Ha csatlakozunk valamelyik közösségi oldalhoz, személyes információink megadása mellett lehetőségünk nyílik arra, hogy egy rövid leírást, jellemzést írjunk magunkról. A rendelkezésünkre álló hely azonban behatárolt, így bemutatkozásunknak és gondolatainknak szűk keretet kell szabnunk. Van, aki kreatív szójátékkal oldja meg ezt a problémát, van, aki inkább egy számára jelentős idézetet oszt meg, és van, aki kedvenc zenéivel, könyveivel, focicsapatával definiálja önmagát. Mi szabjuk meg azt, hogy mit szeretnénk megmutatni a külvilágnak saját magunkból; fontos viszont, hogy a kép, melyet alkotunk, őszinte legyen.

A mi, keresztyén gyökereken kifejlődött kultúránknak is megvannak a maga tulajdonságai. Játsszunk el a gondolattal, hogy ha a kereszténységnek, mint nemzetünk és térségünk közös alapjának egy közösségi oldalt hoznánk létre, milyen adatokat adnánk ott meg? Mit írnánk a névjegyünkbe? Röviden bemutatnánk, kik is vagyunk, vagy egy kifejező idézetet vennénk át? Már egy személyt is nagyon nehéz egy-két szóval jellemezni, hogyan lehetne akkor több ezer év fejlődését és hagyományát pár szóban összefoglalni?

Akármilyen túlzásnak tűnhet, létezik két szó, mely esszenciálisan foglalja magába mindazt, ami fontos: hogy kik is vagyunk, miért élünk, mi a hitvallásunk. Ez a két szó az „Elvégeztetett” és a „Feltámadott”. Előbbit Jézus maga mondta ki a kereszten, utóbbit pedig az első szemtanúk óta már mi mondjuk ki, nekünk szükséges újból és újból kimondanunk. Ezt a két szót kell kultúránk legfontosabb ismérveivé tennünk, ezekkel tudjuk valóban kifejezni azt, hogy mit gondolunk a világról, hogy honnan jöttünk és hova tartunk.

Az „Elvégeztetett” nem a szenvedéstől megváltó halál köszöntése volt, hanem kinyilatkoztatása annak, hogy beteljesült az isteni mű. Az ember bűnt követett el Istennel szemben, azonban Ő végtelen szeretetében jóvátételre, megváltásra adott lehetőséget. Jézus utolsó szavával beteljesítette e próféciát: „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ézs 53,5) Krisztus tehát elvégezte a munkát, amire vállalkozott; Isten Bárányaként, mint engesztelő áldozat, vérét ontotta értünk, és általa lett teljessé a mi megváltásunk.

A másik szó a „Feltámadott.” Ha nem lett volna feltámadás, az egész keresztyénség és annak hagyománya érvényét, értelmét vesztené. Ahogy Pál apostol fogalmaz: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14) Jézus volt az, aki rést ütött a halál áthatolhatatlan falán, és akik benne hisznek, azok követhetik Őt ezen a résen át az örök életbe. Az ő testi feltámadása pedig magával hozza a saját lelki feltámadásunkat is, hisz aki meghallja és megérti az Igét, az Krisztusban, a Szentlélek által születik újjá.

A Nagypéntek és a Húsvét e két legfontosabb szó ünnepe – nem hiába volt ez a négy nap a keresztény kultúrkör legjelentősebb (sőt a modern korig még a karácsonynál is meghatározóbb) eseménye. Ezen alkalmakkor emlékezhetünk vissza arra, hogyan is határoz meg minket az „Elvégeztetett” és a „Feltámadott.” Annál többet, nagyobbat, személyesebbet és közösségibbet nem tudunk elmondani magunkról, minthogy elfogadjuk és magunkévá tesszük e két szót. Megéri évről-évre, Nagypéntek és Húsvét alkalmával felidézni ezeket a fontos szavakat és az általuk hordott üzenetet.

Ez a két szó tehát, az „Elvégeztetett” és a „Feltámadott,” melyek az élet győzelmét, a megújulás, a megváltás és a feltámadás reménységét hirdetik az életünkben, a kereszténység „névjegyének” legfontosabb szavai.