A transzlingválásban rejlik a siker titka

Az Egyetemen működő kritikai szociolingvisztikai műhely a 2016-os év elejétől nyelvészeti etnográfiai kutatást folytat egy tiszavasvári iskolában, a helyi diskurzusokban oláhcigányként kategorizált közösségben. Az itt végzett munkára 2019 végén egy Erasmus projekt is épült, melynek keretein belül további, kiaknázatlan szegmensekre is lehetőség nyílik a téma kapcsán. Tevékenységük célja, hogy megismerjék a szóban forgó közösség nyelvi gyakorlatait, és tapasztalataik alapján az iskola pedagógusaival együttműködve olyan nyelvpedagógiai alapelveket fogalmazzanak meg, amelyek által az érintett gyerekek iskolai pályafutása az eddigieknél sikeresebb lehet. A témakör kapcsán a projekt vezetőjét, Heltai János Imre egyetemi docenst, továbbá két résztvevő hallgatót faggattunk. Lőrincz Izabella az elmúlt tanév végén diplomázott magyar szakon, míg Wesselényi Tamás magyar-angol tanár szakos hallgatónk.

Gondolván a nem nyelvész hallgatókra, legelőször tisztázzunk egy alapfogalmat: mit jelent a transzlingválás, a transzlingváló kommunikáció?

János: Az alapelképzelés az, hogy körülvesznek bennünket a nyelvek a világban, érzékeljük őket, viszont ez nem jelenti azt, hogy a mentális repertoár is úgy van felosztva, ahogy a világban a nyelvek.


Tamás: Tiszavasváriban a cigány közösség esetében kétnyelvűekről beszélünk. Tehát ők egyrészt beszélnek magyarul, másrészt romaniul, cigány nyelven is, ami a közösségükön belül elég erőteljesen egymásba folyik. Amit mi két különböző nyelvnek észlelünk, azt ők együtt használják, és akár egy-egy mondat közben használnak olyan szavakat, amiket mi magyarnak vagy cigánynak ismerünk, érzékelünk. Transzlingválás alatt azt a megközelítési módot értjük, amikor nem választjuk szét azt, hogy ők éppen magyarul beszélnek, egy következő pillanatban pedig cigányul, hanem abból indulunk ki, ahogy ők kommunikálnak, és azt a fajta beszédet vizsgáljuk, ahogy a nyelvek tulajdonképpen átfedik egymást, illetve ahogy ezek az ő közösségükben közös beszédmódot alkotnak. Ezt hívjuk transzlingválásnak, és a projektünkkel azt igyekszünk szorgalmazni – mivel ők otthon ilyen formában beszélnek –, hogy az iskolában is legyen lehetőségük arra, hogy a megszokott beszédmódjaik szerint szólalhassanak és szólaljanak meg. Ez azért lényeges, mert hogyha nem kapják meg ezt a lehetőséget, akkor hátrányos a helyzetük azon gyerekekéhez képest, akik ugyanúgy beszélnek az iskolában, mint otthon.

Mióta alkalmazzák a ti általatok vizsgált módszert az oktatásban?
János: A „transzlingválás” – mint műszó – 2009-ben bukkant fel mai formájában, Ofelia García amerikai szociolingvista egy fontos és irányadó publikációjában. Ő spanyol-angol kétnyelvű gyerekek oktatásával foglalkozik. A nyelvi és egyben pedagógiai kérdésből trend lett a szociolingvisztikában, és sok helyen kísérleteznek, hogy mégis mit lehet vele kezdeni. Azért is izgalmas, mert a projektünk kapcsán sikerült velük is kapcsolatba kerülnünk, párbeszédben vagyunk. Most például az új összefoglaló könyvükben lesz egy kivonat a mi projektünkről is. Hasonló projektek tehát mindenhol a világban egyszerre folynak. Én a mi csapatunkra is tulajdonképpen kutatócsoportként tekintek, elsősorban akként értelmezem – a Károlis hallgatók közül többen nem csak a pedagógiai részben vesznek részt, hanem a publikációs feladatokban is: születtek már szakdolgozatok a témában, egy nyertes TDK dolgozat, továbbá publikációk is.

Hogyan érkezett Magyarországra, Tiszavasvárira ez az új látásmód?
János: Magyarországon ezt a megközelítést nem alkalmazza más. Nyelvészek tudnak a koncepció létéről, és ha írnak a kétnyelvűségről, akkor vannak ennek említései. A miénk egynyelvű iskolarendszer, és a meglévő néhány kétnyelvű iskola pedig úgy működik, hogy egyik órán az egyik nyelv, másik órán a másik nyelv. Érdekfeszítő kérdés, hogy utat talál-e magának a közoktatásunkban a transzlingválás, mert csak a romani kapcsán van néhány tízezer érintett gyerek az országban, a Kárpát-medencében pedig sokkal több, akár százezernyi gyereket érint ez a kérdés. Megosztó az, hogy sokak szerint ők nem egy sztenderd nyelvet visznek be az iskolába, hanem valamilyen „írásban nem létező beszédmódot” – de ez nem teljesen állja meg a helyét, hiszen létezik ez az írásmód: otthon és például a Facebookon így írnak, és ez is az alapja annak, hogy az iskolában is úgy írhassanak, tehát fonetikus magyar ábécével írva. Nehéz elengedni azt is, hogy egyik órán A-nyelv, a másik órán B-nyelv a használatos, és két nyelv egységben legyen jelen a tanórán. Az értékelés is megkérdőjelezhető ebben az aspektusban: oktatásunk természetesen a magyar nyelvre épít, így viszont az érintett gyerekek az iskolai méréseken rendszerint nagyon rosszul szerepelnek.

A Károli Nyelvtudományi Tanszéke a Tiszavasvári Magiszter Általános Iskolával áll partnerkapcsolatban. Ez az iskola kifejezetten roma gyerekek oktatásával foglalkozik, ugye? Mióta tart az együttműködés a Károli és a Magiszter között?
János: Igen, ez az iskola egy spontán szegregálódott intézmény, a nem roma tanulók tíz-tizenöt évvel ezelőtt elmentek onnan. 2016 óta vagyunk velük kapcsolatban. A kezdetekkor az egész egy nyelvészeti, etnográfiai kutatásként indult: azért mentünk, hogy megismerkedjünk azzal, ahogy az érintett közösség beszél Tiszavasváriban. A megfigyeléseinknek része volt az is, hogy megnézünk tanórákat, ekkor figyeltünk fel arra, hogy a gyerekek meglehetősen sokat vannak csöndben – gyorsan rájöttünk, hogy a kicsik tényleg nem tudnak jól magyarul. Ennek kapcsán indult el a beszélgetés az iskola vezetőségével, és tulajdonképpen az iskola nyitottságának köszönhető, hogy hosszútávú együttműködés alakulhatott ki a Károli és a Magiszter között.

2019 végén egy Erasmus projekt is épült a tiszavasvári együttműködésre. Erről mit kell tudni?
János: Ez az angol nyelvű projekt ERASMUS+ KA203-as kódszámon fut. Ez egy intézményi együttműködés, aminek a vége szellemi termékek létrehozása, tehát nem egy diákcsere programról van szó. Egy komplex projekt, amiben tanulási események jönnek létre a résztvevő intézmények között, és a tanulási események során közösen hozunk létre szellemi termékeket. A mi termékünk egy olyan videótár lesz, ami ennek a pedagógiai orientációnak az alapjait mutatja be a hallgatók számára. Tehát ez egy tanárképzésben használható videótár lesz, amihez egy tankönyv is kapcsolódik. Európában a romaninak hozzávetőlegesen hat-nyolc millió beszélője lehet, a munkánk eredményét pedig olyan hallgatóknak szánjuk, akik arra készülnek, hogy romani nyelvet beszélő gyerekeket fognak tanítani, miután elvégzik a felsőfokú tanulmányaikat. A projekt vállalása az, hogy minden termék angol nyelven készüljön el, de arra törekszünk – illetve a koronavírus-járvány miatt történt átcsoportosítások miatt talán lesz lehetőségünk arra is, hogy a könyv magyarul is megjelenjen. Az Erasmus+ projektben egyébként négy felsőoktatási intézmény van benne: a Károli mint koordinátorintézmény, a University College London, a Nyitrai Konstantín Filozófus Egyetem, illetve egy finnországi egyetem, a Jyväskyläi Egyetem, továbbá bevontunk egy általános iskolát is Szlovákiában, ahol szintén nagy számban vannak hasonló helyzetű gyerekek.

Hogyan tudjátok segíteni a gyerekek iskolai integrációját, tanulmányi előmenetelét? Milyenek a gyakorlati tapasztalatok?
János: A projektünk nyári tematikus programelemekből, illetve évközi mindennapi tevékenységből áll össze, amelyekben aktívan közreműködik a Magiszter iskola tantestületének durván harmada-negyede. A többiek alkalmazkodnak ehhez, mert azért ez átírja egy kicsit az iskolában a beszédmódok közötti viszonyokat is: egyre több teret kap a romani nyelv.  A projektekben nagyon fontos szerepet játszik az, hogy felnőttek is részt vesznek bennük, illetve alapelv, hogy az iskolai és a nem iskolai világot összekapcsoljuk. Tanév közben közös műhelyünk van az ottani tanárokkal, ami teret biztosít arra, hogy megtárgyaljuk a tapasztalatainkat, illetve lehetőségeket keressünk arra, hogyan lehet az otthoni cigány beszédmódot beleírni a tanórákba. Szemléltetés gyanánt két példát említek: ilyen lehet egy olvasott szöveg másik nyelven történő összefoglalása vagy vázlatírás a másik nyelven. Ilyen gyakorlatias megoldásokkal lehet támogatni, könnyíteni a gyerekek feladatait, hiszen ösztönözzük őket arra, hogy megszólalhassanak úgy, ahogy nekik könnyebb.


Izabella: Ahogy Tamás már korábban ismertette, próbáljuk bevezetni azt a módszert, hogy a közösség gyerek tagjai használhassák a cigány nyelvet az iskolájukban, mivel magyarul úgymond kevésbé tudnak, mint cigányul - tehát nekik sokkalta nehezebb megérteni azokat a dolgokat, amiket a tanár magyarul mond el. Viszont azáltal, hogy bevisszük a cigány nyelvet az intézmény falai közé, és ugyanazon a nyelven gondolkodhatnak, amin ők nevelkedtek, könnyebb lesz megérteniük a tanulnivalót. Ezt támogatjuk meg mindenféle izgalmas programmal. Tavaly például egy videóprojektet valósítottunk meg, aminek keretein belül tizenkét kisfilm készült el. A filmeket a mi támogatásunkkal a gyerekek forgatták egymásról, mi tulajdonképpen csak asszisztáltunk abban, hogy esetleg mit és hogyan érdemes csinálni, illetve segítettünk a kamerakezelésben. A termékek természetesen transzlingválva, cigány-magyar nyelven készültek el különböző témakörökben, mint például a futball vagy a divat – hogy a gyerekek kedvenceit említsem. Az idei projektünk egy mesekönyv létrehozása lesz. A kötetben cigányokkal kapcsolatos mesék lesznek, amelyek a gyerekek rajzaival lennének illusztrálva, harminckét oldalara tervezzük, nem lesz vaskos.
Én kicsit több, mint egy éve csatlakoztam a projekthez. Különböző tanórákon találkoztam a projekttel, és teljességgel beleragadtam ebbe a témába. Nagyon érdekelt, hogy milyen ez a világ, mert én eddig nem nagyon találkoztam olyan gyerekekkel, akik valóban inkább cigányul beszélnek, mint magyarul. Szerintem az emberek fejében sokszor az a sztereotípia él, hogy egy cigány telepen nagyon szegények és szomorúak az emberek, pedig ez nem feltétlenül teljesen igaz. Ez nem egy homogén közösség, amiben mindenki egyforma, nem mindenki tengődik létminimum alatt. Nagyon sokféle ember van egy ilyen – kívülről egységesnek tűnő – telepen is: olyanok is, akik a középosztályi lét felé törekednek, olyanok is, akik erre jelen helyzetükből nem képesek, de tényleg inkább heterogén közeg. A gyerekek boldogan szaladnak az ember felé, kérdezik a nevemet, meg akarnak ölelni – nagyon érdeklődők és kommunikatívak. Persze főleg a gyerekek, de idővel a felnőttek is azzá válnak. Nekem töméntelen pozitív energiát tud adni, hogy mindenki kíváncsi ránk, és felénk is nyitottak, nagyon meg akarják mutatni magukat, azt, hogy ők mit érnek.

Tamás: Tavalyelőtt egy színjátszó projektet kiviteleztünk a tanulókkal, ami köré egy nyári tábor is épült. A produktum egy közel negyven perces színdarab volt, körülbelül harminc gyerek előadásában – sokan részt vettek benne, és kimondottan olyan előadásról beszélünk, amiben a magyar és a cigány nyelv nemcsak hogy jelen voltak, de nem is váltak el egymástól. Mindkettőt használták, de közben beleépítettünk szépirodalmi műveket, kötelező olvasmányokat is, Petőfi János Vitézén át sok mindent. Nagyon érdekes lett a végeredmény. Tanév közben szinte minden hónapban megyünk két-három napra Tiszavasváriba, ilyenkor időnk nagy részét „terepen” töltjük: tehát az iskolában vagyunk, tanárokkal találkozunk, vagy akár a közösség lakóhelyére is ellátogatunk. Nyaranta több időt töltünk ott, most a közeljövőben például kétszer öt napra tervezünk menni.
Én nagyjából két éve vagyok a projektben, az első élményem rögtön a tábor volt. Néhány gyerekkel csináltam egy rap-betétet az előadásba. Eleinte bátortalanok voltak a gyerekek, de hamar vevők lettek rá, így aztán az Izabella által említett videóprojektben is készítettünk hasonló intrókat. Hatalmas élmény volt számukra és szerintem nagy teljesítmény, hogy szóról szóra megtanulták és előadták a szöveget. Részemről is izgalmas élmény volt először közéjük menni, volt benne valami megrázó, hiszen szemtől szembe látni rossz életkörülményeket, nagy hátrányt nem felemelő. A gyerekekkel való közös munka során ennek pozitív színezete lett számomra, meg tudtam hatódni rajta, hogy milyen keményen tudnak teljesíteni, és érdekes az is, hogyan, milyen praktikákkal lehet kicsalni belőlük a tettre kész attitűdöt, a cselekvőkészséget, a kreativitást a tanulás és a színészkedés terén. Nagyon izgalmas élmény volt számomra a fegyelmezés kérdése is, hiszen harminc-negyven nyüzsgő kiskamaszról van szó. Örülök, hogy végigvittük a tervet, és megvalósítottuk a színdarabot, amit a fővárosban és a saját városukban is előadhattak. Voltak köztük olyan diákok is, akik színjátszó tagozatra mentek tovább a nagykállói középiskolába. Nem tudjuk még, hogy ez hova vezet pontosan, de ez ott nagyon kivételes dolognak számít, hogy nem a helyi szakképzési rendszerben tanultak tovább valamelyik hétköznapibb szakmai képzésen.

Hogyan fogadták a gyerekek, a szülők, a családok és a pedagógusok a programot?
Tamás: Jelenleg azt látom a tanárokon, hogy vannak jópáran, akiket kifejezetten motivál a helyzet. Ez a pedagógusoknak és a diákoknak egyaránt kihívás, amire jól reagálnak. Természetesen vannak olyan pedagógusok is, akik kifejezetten idegenkednek a helyzettől, hiszen ez megváltoztatja az osztálytermi viszonyokat, átformálja az irányítást, meg egyáltalán, újradefiniálja a tanár szerepét. Mivel ez veszélyezteti a pedagógus autoritását, illetve az ilyen helyzetekre, tanórákra extrán kell készülni, az érintett tanárok állásfoglalása is teljesen természetes, és mi nem is várjuk azt, hogy az összes tanár hirtelen ezt alkalmazza. Nekünk pont elegendő, és örülünk, ha van négy-öt lelkes pedagógus, aki ezt következetesen építi a diákjaival. Ők kihívásként tekintenek a projektre, izgalmasnak találják, ha elkezdik megérteni, amit a gyerekek beszélnek a szünetben, illetve sikerélményként élik meg, hogy már nem mindig szükséges fordítani. Élvezik, hogy egy olyan folyamat alakul ki, amikor nem feltétlenül ők tanítják a tanulókat, hanem közösen tanulnak, és egymást segítve haladhatnak előre. Ez formálja az iskolát, az általános szemléletmódot, ami dominál egy oktatási intézményben, azokra is hatással van, akik „ellenállnak”, és ez alapvetően nagyszerű dolog.

János: A régi beidegződés az volt, hogy az iskolában nem beszélünk cigányul. Ezt a vélekedést magáévá tette a közösség, és ezt nem könnyű átírni. A Magiszter iskola igazgatónője volt az első, aki próbált teret adni a transzingválásnak a saját óráin, de a gyerekek eleinte nem akartak cigányul megszólalni. Aztán egyszer bement egy szülő napközben az osztályterembe – uzsonnát vitt a gyermekének. Próbált gyorsan megbeszélni valamit a gyerekkel, de az magyarul nem értette meg, és akkor a diskurzus végén az édesanya mérgében odaszólt neki cigányul. Ennek nagy hatása volt az osztályra: innentől kezdve áttört a gát, a gyerekek is bátrabban mertek megszólalni cigányul a tanteremben. Az alsó tagozatosoknak ez könnyebben megy, a felsősöknek nehezebben. A szülőknek olyan workshopokat és beszélgetéseket szervezünk, ahol teljeskörűen ismertetjük a programot. Így terjed a híre a szélesebb közösségben, van velük párbeszéd, a reakciók pedig egyáltalán nem voltak rosszak.

Mi a helyzet a közismereti tantárgyakkal? Milyen szókincsük van az érintetteknek romaniból, és hogyan lehet például történelmet romaniul tanítani?
Tamás: Volt például egy hetedikes történelemóra, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia társadalmi felépítéséről tanultak a gyerekek. A tankönyv nyilván magyar nyelvű, amiből a tanár kijelölt egy szöveget, továbbá kaptak kiegészítő képes anyagokat, majd ezek után erről kellett rövid, három-négy mondatos szövegeket összeállítani csoportmunkában. Volt olyan csapat, amelyiknek két mondata volt romaniul, volt, amelyiknek több, és ezeket ennek megfelelően is olvasták fel. Ilyen esetben a többi gyerek érti, a tanár pedig vagy segítséget kér, vagy megpróbálja értelmezni segítség nélkül, ami azért jóval nehezebb és lassabb folyamat.
Ez a fiatal generáció mennyire tartja fontosnak a hagyományait, a nyelvüket, a gyökereiket?

Izabella: A cigány nyelv mindenképpen fontos nekik. Egymás között – például egy focimeccsen is – csak cigányul kommunikálnak. Viszont legtöbbször abban a pillanatban, amikor belép a közegbe egy nem cigány, átváltanak magyarra. Ahhoz, hogy előttünk cigányul szólaljanak meg, nagyon sokszor kell tudatosítani bennük, hogy nyugodtan közöljék a mondandójukat azon a nyelven, amelyiken nekik könnyebb. A divat kapcsán főleg lányokkal beszélgettem az öltözködési szokásaikról, hagyományaikról, amit szintén szem előtt tartanak, de azért elmondták, hogy manapság lazulnak a „szabályok”. Egy tizenhároméves kislány elmondta, hogy az ő anyukája idejében az asszonyok hosszú szoknyát hordtak, illetve a férfiak kizárólag hosszúnadrágot, de a fiatalabb korosztály képviselőinek körében azért ez változik: már beépült a viseletbe a rövidnadrág, a rövidebb szoknya is. Dinamikusan változnak ezek a dolgok, de azért sokkal jobban benne élnek a hagyományokba, amit mondjuk ilyen városi, nem roma közösségbe megszokhattunk. Ilyenek például, hogy a hosszú hajat nem vágják le a lányok – a nemi szerepek nagyon hagyományosak maradtak. A külsejükre nagyon figyelnek: frizurára, cipőre, kiegészítőkre akár erőn felül is költenek.  

Hogyan írta át a COVID19 a program menetét?
Izabella: A projekt alapvetően a személyes találkozásra, együttlétre épül, de azt is érdemes elmondani, hogy a kutatócsoport munkája egy percre sem állt le, a veszélyhelyzet ideje alatt is ugyanúgy találkoztunk egymással hétfőnként – amikor szoktunk –, csak ezúttal az online térben.

János: Az ERASMUS projekt nemzetközi mobilitásokra helyezi az alapokat, úgyhogy ennek első évét úgy alakítottuk át, hogy ősztől nemzetközi szintű online eseményeket tartunk, illetve – ha a helyzet megengedi –, 2021-ben bepótoljuk a fontos részeket például diszszeminációs konferenciákkal stb. Vasváriba március óta most a nyáron mentünk személyesen először. Az érintett diákok oktatása is egy érdekes szegmense a kérdésnek, hiszen ebben a közösségben nagyon kevéssé lehetett megoldani az online oktatást, az online jelenlétet.