Gyanús lehetett volna a történet, mert egyenrangú uralkodók nem szokták egymást ilyen módon üdvözölni. (Az, hogy Szapolyai János kezet csókolt a mohácsi csatamezőn Szulejmán szultánnak, más volt, mivel ott nem állt fenn az egyenrangúság.) Mint kiderült, az I. Ferenc Józsefet és I. Miklós cárt érintő legenda az 1930-as évekig sehol nem jelent meg, ekkortól kezdett elterjedni. Angyal Dávid, kiváló magyar történész írta le, de mint kiderült, félreértett egy néhány évvel korábban megjelent recenziót, vagyis annak egy utalását. Felgöngyölítve az eseményeket napvilágra került, hogy bár volt kézcsók, és Varsóban volt az a kézcsók, de nem I. Ferenc József és I. Miklós találkozóján, hanem Caboga császári tábornok csókolta meg Paszkevics tábornagy kezét, hogy küldjenek minél előbb erősítést Bécsbe. Ami mégsem ugyanaz. Ezek a legendák sok esetben fölfejthetők, más kérdés, hogy mikor és mit olvasnak el ezekből a történész kollégák, vagy akár az olvasóközönség.

Ugyancsak makacs legenda, hogy a szabadságharc tábornokainak aradi kivégzése után az osztrák kivégzők sörrel koccintottak, és ez az oka, hogy Magyarországon nem koccintanak sörrel, sőt, még egy kiegészítése is van a legendának, miszerint ez 150 évre szólt. Mi a legenda mögött rejlő igazság?
Ennek a legendának hosszú időn keresztül próbáltunk kollégáimmal utánajárni, de nem igazán jutottunk eredményre. Az én feltételezésem az volt, hogy ezt a legendát a magyar bortermelők terjesztették el a kiegyezés után, amikor a sörkultúra és a sörfogyasztás felfutott, de ez csupán elméleti elképzelés volt. Végül Ress Imre történész lelt rá egy lehetséges magyarázatra: 1853-ban avatták fel a Budai Várban a Hentzi-emlékművet I. Ferenc József jelenlétében. Az avatást követően a helyőrség ünneplést tartott, amin nyilván énekeltek, mulattak és sört ittak. A Hentzi-emlékmű felavatása már önmagában is súlyos megaláztatás volt nemcsak a főváros, hanem az egész magyar lakosság számára is (a Buda várát 1849-ben a magyar honvédek ellen védő Heinrich Hentzi császári tábornok Pest városát és civil lakosságát lövette az ostrom alatt) - és ehhez társult a nagyszabású ünneplés a Várban. Ress Imre azt feltételezi – és én is így gondolom -, hogy a nemzet megaláztatása és az ünneplés valami módon „átszivárgott” a nemzet katonai vezetőit ért megalázó kivégzésekkel kapcsolatos legendákba. Úgy tűnik, hogy összességében itt egy összefonódásról beszélhetünk, de ettől még elképzelhető, hogy egyszer még egy ennél is racionálisabb magyarázatot fogunk találni.

Igaz lehet az, hogy Ferenc József hálószobájában az aradi kivégzésről lógott egy kép?
Ha valaki elolvasná, hogy mi minden volt Ferenc József hálószobájának falán, akkor könnyen támadhatna az az érzése, hogy a Kunsthistorisches Museum képzőművészeti gyűjteményével rendelkezhetett. Ez a legenda ilyen formában biztosan nem igaz. A fogadótermében, ahol például a közös miniszteri tanácskozásokat tartották, olyan festmények is voltak, amik a július 11-i komáromi csatát, az augusztus 9-i temesvári csatát, illetve az olaszországi hadjárat két döntő győzelmét (Custozza, Novara) mutatták be. Emellett ismert egy olyan adat, miszerint a személyes dolgozószobájában ott volt Heinrich Hentzi hősi haláláról készült festmény, valamint Alois Alnoch von Edelstadt képe, aki sikertelenül próbálta meg felrobbantani a Lánchidat, a robbanásban viszont életét vesztette.

Az aradi vértanúk kivégzéséről Őfelsége biztosan nem őrzött képet – ahhoz véleményem szerint túlságosan is lenézte őket. Érdekesség, hogy 1896-ban, a millenniumi kiállítás évében fejezte be Torma János az aradi vértanúk kivégzéséről készült festményét, ami viszont éppen azért nem szerepelhetett a kiállításon, hogy az oda látogató uralkodónak ne kelljen szembesülnie vele.

2019-ben „Az ismeretlen Görgei” címmel rendezett nagyszabású kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeum, amelynek egyik szakértője volt. Mi teszi az 1848-1849. évi szabadságharc egyik legvitatottabb alakjává Görgei Artúrt? Hogyan alakult át az utóbbi néhány évben a róla alkotott kép?
 

Az alapvető magyarázat az, hogy a szabadságharc katonai vereséggel ért véget. Miután ez egy igaz ügy volt – máig is így tekintünk rá, és ebben a tekintetben nagy viták nincsenek a magyar közvéleményben –, nagyon nehéz volt a nemzeti közvéleménynek feldolgoznia, hogy veszítettünk. Nyilván volt egy több mint kétszeres túlerő, és effektíve Európa két nagyhatalmától vereséget szenvedni nem szégyen, a nemzeti közvélemény mégis képtelen volt feldolgozni a vereséget, így kialakult a vád, hogy azért veszítettünk, mert Görgei Artúr elárulta az igaz ügyet. Hogy pontosan mikor árulta el – ebben voltak viták. Már Buda ostromával? Vagy 1849 júliusában, amikor nem követte a kormány parancsait? Vagy a fegyverletétel minősül árulásnak? Esetleg az, hogy a fegyverletétel után ő maga kegyelmet kapott, míg bajtársait kiszolgáltatták az ellenségnek? Tulajdonképpen ez utóbbi volt a döntő tényező: ha Görgeit börtönbe zárják néhány évre, valószínűleg nem alakul ki róla ez a fajta megítélést. Emellett 1849 szeptemberében Kossuth egy diplomáciai körlevélben fejtette ki, miszerint azért esett el a haza, mert Görgei elárulta az ország igaz ügyét. Itt igazából arról van szó, hogy Kossuthnak legitimálnia kellett a saját helyzetét az emigráción belül, mert ő volt az, aki átadta a hatalmat Görgeinek. Be kellett bizonyítania, hogy Görgei nem arra használta a hatalmat, amire kapta, hanem saját önös céljaira, tehát Kossuth lemondása és a hatalom átadása nem érvényes, így továbbra is ő Magyarország kormányzó elnöke.

A Monarchia összeomlásáig az árulási vádat se bizonyítani, se cáfolni nem lehetett, mert a magyar szabadságharc katonai és politikai iratanyagának nagyobb részét Bécsben őrizték. Az 1920-as években indult meg a kutatás, végül az 1940-es évekre tisztázódott Görgei szerepe, miszerint semmiféle árulást nem követett el, a tudatos kártevés pedig enyhén szólva is messze állt történeti teljesítményétől. A kommunista hatalomátvételt követően ismét keresni kezdték az ellenségeket – nemcsak a jelenben, hanem a múltban is. Görgei kiváló politikai, történeti előképévé vált azoknak a magyar királyi Honvédségből a demokratikus Honvédségbe, majd a Néphadseregbe átkerült tiszteknek, akik ellen koncepciós pereket indítottak a ’40-es, ’50-es évek fordulóján. Lehetett mondani, hogy Kossuth azért nem győzhetett, mert nem végzett időben az áruló Görgeivel, szemben az aktuális politikai hatalommal, akik mind időben elbántak a hasonló szereplőkkel. A politikai hatalomváltással egy időben a történettudományban is generációváltás történt, gyakorlatilag eltűntek azon régi történészek, akik a korábban fellelt történeti igazságokat vallották, míg az új generáció tagjai önként vagy kevésbé önként azt mondták, amit hallani akartak tőlük. Ez így maradt harminc, negyven, ötven évig. Érdekes módon a szabadságharc hadtörténete eleve nem volt divatos téma, ezen belül Görgeit kutatni és róla publikálni pedig különösen nem volt kívánatos – komoly nehézségei voltak annak, ha valaki ezzel szeretett volna foglalkozni. Ez nagyjából az 1980-as évektől kezdett megváltozni, de a régi nézetek még hosszú időn keresztül tovább éltek, és ezzel egy valamit lehetett csinálni: utána menni minden egyes konkrét vádpontnak és levéltári, kézirattári kutatások eszközeivel tisztázni őket.
 

Azzal, ha kiemeljük Görgei katonai érdemeit, valamint azt, hogy alapvetően elkötelezett híve volt a magyar polgári átalakulásnak, nem becsüljük le Kossuth történelmi érdemeit, és nem próbáljuk meg kitenni őt a nemzeti Panteonból. Itt nem azonos súlyú szereplőkről van szó: Görgei tényleges történelmi szerepe nincs egészen egy év, Kossuth Lajos viszont gyakorlatilag hat évtizeden keresztül folyamatosan hatással volt a magyarországi politikára, és véleményem szerint a XIX. századi magyar politika talán legjelentősebb, de mindenképpen leginvenciózusabb, leginnovatívabb és egyik legnagyobb hatású politikusa volt. Természetesen ezt nehéz megmondani, mert Deákhoz, Wesselényihez, Széchenyihez vagy Batthyányhoz képest mindig találhatunk valamit, amiben Kossuth nem volt olyan kiemelkedő, de ha az összteljesítményt nézzük, kétségtelen, hogy övé a legnagyobb szerep.

Kedves egykori tanárom, Urbán Aladár történész az 1960-as években kezdte meg Batthyány Lajos történelmi szerepének bemutatását, és még az ő esetében is 40 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szakmán kívül az oktatásban és a közbeszédben is a „szerencsétlen, véletlenül kivégzett” Batthyány helyett 1848-1849. egyik legnagyobb formátumú államférfiját lássuk. Nyilvánvaló, hogy Görgei Artúr esetében is szükség volt némi időre a személyét illető megítélés átalakulásához. A nálam idősebb történészek korábban még sokkal erősebb kritikát fogalmaztak meg vele szemben, mára már ők is merőben mást mondanak. Ebből is látszik, hogy a szakmán belül egyfajta konszenzus kezd kialakulni, de ez nyilván sosem lesz teljes. Létezik egy Kosáry Domokos által „intellektuális alvilágnak” nevezett réteg, akik rendelkeznek valamifajta diszciplináris ismerettel egy-egy korszakról, hozzá erőteljes politikai vagy nemzeti elkötelezettséggel, és úgy gondolják, mindez elég ahhoz, hogy a legkülönbözőbb történeti kérdésben megnyilvánuljanak. Most itt a 2019-es Görgei emlékév kapcsán is lehetett ezzel a jelenséggel találkozni. Összességében elmondhatjuk, hogy a szakma képviselői sosem dőlhetnek hátra, mert ezeket a harcokat folyamatosan meg kell vívnunk.

Számos tudományos publikációja jelent meg Petőfi Sándor életével, történelmi alakjával kapcsolatban. Mik a legfrissebb kutatási eredmények a költő életének és halálának történetével kapcsolatban?
Petőfi politikusi tevékenységének az átértékelése a ’70- es évek közpén indult meg, a már korábban említett Urbán Aladárnak volt ebben nagy szerepe. Ezt megelőzően nagyon egymásra vetült a költői teljesítmény, a személyes integritás és a politikai tevékenység. Fontos tudni, hogy Petőfinél botcsináltább politikust aligha hordott a hátán a Föld: ha valaki úgy próbálja megválasztatni magát, hogy minden rosszat elmond a választóiról – ne számítson jó eredményre. Manapság is azt látjuk, hogy nem szokás a választók orra alá dörgölni, miszerint eddig tisztességtelen gazembereket választottak meg, de most jövök én, és jóvátehettek mindent; hanem a politikusok inkább próbálják feldicsérni a választóikat. Petőfi esetében azt is figyelembe kell venni, hogy egy nagyon fiatal férfiról van szó. Mindössze 25 éves, amikor társaival megcsinálja a márciusi forradalmat, és éppen, hogy elmúlt 26 éves, amikor hősi halált hal a segesvári csatában. Nem várhatjuk el tőle, hogy olyan világosan és egyben bonyolultan lássa a dolgokat, mint ahogy a korabeli profi politikusok tették. Nem szabad Petőfi hihetetlen elvszerűségét, elvhűségét és rendíthetetlenségét mércévé tenni az egész akkori magyar politikai és katonai elit számára. Lehet ő egy ideál, de ez egy tömegek számára követhetetlen magatartás. Manapság is szeretjük a szent embereket, de a többségünk nem tartozik közéjük, a politika pedig főleg nem arról szól, hogy az ember mindig egy az egyben képviselhetné a véleményét. A politika kompromisszumokról szól, ahol engedni kell, színlelni kell, mert máskülönben nem lesz eredmény.
 

Petőfivel kapcsolatban ugyanakkor mindig megvolt az üldözöttség mítosza is. Már az aszódi gimnáziumban, később a saját apjával szemben, aztán abban, hogy 1848-ban nem választják meg, elfordul tőle a politikai vezetés, még a saját elvbarátai is, a katonaságnál pedig állandó problémái vannak. Ezzel kapcsolatban kollégáimmal többen is megnéztük Petőfi katonai pályáját. Manapság egy honvédtisztet már annak a feléért is kipenderítenének a hivatásos állományból, mint amit Petőfi két hét alatt elkövetett! Gondoljunk csak bele: összeveszett a hadügyminiszterrel, majd gúnyverset írt róla a radikális ellenzék lapjába; máskor úgy ment el szabadságra, hogy nem volt szabadságengedélye, sőt, még írt egy levelet a helyettes hadügyminiszternek, miszerint legszívesebben kihívná egy párbajra és agyonlőné. Inkább azt kell látnunk, hogy nagyon is türelmesek voltak vele kapcsolatban, és nagyon is tekintetbe vették a költői tevékenységét, személyiségét és történelmi teljesítményét, ami a márciusi forradalomban öltött testet.

Ami a halálát illeti, már 170 éve tart a legenda, hogy nem is halt meg, hanem az oroszok fogolyként elvitték, Szibériába került, ott megnősült, de az is lehet, hogy átoperálták nővé – mivel találtak egy női csontvázat, amit Kiszely István Petőfiként azonosított be. Egyelőre semmi olyan bizonyíték nincs, ami akár Petőfi Sándornak, akár egyetlen egy magyar hadifogolynak az orosz földre történő kihurcolását alátámasztaná. Volt egy kölcsönös kiadatási egyezmény az osztrákok és az oroszok között. Ezt az egyezményt a jelen ismereteink szerint mind a két fél betartotta, még olyan esetben is, amikor nem lett volna kötelező. Példának okáért, az oroszok elvittek magukkal egy Szydlowski nevű lengyel honvédtisztet, volt császári tisztet, aki azt mondta magáról, hogy orosz alattvaló, mert valahol Orosz-Lengyelországban született. Aztán rájött: nem biztos, hogy jól jár ezzel, így inkább azt mondta, hogy ő Galíciában született. Senki sem kereste volna, ennek ellenére az oroszok kikérték a személyi anyagát Bécsből, és miután kiderült, hogy tényleg galíciai születésű, postafordultával visszaküldték Őfelségének, I. Ferenc Józsefnek. Pedig lengyel is volt, hazudott is, honvéd is volt – tehát minden, ami elképzelhető, ellene szólt –, ennek ellenére betartották a kiadatási egyezményt. A cári Oroszország nem a sztálini Szovjetunió volt. Kétségtelen, hogy önkényuralom volt – ez közös a kettőben –, de egy rendezett önkényuralom, rendezett körülményekkel, poroszos nyilvántartási rendszerrel és az önkényuralomhoz mérten viszonylag nagyobb mozgástérrel. Szibériából akkoriban levelet lehetett írni Párizsba, amely levelek megjelentek az ottani sajtóban. Képzeljük csak el, milyen lett volna, ha 1946-ban egy magyar hadifogoly megpróbál Párizsba írni!

Ez különben alapvető probléma nálunk: egy osztrák születésű magyar kollégám szokta mondani, hogy a magyarok „fetrengenek” a történelmükben. Ez elsőre talán igazságtalanul hangzik, de valóban, Magyarországon hihetetlenül meghatározza a közbeszédet a történelem. Folyamatosan történeti példákkal érvelünk, és folyamatosan a saját történelmünk nagyszerűségétől vagyunk több-kevesebb joggal hanyatt esve, ugyanakkor a történeti gondolkodás hiánya is hihetetlenül erős nálunk. A magyar középkor történetét vagy a magyar XIX. század történetét nem lehet XX. századi sémák alapján megérteni, ahogyan a XX. századot sem lehet az Árpád-kor hatalomgyakorlása, ideológiája vagy szellemei élete alapján értelmezni. Ez egy végtelen harc, amit a szakma folytat, s aminek talán soha nem lesz vége.

A VERITAS Történetkutató Intézet munkatársaként a Dualizmus-kori Kutatócsoport vezetője. Milyen témákban végez jelenleg kutatásokat?
Én amolyan „szükségmegoldás” vagyok ebben a tekintetben, hisz a kutatási területem nagyjából 1867-ig terjed. A dualizmus korával én csak olyan tekintetben foglalkoztam, amennyire az érintette Görgei Artúr életpályáját. Szerencsére a tábornok hosszú ideig élt – 1916-ban halt meg –, tehát az egész korral ilyen értelemben kapcsolatban állok. Jelenleg az egyik tervünk Deák Ferenc írott hagyatékának a kiadása. Deák nem csak a dualizmus létrehozásának, hanem a kor első évtizedeinek is az egyik legfontosabb személyisége. Műveit a XIX-XX. század fordulóján Kónyi Manó kiadta 6 kötetben – ez a Deák Ferenc beszédei című gyűjtemény –, de az újabb történeti kutatások során kiderült, hogy még a beszédek szövegközlése sem megbízható: Kónyi Manó gyakorlatilag átírta a szövegeket. Ez néhol csak stilisztikai jellegű módosítást jelent, de előfordul, hogy a tartalomban is történt változás. Deák esetében egy viszonylag kiadható terjedelmű életműről beszélhetünk – mondjuk ellentétben Kossuthtal, aki ilyen szempontból teljesen reménytelen eset. Irodalmárok szokták mondani, hogy Kazinczy Ferenc még mindig feljár a síri világból, és ír időnként 5 levelet, hogy ne lehessen befejezni Kazinczy levelezésének vizsgálatát. Nos, Kossuth szerintem legalább 10 ilyen levelet ír minden egyes alkalommal. Deáknál nincs ilyen óriási mennyiség, de így is egy 6-8 kötetes kiadás minden további nélkül megjelenhetne.

A konkrét kutatási projektek mellett a VERITAS Történetkutató Intézetnél is az egyik fő feladatom a kollégák tudományos munkájának menedzselése, bár többségük ebben a tekintetben már önálló. Egy kiválóan felkészült, fiatal kutatói gárdáról van szó, akik már eddig is komoly eredményeket tudtak felmutatni. A dualizmus kutatásának sokszínűbbé tételében nekik jelentős szerepük lehet, akár Apponyi Albert életpályájáról, akár Széll Kálmánról vagy a többi jelentős politikusról, esetleg a korszak egyháztörténetéről, oktatásáról vagy hadtörténetéről van szó. Önmagában nagyon igazságtalan az, hogy a dualizmus jelentős politikusainak többségéről máig nem készült semmiféle életrajz, holott több évtizedes működés, valamint számos reform és átalakítás fűződik a nevükhöz. Manapság, ha egy átlag magyart megkérdeznek, hogy kit ismert a dualizmus korából, jó esetben Deák Ferencet, Andrássy Gyulát és talán Tisza Istvánt említi. De arról, hogy kik voltak azok, akik ezt a rendszert működtették, akik levezényelték a magyar polgári átalakulást – hiszen 1848- 49-ben csak az áttörés történt meg -, nagyon keveset tudunk. Emellett a dualizmus korának kutatásai is hosszú időn keresztül csupán a politikai harcok történetére koncentrált, tehát itt még jócskán van adósság.
 

A Magyar Történelmi Társulat elnöke, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja, a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadási Kollégiumának tagja – csak pár példa közéleti megbízatásaira. Mit tart legfontosabb feladatának a közéleti szerepvállalások során?
Összefoglalva talán azt tudnám mondani, hogy a szakmabeliek segítését tartom legfontosabbnak. Itt nem csak a kollégákra gondolok, hanem magára az utánpótlásra is. Nem hangzott el a kérdésben, de most már több mint tíz éve vagyok az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny Történelmi Bizottságának vezetője, és ott valóban arról van szó, hogy kik lesznek azok, akik majd átveszik a volt professzoraim, valamint egyszer az én és a nálam fiatalabb kollégáim helyét a jövőben. Nagyon fontos számomra, hogy a magyar történelem tudományának folyamatosan legyen utánpótlása. Más közéleti feladatom esetében is azt gondolom, hogy a szakmán belüli szolidaritást kell minden módon erősíteni. Például pályázati lehetőségekből egyre több van, de épp a könyvkiadásnál egyre kevesebb, tehát itt a Nemzeti Kulturális Alapnak nagyon komoly szerepe van, mivel ezen kívül csupán az MTA különböző könyvkiadási pályázatai jelentenek lehetőséget – itt viszont nagyságrendekkel kevesebb forrás áll rendelkezésre. A Magyar Történelmi Társulat vezetőjeként mondhatnám, hogy a szakma csúcsán vagyok – de ez persze nem igaz –, a szakma egyik fontos szervezetét képviselem. Ez az egyik legrégebbi magyarországi civil szervezet, illetve a történész szakma és a történelem iránt érdeklődők egyfajta reprezentatív szervezete. Nem képvisel mindenkit – nem is tudna –, de az intézményeken kívül ez az a szervezet, ami megjeleníti a magyar történelemtudományt, és ugyebár nem mindegy, hogy a nagyközönség felé milyen képet közvetítünk. Azt a meggyőződést szeretném erősíteni, hogy a történelem művelése fontos dolog. A történelem az élet tanítómestere, arra is megtanít minket, hogy milyen hibákat ne kövessünk el újra és újra, és ebben a történészeknek igenis fontos szerep jutott.

Szerzőként, szerkesztőként számos történelmi témájú könyv, folyóirat kiadását segíti és segítette. Hogyan látja a nyomtatott sajtó, nyomtatott könyv jövőjét a tudományos ismeretterjesztésben?
Az elmúlt lassan 20 évben egyre inkább temetik ezeket a megjelenési formákat. A nyomtatott sajtó esetében véleményem szerint tényleg vannak komoly gondok. Az sem véletlen, hogy a legtöbb lap nem hajlandó tényleges példányszámokat közölni, legyen szó napilapokról vagy akár hetilapokról. Az olvasóközönség jelentős része már átállt az internetes tájékozódásra, és – hacsak valami hihetetlen „energiaéhség” be nem következik a világon, ami lehetetlenné tenné a számítógépes rendszerek működését – ez a folyamat megállíthatatlan. Magam részéről nem hiszem, hogy teljes egészében el fog tűnni a nyomtatott sajtó. Egy másik példán keresztül: a hangrögzítés esetében a bakelitlemezt felváltotta a kazetta, amit felváltott a CD, amit felváltott az internetes zenehallgatás, de közben már vissza is tért a bakelit. Lehet, hogy nem akkora tömegben és olyan népszerűséggel, de megőrizte pozícióját. Természetesen a példányszámok tekintetében van változás, egyre inkább haladunk a XIX. század közepének számaihoz. A ’80-as, ’90-es években egy előadás hallgatói még meglepődtek azon, hogy a Kossuth által szerkesztett Pesti Hírlap 5.000 példányban jelent meg egykoron, hisz az akkori napilapoknak akár 100.000 olvasója is lehetett. Manapság sok napilap örülne az 5.000 vásárlónak, előfizetőnek.

A könyvkiadás tekintetében valamennyire optimista vagyok. Az egy teljesen más érzés, amikor az ember a kezébe fog egy kötetet és beleszagol. Az internetnek nincs szaga – illetve van, de mindig ugyanaz… Természetesen, ahogyan egyre több dolgot digitalizálunk, és egyre több forrás lesz elérhető digitális módon, előfordulhat, hogy a szakmabeliek által összegyűjtött nagy könyvgyűjtemények – nekem is közel 10.000 kötetes könyvtáram van – előbb-utóbb értelmüket vesztik, és át kell gondolnunk a könyvkultúra szerepét, de mégsem hiszem, hogy a könyv teljesen el fog tűnni. Áttekintés szempontjából is egy könyvespolc messze áttekinthetőbb az internetnél: tudom, hogy melyik polcon, melyik sarokban van az adott kötet, míg az interneten való keresés közben talán még a tizenötödik szerencsétlen találattal sem lelnék rá az adott forrásra. Bár vannak ellentmondásos folyamatok, de továbbra is úgy gondolom, hogy a nyomtatott sajtó nem fog teljesen eltűnni, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a nyomtatott könyv megmarad. Egyik kollégám szokta mondani: a papír már bizonyított, de ő még nem látott 40 éves CD-t.