„mindenkiben ott van az érték, csak mindenkihez meg kell találni a hozzá vezető utat”

Dr. Tóth Etelka a Magyar helyesírási szótár szerkesztője, a magyar helyesírás-kutatás egyik kiemelkedő szakembere, aki egyetemünk Pedagógiai Karának[1] dékánhelyettese, a Pedagógusképző Intézet, Nyelv, Irodalom és Kultúra Tanszékének tanszékvezető főiskolai tanára. Pályaválasztásában olyan támogató tanárok segítették, akik meglátták benne a tehetséget, szorgalmat, hozzáértést, így nem is volt soha kétsége afelől, hogy jó helyen van. Negyvenéves pályafutására örömmel tekint vissza, s most nekünk is mesélt életéről, szakmai útjáról.

Magyar–orosz szakos tanárként végzett Debrecenben; gyermekkorát is itt töltötte, vagy a tanulmányai végett érkezett a városba?

Eredendően dunántúli vagyok, szűkebben Veszprém megyei. Gimnáziumi tanárom javaslatára jelentkeztem Debrecenbe – az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemre –, ahova fel is vettek, így kerültem a cívisvárosba. Az egyetemi évekre a sok újdonság miatt úgy emlékezem, hogy kinyílt egy ablak a világra. Akkoriban voltam először igazán távol a szüleimtől. Az otthonom és a Debrecen közti távolság miatt sokat kellett vonatoznom. Akkoriban még lassabban mentek a vonatok, diákként ráadásul sokszor utaztam személyvonattal az olcsóbb jegy miatt. Az utazás néha egy teljes napot vett igénybe, a vonaton jól lehetett ismerkedni az útitársakkal, akik szívesen meséltek magukról. Hajmáskér és Veszprém környékén annak idején még nagy orosz katonai központok voltak, így amikor Budapesten felszálltam az Ajka felé tartó vonatra, sokszor találkoztam anyanyelvi oroszokkal, akikkel gyakorolni lehetett a nyelvet. Összességében tehát nem teherként éltem meg az utazást, hanem izgalmas kalandnak, lehetőségnek tartottam.

Pályaválasztása családi mintára történt, vagy belső késztetés vezette a tanári pályára?

A szülők, nagyszülők között senki sem volt ezen a pályán, viszont én már alsó tagozatosként nagyon szerettem olvasni. Előfordult, hogy amikor a tanító nénimet valamiért kihívták az óráról, kiállított az osztály elé, és azt mondta, hogy olvastassam az osztályt. Ilyen pici tanítói feladatok már akkor rám találtak, és valahogy az ezzel kapcsolatos szerelem, öröm, jóérzés megmaradt a tanítással kapcsolatban, és folytatódott is. A gimnáziumban is többször tartottam magyar- és oroszórákat. Ezekben a helyzetekben mindig jól éreztem magam, így egyértelmű volt a későbbi pályaválasztásom is. Idén már túl vagyok a negyvenedik tanévemen.

Úgy látom, akkor ez egyszerű és egyértelmű pályaválasztás volt. Nem is volt olyan időszak, amikor inkább váltott volna?

Voltak nehéz élethelyzeteim, de a munkám, a tanítványaim ezeken mindig átsegítettek. A pályámban eddig még nem csalódtam. Sosem akartam váltani. Oroszosként indultam, így kerültem vissza a felsőoktatásba is. A ’90-es évek elején, amikor az orosz mint kötelező nyelv tanulása megszűnt, meghívást kaptam az ELTE TFK Magyar Nyelvtudományi Tanszékére Grétsy László tanár úrtól, amit el is fogadtam. Viszonylag nagy váltás volt ez az életemben, de a terep nem volt ismeretlen, hiszen az orosz mellett párhuzamosan foglalkoztam magyar nyelvészettel is. Annyiban viszont kihívás volt, hogy amikor az első évfolyam-előadásaimat tartottam, nem oroszul, hanem magyarul kellett beszélnem, ezáltal más elemeket kellett beépítenem az órába, hogy ugyanolyan jó hangulatban teljen.

Az orosz nyelvet később mennyire tudta használni?

Ma is több olyan barátom van, akikkel csak oroszul tudok kommunikálni, illetve a váltásom után 10-12 évvel ismét megnőtt az orosz nyelv ázsiója. Akkor vissza is hívtak az ELTE BTK-n oroszt tanítani, mert nem volt elég a képzett nyelvtanár e területen.

Oroszországban hányszor járt?

Az akkori képzési rendszerünknek kötelező eleme volt, hogy úgynevezett részképzésen vegyünk részt. Első évben egy hathetes, ötödévben pedig egy féléves gyakorlatunk volt, bár én az egész ötödévet kint töltöttem. Először Odesszába, majd Moszkvába kerültem. Mindkettő csodálatos élmény volt – ezenkívül, ha volt rá lehetőségem, akkor mindig kiutaztam vagy vállaltam tolmácsolást, hiszen ez biztos nyelv- és kulturális ismeretet adott.

Számtalan kedves emléket őrzök az ott töltött évekből, életre szóló barátságok is köttettek. Ilyen például az orosz Larisza barátnőmmel való negyvenéves barátságom is. Larisza Debrecenben tanult magyar nyelv és irodalom szakosként, és azóta is magyart tanít idegen nyelvként többek között leendő diplomatáknak. Szinte testvéri kapcsolatban voltunk, a szülei is ugyanúgy szerettek. Amikor mindketten Moszkvában voltunk, akkor elvitt bemutatni a szüleinek. Anyukája mondta az apukájának, hogy „apa, megjött a második lányod, öleld meg!”. Úgy szerettek engem, mint a saját gyereküket. Amikor Larisza Debrecenben volt, én pedig Moszkvában, sok időt töltöttem náluk. Itt valóban megéltem, hogy mit is jelent a „nagy szláv lélek” fogalma – ha elfogadnak, befogadnak, akkor a legnagyobb szeretettel viseltetnek irántad.

Krisán Anna (óvodapedagógus, III. évfolyam) Két nyárfa című műve a Kányádi Sándor versillusztrációs versenyen Bronz fokozatot nyert

Tanulmányai során tanárai támogatását, biztatását élvezte, és mindez megerősítette Önt a választott életpálya iránt – ezt a fajta tehetséggondozást tűzte zászlajára a Pedagógiai Kar is, ahol tanít. A 2020/2021. évi akkreditációs folyamat során a Kar elnyerte az Akkreditált kiváló Tehetségpont címet, továbbá megalapította a Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs versenyt, valamint a Simonyi Zsigmond Kárpát-medencei helyesírási verseny szervezését, szakmai gondozását is átvette. Hogyan valósul meg a tehetséggondozás a felsőoktatásban?

Figyelni kell nagyon a hallgatókra, a fiatalokra. Azt gondolom, hogy mindenkiben ott van az érték, csak mindenkihez meg kell találni a hozzá vezető utat. Sokaknak támogatásra, biztatásra van szükségük: ilyen volt egyik hallgatónk is, aki a Kányádi-versenyre adta be a versillusztrációs pályázatát, és arany fokozatú minősítést kapott a munkája. Visszahúzódó, nehezen oldódó hallgató volt, nem bízott önmagában. Végül sikerült elérni, hogy jelentkezzen a tehetségműhelybe, részben ennek lett az eredménye, hogy kinyílt, meg merte mutatni önmagát. A lehetőséget úgy kell megadni mindenkinek, hogy ne teherként éljék meg, hanem kölcsönös öröm legyen a feleknek.

Nagy öröm számunkra, hogy tehetséggondozó munkánk eredményeként 2021-ben megkaptuk az Akkreditált Kiváló Tehetségpont minősítést. Ez több kollégám fáradhatatlan és kitartó munkájának és a Kar szellemiségének is az elismerése. A tehetséggondozás terén fontosnak tartjuk a versenyeket, erre az idei tanév több jó példával szolgál. A Simonyi-versenyt a Magyar Nyelvtudományi Társaság rendezvényeként az ELTE Bölcsészettudományi Karán oktató Antalné dr. Szabó Ágnes tanárnő alapította 24 évvel ezelőtt, és jól szervezett csapatával elhivatottan rendezték meg évről évre ezt a versenyt. 2020-ban vetődött fel, hogy át tudnánk-e vállalni a verseny szervezését, lebonyolítását. Mivel Prof. Dr. Pap Ferenc dékán úr támogatta a verseny szervezésének átvételét, így elfogadtuk a megtisztelő feladatot. Radikális változást hozott a verseny eddigi lebonyolításához képest az, hogy mi az eddigi papíralapú versenyt digitális platformon valósítottuk meg, és ebben gondolkodunk hosszabb távon is. A hagyományoknak a tisztelete, az anyanyelv értékeinek közvetítése mellett fontosnak tartjuk a digitális komponenst. Ezzel a tantárgyi koncentrációval is szeretnénk előmozdítani a digitális írástudást, a digitális kultúrát. Korábbi fejlesztések és kutatások már igazolták ennek a lehetőségét. Az ilyen mértékű újítás persze nem megy egyszerűen, mi is tapasztaltuk, hogy a tanárok egyik másik helyen jobban tartanak tőle, mint maguk a tanulók. Az első körös jelentkezők száma meghaladta a tizenötezret, végül a 3. fordulóba, a döntőbe százhetven magyarországi és határon túli felső tagozatos diák jutott.

Téglás Hanna (tanító, III. évfolyam) Eljött a szüret című műve a Kányádi Sándor versillusztrációs versenyen Ezüst fokozatot nyert

Jól felkészült, kis számú szakmai csapatunk van. Ki kell emelnem az is, hogy a munkatársaim időt és fáradságot nem kímélve az első pillanattól az utolsóig igazi közösségként viszonyultak a versenyhez. A digitális formára való váltás komoly munkát jelentett, hiszen a verseny színterét, illetve a versenyzést biztosító adatbázist az input és output adatokkal a nulláról kellett megteremtenünk. Az interaktív feladatok megalkotása nem kis szellemi kihívás volt számunkra. Az eredményben benne van a tudásunk, benne vannak eddigi tapasztalataink. Megpróbáltuk a versenyszervezőkkel és a felkészítőkkel folytatott kommunikációt is személyessé formálni, és lehetőség szerint eleget tenni a kéréseknek. Jó érzés, hogy az online térben is személyessé tudtuk tenni a versenyt. Büszke vagyok azokra a hallgatóinkra is, akik bekapcsolódtak a szervezésbe, és a döntőre online műveltségi vetélkedőt készítettek a versenyzőknek szabadidős programként. Összességében sok pozitív visszajelzést kaptunk, sokan erősítettek meg bennünket abban, hogy jó ez az irány. Természetesen számba vesszük és folyamatosan elemezzük a tapasztalatokat, amelyek a következő évben hasznos tanulságként szolgálnak számunkra. Szeretnénk például egyszerűsíteni az adatvédelem munkáját, mivel a verseny egésze adatkezelési szempontból is érzékeny terület. Ezúton is köszönet illeti egyetemünk adatvédelmi tisztviselőjét és munkatársait, akik az elmúlt tanévben teljes szakmaisággal támogattak bennünket.

A verbális és a vizuális kifejezés igénye képzéseink fontos eleme. Valamiért viszont a pedagógusképző intézmények körében hiányzik az a közös fórum, ahol ennek jegyében találkozhatnak egymással a fiatalok és tanáraik. Így született meg a Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs verseny gondolata. A református gyökerekkel rendelkező Kányádi Sándorról neveztük el versenyünket, amelynek védnöke a Kányádi család képviseletében a karunkon megbízott oktatóként többek között beszédművelést és művészi beszédet tanító dr. Havas Judit, Radnóti- és Pilinszky-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett előadóművész és irodalomtörténész. Eredetileg a 2019/20-as tanévben terveztük elindítani a versenyt, de a járványhelyzet miatt akkor nem valósulhatott meg. Most azonban nem mondtunk le róla, és nagy örömünkre a versmondó és versillusztrátor kategóriában több mint 70 fiatal jelentkezett a magyarországi és határon túli felsőoktatási intézményekből a versenyre. Az online döntő mindenkinek nagy élmény volt. A versmondó verseny zsűrijének egyik tagja, Kubik Anna Kossuth- és Jászai-díjas színművésznő úgy fogalmazott, ez volt az egyik legszebb délutánja, amióta a pandémia tart.

2017-től tanít a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karán, ahol 2019-től tanszékvezetőként, majd dékánhelyettesként is segíti a Kar munkáját. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az eddig itt eltöltött négy év során?

Komoly döntés volt, hogy 31 év után merjek-e váltani, de végül váltottam, és nagyon hamar megéreztem: jó itt lenni, az emberek szeretik, tisztelik, segítik egymást. A jelmondatunkban használt közösség szónak valóban minden nap megélem a tartalmát, a közösség tagjának érzem magam annak minden örömével és minden nehézségével együtt. A pályám elején meglévő tiszta lelkesedést éltem át újra, amikor a Károlira jöttem tanítani. Emberileg és szakmailag egyaránt fontos a jó közérzet, ezáltal a kar is könnyebben megy előre. A kollégák és a hallgatók együttes munkájára van szükség, csak így működhet jól a rendszer – egymást kiegészítve alkotunk egységet.

W. Nagy Kikinda (csecsemő- és kisgyermeknevelő, II. évfolyam) Kék kikerics a határ című műve a Kányádi Sándor versillusztrációs versenyen Arany fokozatot nyert

A negyvenéves pályafutás alatt sok szakmai sikert ért el, mi az, amit leginkább kiemelne szakmai munkásságából?

A szakmai örömök mellett elengedhetetlen a szakmai alázat – elsősorban megtiszteltetésnek tartom, hogy nagyszerű tanáraim voltak a felsőoktatásban. Különösen Papp Ferencnek, debreceni professzoromnak tartozom hálával, aki tulajdonképpen elindította a felsőoktatásban a pályafutásomat. Mellette kerültem bele a nyelvészet sodrába, azon belül is a számítógépes nyelvészetbe. Az ő személyisége azért is volt meghatározó számomra, mert amellett, hogy világszerte ismert tudós volt, mindig ember tudott maradni. Ő hívott meg tanítani a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, ahol igen hamar én is bekapcsolódtam annak a számítógépes teamnek a munkájába, amelyet Papp professzor hozott létre.

Ez az út vezetett következő nyelvész professzoromhoz, Fábián Pálhoz, aki a 21. századi magyar helyesírástörténet egyik legmeghatározóbb személyisége. Így ismerkedtem meg és dolgozhattam együtt Deme László professzor úrral, Keszler Borbála professzor asszonnyal, akik a munka, az emberek iránt tanúsított figyelem és a tudomány iránti tisztelet ötvözetét példamutatón képviselték, ezáltal én is rengeteget tanultam tőlük.

Fontos állomás pályafutásomban az 1988-ban megjelent Helyesírási kéziszótár. Ez a magyar lexikográfia első olyan szótára, amelyet számítógéppel szerkesztettünk. A másik nagy és megtisztelő feladat számomra, hogy szerkesztőként résztvevője lehettem annak a Magyar Tudományos Akadémia kereteiben működő nyelvi munkabizottságnak, amelyik megújította a 2015-ben megjelent helyesírási szabályzatot. Ez a munka volt az alapja annak, hogy 2017-ben megszületett a Magyar helyesírási szótár is.

[1] A Tanítóképző Főiskolai Kar 2021. augusztus 1-jével Pedagógiai Kar néven folytatja működését.

A Kar elődjét, a Tanítóképezdét 1839-ben alapította a Nagykőrösi Református Anyaszentegyház Presbitériuma és mintegy száz éven keresztül bocsátott ki kántortanítókat, mígnem először 1948-ban államosították, majd 1957-ben bezárták a jó hírű intézményt. 1990-ben indult meg újra a tanítók és hittanoktatók képzése Nagykőrösön, és rövidesen újabb szakokkal bővült a Kar tevékenységi profilja. A nagykőrösi tanítóképző 1993-ban a Károli Gáspár Református Egyetem egyik alapító Kara lett. A Pedagógiai Kar négy képzési helyszínén (Nagykőrösön, Budapesten, Kecskeméten és Marosvásárhelyen) indít képzéseket pedagógusképzés, hitéleti és bölcsészettudomány képzési területen.