Dr. Hóvári János egyetemi docens, történész, turkológus és diplomata. Magyarország volt izraeli (2000–2004), kuvaiti (2008–2010) és törökországi (2012–2014) nagykövete, globális ügyekért felelős helyettes államtitkár (2010–2012). 1979-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem–török szakán. 1979 és 1992 között az MTA Történettudományi Intézetében tudományos munkatársként dolgozott. Ezzel párhuzamosan 1984-től a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Történettudományi Intézetének adjunktusa. 1992-ben a külügyminisztérium munkatársa lett, 1997-ig a Független Államok Közössége Főosztályon közép-ázsiai és transzkaukázusi referensként, valamint a Stratégiai és Politikatervezési Főosztályon dolgozott. 1993-94-ben a külügyminisztérium politikai államtitkárának tanácsadója volt. 1997 májusától másfél évig a tel-avivi Magyar Nagykövetség tanácsosa. 1998-2000 között Németh Zsolt politikai államtitkár kabinetfőnöke. 2000-2004 között magyar nagykövet Izraelben.
2004-2007 között az Afrikai és Közel-keleti Főosztály vezető főtanácsosa volt. Ezt követően egy évig a közel-keleti ügyek tanácsadójaként dolgozott a szlovén külügyminisztériumban, a szlovén EU-elnökség idején. 2008 és 2010 közt Kuvaitban és Bahreinben volt nagykövet. 2010 és 2012 között a globális ügyekért felelős helyettes államtitkári tisztséget töltötte be. A Máltai és a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tiszti keresztjével is büszkélkedhet.
2012. augusztus 1-jén Magyarország törökországi nagykövetévé nevezték ki. 2014. július 29-én egy albán állami kitüntetésben, a Különleges Civil Érdemekért éremben részesült abban a magyar kezdeményezésben betöltött szerepéért, amelynek eredményeként az ENSZ közgyűlése 2012-ben szeptember 5-ét a jótékonyság nemzetközi napjává nyilvánította. 2015 óta a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) főigazgatója. Ő töltötte be a 2016-os „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” emlékév hivatalos bizottságának elnöki tisztjét. 2018. február 7-én a Zrínyi Emlékévben betöltött szerepéért megkapta Horvátország köztársasági elnökének érdemérmét.
- Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?
Koraújkori magyar és egyetemes történelmet tanítok. 2015 februárjától vagyok a Károli Gáspár Református Egyetem docense, korábban 2006/ 2007-ben már voltam óraadó. Nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy a múlt ősszel alakult Benda Kálmán Szakkollégium Történész Műhelyének vezetője lehetek. Marci bácsival – ahogyan őt hívtuk – valaha kollégák voltunk az MTA Történettudományi Intézetében. Mindig mosolygó és a magyar világ minden szögletébe utazni kész professzor volt.
Sajátos kötelék volt közöttünk az, hogy neki Lónyay Gimnázium-beli és egyetemi barátja volt az a Halasi-Kun Tibor, aki nekem meghatározó turkológiai mentorom volt. Tibort a sors sok helyre vetette, az 1950-es évektől a New York-i Columbia Universitynek volt professzora, az 1970-es évektől már hazajárhatott. Ekkor mindig volt egy baráti este Marci bácsival, megtiszteltetés volt számomra, hogy fiatal korom ellenére ilyen meghitt órákban is velük lehettem.
- Tanár úr három országban is nagykövetként képviselte hazánkat. Ezek közül melyik időszakra emlékszik vissza a legszívesebben?
Először Tel-Avivban voltam nagykövet. Miközben a magyar-izraeli kétoldalú kapcsolatokat építettem, történelmi görcsöket oldottam fel, s úgy érezhettem, hogy világpolitikai lőporos hordó közepén ülök, bevezetést nyertem a Szentföld lelkiségébe. A szent helyek szellemisége áthatotta egész életemet: hosszú kegyelmi időt élhettem át. Ezt ennek a külszolgálatnak köszönhetem s ez által elmondhatom, hogy nagykövetként a legnagyobb hatást rám a Szentföldön / Izraelben eltöltött hat év tett.
Kuvait egyszerűbb volt és melegebb, de ott született Virág kislányom, akinek felsírása még a sivatagot is meg tudta szépíteni. Az ankarai posztra nagyon készültem, hiszen turkológus vagyok, s a magyar-török kapcsolatokban való tenni akarás vitt hajdanán (1992-ben) a külügyminisztériumba. Ott sok más ügy ettől alaposan eltérített, de 2012-ben nagykövet lehettem Ankarában. Sajnálom, hogy az ottani szolgálat csak két év lett, de barátaim szerint én két év alatt négy év munkáját végeztem el.
- Mi áll tudományos munkája középpontjában?
Tudományos munkásságom a 16. század eleji oszmán-török pénzügyi források feldolgozásával kezdődött. Kandidátusi disszertációm arról szólt, hogy az oszmánok Mohács előestéjén miként rendezkedtek be az Al-Dunánál. Közben megírtam a „Hűtlen Dobó” című könyvem, amely az egri hősnek a Habsburg udvarral való szembekerülésének okairól szól. A külügyi korszakomban csak kisebb-nagyobb külpolitikai cikkek megírására maradt energiám. De ezekben az években született meg mégis a Rodostó-könyvem. Az utóbbi években visszatértem a 16. századhoz, s annak modernkori percepcióihoz. Mint a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékév emlékbizottságának elnöke, magam is igyekeztem a korszakkal kapcsolatos tudásunkat gazdagítani.
- Mindannyian tanultunk a törökök magyarországi jelenlétének időszakáról. Milyen kevésbé ismert tényt tudna megosztani ezzel a történelmi korral kapcsolatban?
Az oszmánok megjelenése a Balkánon és előrenyomulásuk a magyar Délvidékig olyan katasztrófába sodorta a magyarságot, amelyet napjainkig sem tudtunk kiheverni. Ez természetesen a századokon átívelő történelmi folyamatok vonatkozásában igaz. A részletkérdések nagyon bonyolultak: a hódoltság teret adott a gazdasági fellendülésnek, sőt leginkább ez tette lehetővé a helvét hitvallás magyarországi terjedését, de a mezővárosi magyar öntudat – amelynek szerepe lett nemzetünk szerves politikai modernizációjában – is törökkori képződmény.
A magyar történettudomány az elmúlt 30-40 évben nagyon sok rejtélynek megtalálta az okát, újszerű és árnyalt 16-17. század képet alakított ki. A Károli Gáspár Református Egyetem történelem-oktatása ennek jegyében zajlik. Sajnos a magyar közbeszéd a korszerű múltképekre nem figyel, s az iskolai történelemkönyvek pedig köszönő viszonyban sincsenek a történettudomány új eredményeivel.
- Milyennek látja a jelenlegi török-magyar kapcsolatokat?
A magyar-török kapcsolatok a 18. század óta kiválóak. Még a hidegháború ideje alatt is voltak ennek reminiszcenciái. Törökország számunkra – de egész Közép-Európára nézve is – gazdasági-katonai-kulturális erőközpont, amelyre figyelnünk kell, ezt meg is tesszük. A jelenlegi magyar-török kapcsolatokat Orbán Viktor miniszterelnök 2013. decemberi látogatása határozza meg, amely a kapcsolatoknak új tartalmat és formát adott. Büszkeséggel tölt el, hogy ennek nagykövetként én lehettem a kikovácsolója.
Nem kérdés, hogy Törökországon belül súlyos belső politikai-társadalmi és regionális feszültségek vannak, s erről a világsajtó sokat ír, s a magyar sajtó is többnyire ezt követi. Törökországban azonban az egymással szembe feszülő erők között is egyetértés van abban, hogy hazánk az egyik legbizalmasabb európai partnerük. S ettől van a magyar-török kapcsolatoknak dinamikája még akkor is, ha Törökország épp belső feszültségektől terhes.
- Tanár úr a közel-keleti térség egyik szakértője. Magyarország milyen kapcsolatokat ápol ezzel a térséggel?
A Közel-Kelet sajnos 2011 óta romokban hever. Az Arab Tavaszból nem az lett, mint amit a jó érzésű világ szeretett volna. Ez nekünk rossz, mert a térség az elmúlt évek káoszáig bővülő piacunk volt. Jelenleg kármentés zajlik: minél több gazdasági és kulturális kapcsolatot át kell mentenünk a jövőbe, s bízni abban, hogy a térség konszolidációja előbb-utóbb – még akkor is ha néha reménytelennek látszik – megindul.
- Mit tekint nagyköveti munkássága legnagyobb eredményének?
Mindenütt mást. Izraelben talán azt, hogy a hazánkkal kapcsolatos számos alaptalan ellenségeskedésnek kihúztam a méregfogát. De jó arra is visszaemlékeznem, hogy az 1930-as évek után Szent István emlékére augusztus 20-án én mondattam először szentmisét. Kuvaitban elintéztem, hogy állampolgáraink a repülőtéren vehessenek fel vízumot. Törökországban pedig – Orbán Viktor miniszterelnök úrral szoros együttműködésben – azt, hogy mi magyarok vízummentesen utazhatunk Törökországba. Számos EU-tagállamnak nincs ilyen lehetősége.
Ankarában az is jó érzés volt, hogy a török médiának kedvence voltam, s így számos dolgot elmondhattam Magyarországról. Csoóri-Bányai Rékának, aki a kulturális és oktatási ügyeket vitte a külképviseleten, s sokáig tanított a Károlin is, köszönhető, hogy a török ERASMUS-diákok megindultak a magyar egyetemek felé. Lengyelország után Magyarország a második legnagyobb desztinációjuk! A Károlin is többször botlottam török hallgatókba, akik igen elcsodálkoztak, amikor törökül köszöntöttem őket.
- Rangos albán állami kitüntetést kapott egy magyar kezdeményezés sikeres megvalósulása miatt. Hogyan vált szeptember 5-e a jótékonyság nemzetközi napjává?
Itt arra az időszakra kell visszaemlékeznem, amikor a globális ügyek helyettes államtitkára voltam a Martonyi János által vezetett külügyminisztériumban. Sok jó érzésű emberrel egyeztetve, rám várt az a feladat, hogy az Egyesült Nemzetek Közgyűlésében előterjesszem – helyettes államtitkárként a multilaterális diplomácia is hozzám tartozott –, hogy Calcuttai Szent Teréz Anya halálának a napja (1997. szeptember 5.) legyen a jótékonyság nemzetközi világnapja. A magyar kezdeményezés elfogadásra került, úgy tudom, ez az egyetlen eredményes magyar kezdeményesésű határozat az ENSZ Közgyűlésben. Az albán diplomácia ezt nem felejtette el, s 2014 nyarán megkaptam Tiranában a köztársasági elnöktől az ország legmagasabb kitüntetését.
- Nagyköveti munkássága után a MANK főigazgatója lett. Milyen kötődése van a művészetekhez?
Bölcsészként mindig is vonzódtam a művészetekhez. Diplomataként számos kiállításnak vagy más alkotóművészeti programnak voltam kezdeményezője és végrehajtója. A Jóisten abban a kegyelemben részesített, hogy 2015 elejétől a magyar alkotóművészeti világ gondviselője legyek. Ezt örömmel tettem és remélem, hogy aktivitásommal inkább segítettem, mint hátráltattam azt. Remek alkotóművészeink vannak: tehetséggel, mélységi gondolkozással és hittel megáldva.
- 2026-ban lesz a mohácsi vész 500. évfordulója. Hogyan ítélik meg ezt a történelmi eseményt a törökök?
A Mohácsi csata 500. évfordulója még messze van, nekem lehet, hogy már túl messze. Nyilvánvaló, hogy ami 1526-ban a csatatéren történt, az sorsfordító volt, de nem pozitív értelemben. Ennek okairól fél évszázada vita dúl a történészek között. De abban mindenki egyetért, hogy a mohácsi csata éppúgy a magyar hősiességről szól, mint Zrínyi Miklós szigetvári kitörése 1566-ban.
Törökországban múltjuk egyik nagy csatájának tartják mohácsi diadalukat. De a magyar-török kapcsolatok már három évszázada a barátságról szóltak. 1926-ban a 400. évforduló egyik érdekes szereplője az akkori budapesti török követ volt, aki éppúgy fejet hajtott a magyar áldozatok emléke előtt, mint a dunai városba érkező más vendégek. Ebben az évben például a mohácsi búsójárásnak törökök lesznek a fő vendégei. Egyszóval: a múlt az múlt, a jelen pedig jelen, de persze egyik sem szépítheti meg vagy csúfíthatja el a másikat.
