„Valósítsd meg önmagad!” – halljuk korunk egyik jól ismert, sokat hangoztatott szlogenjét. A kapcsolat-építést – mint a karrier felé vezető út egyik lépcsője – eredményesen használható a siker könnyebb elérése érdekében. Ahogy maguk az emberek is könnyen elérhetővé váltak a közösségi oldalak által. Míg régebben muszáj volt beszélgetni valakivel, hogy megtudjunk róla egyet s mást, ma már szinte mindent meg lehet tudni az illetőről a facebook profilja megtekintése által. Dr. Tari Annamária szakpszichológus, pszichoterapeuta előadását meghallgatva kiderül, milyen hatással van a közösségi média, az online világ az emberi kapcsolatainkra. Segíti, erősíti a kapcsolatokat és ez által a lelkünket – vagy inkább kiszolgáltatottá tesz bennünket egy olyan világban, amelyben minden nagyon gyorsan változik?
Jean Twenge amerikai szociálpszichológus kutatása szerint 1980 és 2007 között nagyon nagy arányban nőtt meg az „én” szó előfordulása a popdalok szövegeiben, ezzel együtt folyamatosan csökkent azon szövegrészek előfordulása, amelyek a pozitív érzelmekről, a közösségekről és a másokkal kapcsolatos együttérzésről szólnak. Mintha minden azt sugallná: az én világom, életem, érzelmeim, céljaim a legfontosabbak. Manapság nem titok, hogy az internet függőséget okozhat. Ilyenkor az agyunkban azok a területek aktivizálódnak, amelyek a szenvedélybetegek esetében is megfigyelhetőek – ugyanakkor kikapcsolnak azok a helyek, amelyek az érzelmek feldolgozásáért felelősek. Folyamatosan vágyunk emiatt a külső megerősítésre. A sok lájk azt hivatott elhitetni velünk, hogy értékesek, szépek és fontosak vagyunk mások számára.
Kapcsolataink átformálódnak az offline világból az online világba. Míg előbbi esetében a kommunikáció csak 30-40%-ban, az utóbbinál már 80%-ban rólunk, a mi személyiségünkről szól. Mintha folyamatosan kerülnénk az élő szó súlyát és ennek következményeit, melyet régebben mindenkinek fel kellett dolgoznia. A mostani generációk már beleszületnek egy olyan világba, ahol az önértékelést kívülre helyezik, azaz mindenki egy adott csoportnak akar megfelelni, a profilját úgy állítja össze, hogy az egy feltételezett elvárásnak feleljen meg. Ez egy olyan állapotot teremt, amiben fokozódik a visszajelzés-igény, és amiben nincs helye a kritikának. Mintha Nárcisszusz ismét visszatérne és beleszeretne saját képmásába, a Facebook-on mi is kicsit beleszeretünk saját magunkba, a magunkról alkotott képbe. Ha pedig külső kritikát kapunk, pillanatok alatt összeomlik az, amit építeni szerettünk volna.
Mindannyian látjuk, hogy a média folyamatosan azt sugallja, hogy vegyél – ha pedig valami elromlik, akkor dobd ki, ne javíttasd meg. Gondoltunk már arra, hogy ugyanez megjelenik a kapcsolatainkban is? Amint megromlik valami, hajlamosak vagyunk azonnal eldobni ahelyett, hogy a megoldást, a megjavítást keresnénk. Ne gondoljuk, hogy csak akkor lehetünk egy közösség tagja, ha minden áron meg akarunk felelni egy elképzelt elvárásnak.
Tegyük fel a kérdést: mennyit töltünk a közösségi oldalakon és mennyit beszélgetünk másokkal, élőben? Elvonulunk a virtuális világ falai mögé – vagy valódi, őszinte kapcsolatokat szeretnénk, amelyekben az érzelmeket valóban megéljük? „Online boldogságparádé és mindennapos offline szorongások.” Ne feledjük: a pillanatok online megosztásának múló öröme mellett megmarad az offline világ is, amelyben komoly felelősséget kell vállalnunk kimondott szavainkért, tetteinkért.
(Dr. Tari Annamária: Z generáció a felsőoktatásban c. előadása alapján)
