Indiából jöttem…

„Nagyon jó volt gyereknek lenni Indiában: szép, izgalmas, szabad gyerekkorra emlékszem vissza. Nagyszerű közösség része voltam.” - interjú Dr. Bethlenfalvy Ádámmal, a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Művészettudományi és Szabadbölcsészeti Intézetének oktatójával

Fotó: Csoszó Gabriella

Messziről érkezett Budapestre, Indiában, Delhiben született. Hogyan vezetett az út az indiai fővárosból Budapestre?

Repülővel jöttem… (nevet). Szüleim magyart tanítottak Indiában, Delhiben az egyetemen. Édesapám orientalista, indológus, tibetológus, elsősorban a buddhizmussal foglalkozik, de Kőrösi-Csoma munkássága is nagyon érdekelte, és amikor lehetősége adódott rá, hogy kimenjen Indiába, akkor erre vállalkozott és a család is követte. Idővel a szüleim útja szétvált, így 11 éves koromban hazajöttem édesapámhoz Budapestre – anyukám mai napig ott van, ő a magyar lektor. Általában az embereknek az Indiába érkezés szokott egy kultúrsokk lenni, nekem viszont gyerekként volt furcsa Magyarországra érkezni. Bár magyar volt az anyanyelvem és voltak magyar kapcsolataink, mégis ebbe az intézményrendszerbe, kultúrába beleszokni nem volt egyszerű.

11 évesen jött haza Indiából, ebben az életkorban már számos emléke van egy gyereknek. Mi az, ami leginkább hiányzik Indiából?

Voltam azóta is többször Indiában, illetve azóta India is iszonyatosan megváltozott. A ’80-as évek végén jöttem haza pont abban az időszakban, amikor Indiában is megindult egy piaci nyitás, társadalmi változás, vagyis beindult egy másik működési mód. Nagyon jó volt gyereknek lenni Indiában: szép, izgalmas, szabad gyerekkorra emlékszem vissza. Nagyszerű közösség része voltam – mi egyébként az egyetemi campuson laktunk, ami külön oázis volt Delhin belül – a színház iránti érdeklődésem például ekkor alakult ki, a bátyámat követtem egy színjátszó csoportba. Most abban az értelemben hiányzik, hogy a saját gyerekeimnek kívánnék ilyet vagy ehhez hasonló élményeket. Nyilván már Magyarországon is más a világ, mint mikor megérkeztem gyerekként, illetve Indiában sem lenne már ugyanolyan az élet.

Milyen volt a kinti iskolarendszer?

Indiában angolszász vonalat követnek, nekem az volt a megszokott, hogy egyenruhában járok iskolába, rövidnadrágban járnak a kisfiúk 5. osztályig, utána a nagyfiúk már hosszúnadrágban, de nekem egész életemre megmaradt ez a fajta viszonyom a rövidnadrághoz, ami Magyarországon egy korábbi generációhoz kapcsolódik. Nagy iskola volt, nagy csoportok. A bátyámon és rajtam kívül nemigen voltak más külföldi diákok. Nagy élet volt az iskolába, élénk közösségi élet, főleg a könyvtárban értek nagyszerű élmények.

Nagyon sokoldalú, kreatív ember lett: színész, rendező, fordító, oktató. Érdeklődési körét gyerekkorából, szüleitől hozza?

Apukám mindenképpen arra akart rábeszélni, hogy keletkutató legyek, aztán egy idő után már nem ragaszkodott hozzá, csak azt szerette volna, hogy rendes ember legyen belőlem, de az biztos, hogy a tanári pálya felé való elköteleződésem kapcsolódik hozzájuk. Különösebb nyomást nem éreztem e téren, nagyon szerencsésen alakult ilyen szempontból az életem.

Hálás vagyok még Szakall Juditnak, aki a drámapedagógia közösségi terét teremtette meg a Marczibányi téri Művelődési Központban, rengeteg olyan kreatív programot kínál gyerekeknek, ami a művészetekhez kapcsolódik. Vagy kiemelhetném még Kaposi Lászlót a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ alapítóját. Bizonyos szempontból nyughatatlan vagyok, nagyon izgat mindenféle dolog, élvezettel tölt el, ha például rendezhetek, ha kipróbálhatom magam valamiben és megnézhetem, hogy mit tudok tanulni belőle. Szeretek gyerekekkel dolgozni, mindig feltöltődve jövök ki ilyen csoportokból. Hálás vagyok, ha visszahívnak, mert ez egyfajta pozitív visszajelzés. Az itt kapott energia, feltöltődés jól jön az egyetemi óráimon is.

 Angol nyelv és irodalom szakos bölcsész és tanári diplomát szerzett, viszont ilyen színház iránti érdeklődéssel sosem gondolt a Színművészetire?

Nem, sosem jelentkeztem, nem is gondoltam rá. Én nem éreztem magamon azt, hogy teljesen el tudnék köteleződni a színészi lét iránt. Érdekel a játék, szeretek szerepbe lépni, de nem biztos, hogy abban a struktúrában. Azt éreztem, hogy nem biztos, hogy ki akarom magam tenni ennek a folyamatnak, nem biztos, hogy nekem jó lenne és nem biztos, hogy a színháznak jó lenne, ha éppenséggel színész lennék. Tanítani viszont tanítottam a Színművészetin.

Milyen oktatónak lenni a Károlin?

Ez most viszonylag egy új szerep. Meghívott előadóként, megbízott oktatóként 2006 óta tanítok már a legkülönfélébb képzéseken, de így, hogy egy egyetemnek a teljes értékű tagja vagyok, és az intézmény engem felvállal és én az intézményt, most a Károlival fordul elő először az életemben. Nagyon élvezem. Ahogyan egyre több feladatot kapok, egyre inkább tudok azonosulni az egyetemi oktatói szerepkörrel. Nagyon sok izgalmas dolgot tesz lehetővé számomra a Károli, ennek örülök és nagyon élvezem. Emellett az olyan projekteket, amelyek az egyetemen nem valósulhatnak meg, az InSite Drama Nonprofit Kft. keretein belül meg tudom valósítani.

Fotó: Rácmolnár Milán

Melyik volt az első emlékezetes olvasmányélménye, amivel megszerette az olvasást?

A bátyám őrült nagy olvasó, anyukám is, de én nem voltam nagy olvasó gyerekkoromban, engem a csinálás mindig jobban izgatott. Gimnázium alatt kezdtem el élvezni az olvasást, szerintem azért, mert fantasztikus magyartanárom volt. Arató László volt egyébként, aki most a Magyartanárok Egyesületének az elnöke – mai napig aktív kapcsolatban vagyunk. A kötelező olvasmányokon kívül nagyon izgalmas szövegeket adott, kortárs irodalmat – például: Mészöly, Esterházy –, ezen kívül Golding Legyek ura iszonyat nagy hatást gyakorolt rám kamaszként. Fontos szempont, hogy a pedagógus felteszi-e azt a kérdést, hogy vajon mi foglalkoztathatja ezeket a diákokat ebben az életkorban? Vagy pedig időrendben halad egy olvasmánylistán. Szerintem ez sokat lendíthet diákok olvasáshoz való viszonyán. Gyerekkoromban még egyébként a képregényeket nagyon élveztem – például Tintin, Asterix, ezekből nagy gyűjteményünk volt – most a saját gyerekeim is nagyon szeretik ezeket forgatni.

Fotó: Csoszó Gabriella

Drámát olvasni nehéz. A drámaolvasással kapcsolatban milyen élményei vannak?

Nekem például nagy élmény volt az Antigonét olvasni, éreztem, hogy közöm van hozzá. Máig elkísér, hiszen a könyvemben is van egy Antigonés drámaóra, mert úgy gondolom, hogy lehet közük a gyerekeknek, diákoknak a műhöz. Nekem a drámához nem az olvasáson keresztül vezetett az út, hanem a csináláson. A színházas csoportban azért olvastuk, hogy valamit kezdjünk vele. Miről szól, hogy lehet megjeleníteni az adott szituációt, milyen az adott karakter stb. A drámapedagógiában azért olvasunk szöveget, akár drámát, levelet, naplótöredéket, hogy megértsük, hogy valamilyen közünk legyen hozzá és létrehozzunk belőle valamit. Valóban nehéz drámát olvasni, ebben segítenek például a dramatikus módszerek, amiket a drámapedagógia kínál, hiszen a drámapedagógia azt mondja, hogy ne csak olvassuk a drámát, hanem nézzük meg helyzetként is. Sőt, novella vagy regény olvasása közben is kiemelhetünk helyzeteket, lelassíthatjuk, megnézhetjük, hogy miként működnek; megállunk, belemegyünk, próbáljuk megérteni benne a szereplőket, és ez a legnagyobb tanulás, hogy megértsük a másikat és különböző társadalmi helyzeteket – hogy aktív gondolkodókká váljuk.

Gyerekként szerette meg a színház világát: mi volt, ami akkor megfogta a színházban és hosszútávú szenvedélyévé vált?

Azt hiszem, hogy a közösség volt a legfontosabb. A másik, hogy valamilyen kreatív dolgot csináltunk, valamit alkottunk, létrehoztunk ezzel a közösséggel. Különböző korosztályok voltak jelen ebben a színházi közösségben, ahová jártam, más-más tudást lehetett így elsajátítani. Ugyanez a szenvedély motivál például az egyetemi órákon is, hogy valamit létre tudjunk hozni a hallgatókkal, hogy valami többlettel tudjunk távozni az óra végén.

Az önmegértés, önmegismerés terén mennyire segített a színház?

Nem lehet anélkül közösségben lenni, alkotni, hogy közben ne legyen valamiféle önmegismerésünk. Megtalálni, megalkotni magunkat: jó értelemben véve a gyerekeknek saját magukat kell megteremteniük, és ehhez meg kell érteniük másokat és a világot is. Ez egy élethosszig tartó folyamat, saját magamat is a különböző szerepköreimben mindig újra meg kell alkotnom: például milyen egyetemi oktató vagyok most? Nyilván látok különböző mintákat, beszélek kollégákkal is, kipróbálok különböző dolgokat az órákon, és ebből alakul valami és megalkotom magamat ebben a szerepkörben. A színház ezért is jó, mert ott tudatosan foglalkozunk a szerepjátszással, a szerepek megalkotásával.

A pszichodráma és a szomatodráma is dramatikus eszközökhöz nyúl a terápiás folyamat során. Miért lehet ekkora jelentősége ennek a fajta kilépésnek önmagunkból, amikor kívülről szemléljük magunkat vagy másnak a bőrébe bújva szerepet játszhatunk?

Igen, a terápiás folyamatokat és a drámapedagógiát célszerű megkülönböztetni, mivel más a céljuk, bár hasonló eszközöket használnak. Drámapedagógiában nem próbálunk saját problémákat megoldani, ugyanakkor hatásában persze érintheti ezeket a területeket is, lehet terápiás hatása. Fontos, hogy mindig fikcióval dolgozunk, valaki másnak a problémájával. Nyilván a saját világunkat is behozzuk egy-egy ilyen alkalommal, de ez egyfajta védettséget ad. Az, hogy bele tudunk bújni másnak a bőrébe vagy fel tudjuk venni másnak a nézőpontját teszi lehetővé, hogy gazdagabban megértsük a világot és ezáltal saját magunkat is. Mindannyian egy közösségben, egy tárgyi valóságban élünk, ehhez kell valamiféle viszonyt kialakítanunk. Jó, ha tudom más nézőpontból, más pozícióból látni a világot. Olyan helyzetekről érdemes beszélgetni, amit emberek alakítanak és emberek között történik. A világban nagyon sok olyan helyzet van, amit nem tudunk befolyásolni, de van rengeteg olyan dolog, amit igen. Ha megértjük, hogy mi mit tudunk tenni, irányítani egy ilyen védett helyzetben – hiszen fikcióban, játékban vagyunk –, akkor megnyílnak előttünk új cselekvési lehetőségek, hiszen azt a tanulást, tudást, megértést át tudjuk vinni a saját valóságunkba is.

Fotó: Tóth Ridovics Máté

A drámapedagógia szakirányú továbbképzési szak szakfelelőseként pedagógus diplomával rendelkező hallgatókat tanít. Mit tapasztal: mennyire van meg a hallgatókban az a fajta kreativitás, amely nem elhanyagolható szempont ennél a szakiránynál?

A gyerekekből nem véletlenül tűnik el a kreativitás. Bekerülnek egy olyan iskolarendszerbe, amely leginkább előíró és nagyon kevés teret enged a kreativitásnak. Szülőként például egyik feladatomnak érzem, hogy hogyan tudok teret biztosítani a gyerekeimnek, hiszen ahhoz, hogy az ember el merjen gondolni dolgokat, hogy elhiggye és felvállalja, hogy értékes a játéka, ahhoz kreativitás és önbizalom is kell. Nagy baj, hogy sokkal értékesebb az, hogy valamit pontosan elkészítsek, mint hogy kitaláljak egy bizarr világot. Természetesen mindkettőre szükség van, de az arányra jobban kellene figyelnünk.

A világ arrafelé változik, hogy a kreativitás, a közösségi élet értéke felbecsülhetetlen, mind társadalmilag, mind a munkaerőpiacon fontos szempontok. Azok a pedagógusok, akik erre a képzésre jönnek, általában hiányérzettel érkeznek. Azt érzik, hogy sokkal többet tennének, sokkal többet kínálnának csoportjaiknak – leginkább eszköztárat, struktúrát, gondolatrendszert igényelnének ehhez. A színjátszásnak, a dramatikus eszközöknek nagy tradíciója van, így találkoznak velük az emberek valamilyen szinten, de nem biztos, hogy átfogó rendszerben tudják ezeket kezelni. Engem személy szerint inspirálnak ezek a pedagógus-közösségek, mert sokuk szeretne kitörni abból a szűk keresztmetszetből, amit az intézményrendszer kínál nekik.

Fotó: Rácmolnár Milán

Ha most nem ezekkel a területekkel foglalkozna, akkor milyen szakmában tudná leginkább elképzelni magát?

Bárhol el tudom képzelni magam, ahol emberekkel kell foglalkozni. Ősszel egy barátom segítségével egy teraszt építettünk. Örülnék, hogyha jobb képességeim lennének a famunkához. Nagyon izgalmas, ahogy él a fa, ahogy alakíthatjuk, így azt mondanám, hogy ács vagy asztalos lennék szívesen.

Akkor már azt is megkérdezem, hogy van-e olyan hobbija, ami nem a foglalkozásához kapcsolódik?

Igen, futok. A hosszútávfutás nagy kikapcsolódás számomra, maratont is futottam már, kiemelkedő élményem volt, amikor Marathóntól Athénig futhattam el – ráadásul a feleségemmel együtt, ami még inkább emlékezetessé tette ezt az eseményt. A futás szeretetét egyébként a nagybácsimnak köszönhetem, aki elég ügyesen motivált benne. Aztán gimnázium és egyetem alatt kezdtem igazán megszeretni ezt a mozgásformát. Futás közben letisztulnak a gondolatok, ki tudok kapcsolni. Ráadásul a futás eredményeit kézzel foghatóan tudom követni – talán ezért is szeretem. Művészettel foglalkozó emberként ritkán kapok ennyire tárgyilagos visszajelzést.

Utolsó kérdésként visszakanyarodnék az elejére. Mennyire meghatározók az indiai ételek az otthoni konyhában?

Apukámtól tanultam néhány receptet, nem vagyok szuperjó szakács, de a currys csirke például jól megy. Anyósom nagyszerű currys csirkét készít kukoricával, éveken át berzenkedtem tőle, hogy én ilyet Indiában sehol sem láttam, viszont a gyerekeim nagyon szeretik. Mostanában már a feleségem is finomabb ételeket készít, mint én, úgyhogy lassan elmúlt az az idő, amikor én voltam az indiai ételek elkészítésének otthoni felelőse.