Blog cikkek

Az interjút készítette: Müller Mónika szakkollégiumi ügyintéző

A tehetség kibontakozásához több tényező együttállása szükséges. Kell hozzá kitartás, szorgalom, elkötelezettség a hallgató és az oktató részéről egyaránt.
De milyen elemekből áll a támogató közeg, mely az első szemeszterét elkezdő gólyát egészen a doktori fokozat megszerzéséig kísérheti?

Mérész Anna szenior hallgató, osztatlan tanári mesterképzési szakos, 2019. szeptembere óta bentlakó tagja a Benda Kálmán Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakkollégium Tanárképző Műhelyének.

Milyen plusz feladatokkal jár a szakkollégiumi tagság? Számodra terhet jelentenek ezek vagy inkább kihívást?

Szerintem mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor a felvételi ponthatárok kihirdetése utáni legfontosabb kérdés kerül előtérbe, hol is fogok lakni? Nekem ez a kérdés viszonylag későn került a látóterembe, de a szakkollégiumi felvételi egészen augusztus első hetének végéig tartott. Az egyetem honlapján találtam a szakkollégiumra, és nincs mit veszítenem egy próbát megér-alapon adtam be a jelentkezésemet. 2019 szeptembere óta a szakkollégium tagja vagyok. Ez szerintem mutatja, hogy nem tehernek élem meg az itteni kötelezettségeket. Talán nem is nevezném kihívásnak sem, inkább egy lehetőségnek, amellyel megtanultam élni, amelynek előnyeit a maximális mértékben igyekszem félévről-félévre kihasználni. Azt hiszem számos esélyem nyílt arra, hogy a műhelymunka során fejlődjek szakmailag és természetesen a személyiségemet tekintve is. Az ingyenes nyelvtanulás kiváló lehetőséget jelent a mai világban, amelynek segítségével külföldi szakmai rendezvényeken, ösztöndíjakon is megállhatjuk a helyünket, valamint a nyelvvizsga kötelezettség teljesítéséhez is megkapjuk a megfelelő támogatást. Az értelmiségképző kurzusokon különböző, talán mondhatom azt, számomra idegen területtel ismerkedtem meg, viszont a mindennapi életben nagy hasznát tudom venni.
A legtöbbünk számára a legnagyobb nehézséget a TDK dolgozat megírása okozta. Elsőévesként el sem tudtam képzelni, hogyan is fogok egy tudományos munkát elkészíteni. Sokat köszönhetek a felsőbb éves szakkollégistáknak, akik segítőkészek voltak a dolgozat elkészítésének kezdeti fázisától egészen a szóbeli előadásig.

Milyen előnyökkel jár a tagság?

A szakkollégiumnak sok mindent köszönhetek, ha visszatekintek az elmúlt öt évre. Rémisztő volt számomra, amikor beköltöztem és a felsőbb évesekkel beszélgettem, hiszen ők már a tudományos életben tevékenykedtek. Amikor az OTDK helyezések, publikációk, konferenciarészvételek, valamint a jövőt illető terveken belül a doktori iskola került szóba, mindig csodálattal tekintettem rájuk. Ez egyfajta motivációt is jelent, hiszen az első évem óta kari TDK fordulókon vettem részt, valamint az OTDK-n kétszer is előadhattam. Emellett jelenleg a második ÚNKP ösztöndíjamat nyertem el, aminek köszönhetően a kutatásom támogatást kapott. A szakkollégiumi tagok az ösztöndíjaknál is kapnak az eredményeikért pontokat, valamint a szakkollégiumi tagság is többletpontot jelent számos alkalommal. Többünk pedig kari kutatócsoport tagjaként is tevékenykedik, hiszen a szakkollégiumi munka egy jó referencia az oktatók számára.

Emellett megismerhettem a témavezetőmet Prof. Dr. habil. Nagy Mariannt, akit több éve tekintek a mentoromnak, hiszen az OTDK dolgozatom, az ÚNKP kutatásom, valamint a szakdolgozatom vezetője is. Külön megemlíteném az elhunyt Hóvári János tanár urat, hiszen szellemiségével, önzetlenségével a fiatal tehetségek igazi mentorává vált. Tanár úr mindannyiunk kutatási témáját ismerte, sőt, az előadásokat is meghallgatta, egyengette a szakmai utunkat és nyomon is követte. Az általa képviselt értékek megőrzőjévé pedig utódja, Dr. Bubnó Hedvig tanárnő vált, aki jelenleg követi és segíti a tudományos világ felé tartó utunkat. Mindketten olyan személyiségek, akiknek a tehetséggondozás a személyiségük és az életük szerves része.

2020-2021. tanévben a Rotary Club Duna ösztöndíjasa voltál a németországi Marburgban.
Mi történik ilyenkor a kollégiumi tagsággal? Volt lehetőséged visszajönni?

Valójában ezt tartom az egyik legjobb lehetőségnek a kollégiumban, hogy külföldi tanév esetén is megtarthatom a szakkollégista státuszomat és a szobámat is. Ebben az esetben két opció van, az egyik, hogy aktív státuszú hallgatóként elvégezzük a szakkollégiumi kurzusokat is, természetesen kedvezményes tanrenddel. A második pedig, amit én csináltam, passzív státuszú hallgatóként az itthoni egyetemi tárgyaimat nem végeztem el, hanem kizárólag a külföldi tanulmányaimra koncentráltam. A külföldi tanulmányi utam során számos új barátságot kötöttem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, valamint, ha időnk engedi, akkor igyekszünk találkozni. Emellett az egyetemen is kapcsolatokat építettem ki az oktatókkal, akikhez bármikor fordulhatok a kérdéseimmel. Az anyanyelvi környezetben a nyelvhasználat során pedig kamatoztatni tudtam az eddig megszerzett tudásomat, hiszen már rendelkeztem felsőfokú nyelvvizsgával, de az academic writing-nak köszönhetően az idegen nyelven történő prezentáció sem okozott problémát számomra.

Milyen a közösségi élet, hogyan jellemeznéd a Bendás közösséget?
Mely pillanatokra emlékszel vissza a legszívesebben?

Az itteni közösségben mindenki hamar megtalálja a helyét, hiszen az év elején szervezünk egy ismerkedős alkalmat, melyen az újonnan felvett szakkollégisták és a már régebbi motorosok is részt vesznek. Játékok segítségével igyekszünk rendhagyóvá tenni ezt a bulit. Ezt követi a hagyománynak tekinthető gólya avatás, amelynek keretében elmondják a kollégiumi esküt, ez a közösség tagjává válás megpecsételése. Orientációs napokat is tartunk az új hallgatóknak, így jobban megismerhetik az itteni életet, a követelményeket és a lehetőségeket. További  hagyományos programunk a farsang, ahol a legötletesebb jelmezeket díjakkal is jutalmazzuk. A Nyári Egyetem a szakkollégiumi közösséget erősíti, hiszen a négy napos programsorozat alatt a társaság mindig összekovácsolódik és új barátságok is köttetnek.
A félév alatt is számos program van, amelyek közül kiemelném a Vitaklubot. Ennek lényege, hogy a különböző szakos hallgatók szervezett keretek között sajátíthatják el és fejleszthetik a véleményalkotás és érvelés technikáit. Minden alkalommal van formális és informális vita, változatos témákat felölelve. Kifejezetten érdekesnek találom, hogy a Vitaklubot szervezők mindig több lehetséges témával készülnek, amelyek közül a résztvevők egy a számukra legérdekesebbet választhatják ki. A konstruktív vita kereteit betartva zajlik a foglalkozás ezen része.

A szakkollégium tehát azon felül, hogy egy a Reviczky utcában található egyetemi épülethez közeli lakhatást biztosít kétszobás apartmanokban, sokkal több értéket képvisel. A lakhatási körülmények és a tehetséggondozás mellett fontos szerepet játszott a választásomban, hogy a kollégiumi díj is megfizethető legyen. A legnagyobb segítség e téren, hogy 2022 ősze óta a szakkollégisták kiválósági ösztöndíjban is részesülnek.

A Vitaklub egy estéje a szakkollégiumi közösségi térben

Szakkollégiumi Nyári Egyetem, Szerencs

írta: Takács Noel István, BTK-s hallgató,  a Benda Kálmán Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakkollégium Történettudományi Műhelyének tagja

Az a szerencse ért, hogy a 2023-2024. tanév őszi félévét külföldön tölthettem, ezt ugye nem lenne szokatlan hallani, rengetegen voltak ösztöndíjjal külföldön. Az én esetem azonban több dologban is eltér a szokásostól: az ösztöndíj módja, megszerzése és maga a célország, ami nem más, mint Közép-Ázsia legnagyobb országa: Kazahsztán.

Jómagam, annak ellenére, hogy tanári végzettséggel fogom megkapni a mesterszakos oklevelet, a történettudományi pályán képzelem el a jövőmet, így doktori képzésben folytatnám majd a tanulmányaimat, azon belül különös tekintettel az orosz történelemre. Ehhez elengedhetetlen az orosz nyelv ismerete, melynek tanulását az egyetem keretein belül megkezdtem - azonban a legjobb módszer a nyelvtudás gyors fejlesztésére az ország meglátogatása, ahol a célnyelvet beszélik. Ezt a tényt a néhai mentorom és szakkollégiumi műhelyvezetőm, Dr. Hóvári János is tudta, így széleskörű kapcsolatait kihasználva, lehetőséget biztosított számomra a Karagandai Buketov Egyetemen való tanulásra az őszi szemeszterben. Augusztusi tragikus és hirtelen elhunyta előtt az egyik utolsó hivatalos cselekedete a Türk Akadémia elnökének címzett ajánlólevél megírása, ösztöndíjat kérve számomra.

Megérkezvén Kazahsztánba kellett egy kis idő ahhoz, hogy hozzászokjak az idegen környezethez, azonban ezt gyorsította a helyiek vendégszeretete és barátságossága. Az itt szerzett barátok, ismerősök nemcsak ajánlottak látnivalókat, hanem el is akartak kísérni minden esetben, az ő révükön eljutottam olyan helyekre is, ami nem a szokványos turista látványosságok közé sorolható, mint például a karagandai gulág, vagy a Temirtau-i „Az Első Elnök Múzeuma”. Asztanába, a fővárosba is sikerült eljutnom, decemberben a legfagyosabb időben és természetesen akkor sem egyedül.

A kazahsztáni egyetemi oktatás nem tűnik szokványosnak egy magyar hallgató számára, azonban gyorsan akklimatizálódhat az ember. A célon, vagyis az orosz tudásom fejlesztésén felül oly sok élményben és kapcsolatban gazdagodtam, hogy már visszatértem előtt elhatároztam, egyszer visszatérek Kazahsztánba.

E szobor mellett vártam a buszt nap mint nap (Karaganda)

A Loboda utca vége, egy színház, ahonnan az egyetemfele menet éneklést lehetett hallani, és már bánom, hogy egyszer se mentem be. (Karaganda)

A bányász kultúra palotája, szembe a szoborral úgyszintén mindennapi látvány volt (Karaganda)

A kollégiumtól nem messze lévő „Fehér palota” az írott kazah nyelvvel való korai találkozásaim egyike (Karaganda)

Egy aligha fontosnak tűnő kisvároskában található az Első Elnök Múzeuma (Temirtau)

Talán Magyarországon érthetetlen egy még élő ember személyének múzeumot alapítani, azonban a kazahoknak már csak kultúrából kiindulva természetes (Temirtau, Az Első Elnök Múzeuma)

Ami Magyarországon napjainkban felfoghatatlan, heves hóesés novemberben Karaganda egyik sétányán, az egyetem egyik campusa felé (Karaganda)

Asztanai látogatásom egyik nevezetessége, Kazahsztán „Eiffel tornya”, a Bájterek (Asztana)

A kollégiumtól nem messze lévő nagymecset, ami alig 200-300 m-re van egy katolikus katedrálistól, jelezve, hogy az országban a vallási és etnikai különbségek kicsit sem okoznak problémát (Karaganda)

Átélt két életveszélyes balesetet: 15 évesen kilépett a HÉV elé – 16 helyen tört a koponyája, kómába esett –, négy évvel később pedig egy kamionnal találta szemben magát – ezúttal mindkét lábát amputálni kellett. Endrédi Tamást, harmadéves pszichológia szakos hallgatót kérdeztük arról, hogy ami halálközeli élmény és trauma a legtöbb embernek, neki hogyan lehetett kaland és lehetőség, miként határozta meg a döntéseit, és ezután hogyan kezdett el komolyan sportolni.

Hogyan élted meg a két balesetet és a környezeted hogyan reagált? Mit jelentettek azok a pályaválasztásodra nézve?

Az első baleset semennyire nem befolyásolta a pályaválasztásomat. Nem volt végtagvesztésem, „csak” széttörtem a koponyámat, és abból teljesen felépültem. A csuklóm sérült, de kevésbé voltak maradandók a károk. Előnyösen hatott a szociális életemre, mert az osztályközösségben megerősítette a kapcsolataimat az, ahogyan reagáltam a balesetre. Részvétet éreztek és tisztelni kezdtek amiatt, hogy megharcoltam a baleset következményeivel, és túléltem. A családomat nagyon megviselte az eset, viszont pozitívum, hogy akkoriban széthullóban voltak, de ez összerántotta őket: bizonyos értelemben garantáltam a család összetartását.

A második balesetnek a karrierem szempontjából nagy jelentősége volt. 19 évesen turizmus-vendéglátás szakon tanultam Sopronban, amikor kamionbaleset ért és amputálni kellett mindkét lábamat. A szaktárgyakat nagyon szerettem, viszont a közgáz kiölte a lelkesedésemet – ezt a baleset végül segített visszanyerni. Kihívásnak tartottam a lábaim elvesztését, nem igazán rázott meg a dolog és még én vigasztaltam a szaktársaimat amiatt a megrázkódtatás miatt, amit a baleset jelentett számukra. Nyugodtan kezeltem a helyzetet, ami a környezetemet is meglepte.

Hogyan lehet az, hogy egyáltalán nem rázott meg, hogy amputálták a lábaidat?

Ez fura, de valóban nem. A műtét utáni éjjel volt egy kis megakadásom, de nem azért, mert traumatikus lett volna, hanem azért, mert nem láttam a jövőbe vezető utat. Hogyan fogom így elérni a céljaimat, hogyan fogom elvégezni az egyetemet, vagy hogyan fogok El Caminora menni? A nővér ezt letudta annyival, hogy manapság olyan jó műlábak vannak, hogy jobb lesz, mint új korában. Elhittem neki, hisz’ mégiscsak egészségügyben dolgozik, és másnap már azzal a gondolattal keltem fel, hogy milyen izgi lesz megtanulni járni és kerekesszékezni.

Egyáltalán nem volt trauma, mert az énképemet sosem a testemhez, – nem voltam sportember –, hanem inkább az elmémhez kötöttem. Később az egyetemen szembesültem azzal, hogy nem tudok befutni az órára, nem tudom tartani a lépést a többiekkel. Akkor elégedetlen voltam magammal, de azóta megerősödött a lábam és ezen túljutottam.

Mondhatni kalandként fogtad fel és kihívást láttál benne.

Igen, ez volt az első reakcióm, aztán a pszichológussal átdolgoztuk és kiderült, hogy a különböző gyerekkori traumák miatt alakult ki bennem egy önvédő mechanizmus, ami miatt ennyire reziliens vagyok, hogy a balesetet már nem traumának láttam. Szürreális optimizmus alakult ki bennem, ami, mint kiderült, egy nagyon jó kríziskezelő mechanizmus, amire a gyerekkorom készített fel, de a baleset ébresztett rá.

Miután felismerted magadban a válságkezelés képességét, ez vezethetett a pszichológiához?

Igen. Amikor egy szaktársam meglátogatott a kórházban, sírva fakadt, amikor meglátott engem lábatlanul feküdni az ágyban, és én vigasztaltam meg őt amiatt, ami velem történt.

A pszichológia irányába a beleset hatására kezdtem el kacsintgatni, miután ráébredtem arra, milyen optimistán látom a világot és ezzel segíthetek másokon. Viszont az a téveszme volt bennem, hogy nem vagyok képes egyetemi szinten elvégezni a pszichológia szakot, ezért elvégeztem egy coach-képzést. Pár évvel később újra leérettségiztem és jelentkeztem a pszichológia szakra, ami életem legjobb döntése volt.

Hogyan fordítanád mások javára pozitív világlátásodat?

Nem a balesettel és a végtaghiánnyal azonosítom magam, viszont egyértelműen fel akarom használni ezt a karrieremben. Egyrészt a nehézségeket megélt ember hitelesebbnek tűnik a traumafeldolgozással küzdők szemében, másrészt motivációs trénerként a jövőben előadásokkal készülnék, direktebb esetmegbeszéléseket tartanék, ami segít az élményfeldolgozásban. A harmadik mód, amivel segíteni szeretnék, az a példamutatás. Ez nem a szakmai, hanem az emberi oldal, hogy a mindennapjaimban igyekszem úgy élni, hogy példát mutassak az embertársaimnak. Így azok, akik mellettem vannak, a család és a barátok, vagy aki szembejön velem a boltban, egy pénztáros is tud valamit hasznosítani egy pár mondatból vagy beszélgetésből azáltal, hogy tudatosan pozitív vagyok. Karrier szempontjából jó lehetőség lenne a sorstársaknak segíteni traumafeldolgozásban, de én ezt nem szeretném megjátszani, mert nem szeretném, hogy ez legyen a szakmai profilom, mert nem ilyen esetekkel szeretnék kizárólag foglalkozni. Személyes terapeuta szeretnék lenni.

Érezted azt, hogy csaknem elveszett az életed, aztán visszakaptad és újjászülettél?

Ezt akkor éreztem, amikor új protézist kaptam. Felálltam és nem fájt a lábam. Nemcsak sétálni tudtam, hanem egyből szaladni kezdtem a frissen felszerelt protézissel. Az orvos majdnem szívrohamot kapott! Nem tudtam megállni, hogy futásnak ne eredjek, mert ki akartam próbálni, hogy milyen gördülékeny és rugalmas, milyen könnyed így járni és szaladni. Ezt a fizikai újjászületés érzést a technika tette lehetővé. Pszichésen sosem éreztem, hogy a halál közelébe kerültem. Bizonyos értelemben ez zavar is, és sajnálom, hogy a HÉV-baleset után nem készítettek fotót a szétroncsolt fejemről. Akkor tropára tört 16 helyen a koponyám, de ezt csak a beszámolók alapján tudom, mert nincs róla kép. 16 nap után felébredtem a kómából, és mire elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása, már nem fájt semmim, kialudtam magam és mentem volna haza. Majdhogynem nyomát sem láttam a brutális balesetnek. Be volt gipszelve a két alkarom, de az semmiség volt, mert nem fájt. Az elején egy ideig kettőslátásom volt, de nem igazán szembesültem azzal, hogy egy hajszálon múlt az életem.

Magadnál voltál az ütközésekkor?

A HÉV-balesetről az utolsó emlékem az, hogy a HÉV-átkelőnél a vágányok között álltam, megfordultam és lefagytam, amikor megláttam a felém száguldó HÉV-t. Gondolom, a sokk miatt nem ugrottam el, vagy talán időm se volt rá. Nem voltam figyelmes. Körbenéztem, de szinte csak rutinból és utólag felidézve, túl sok fényforrásra emlékszem egy lámpás kereszteződésnél. Tehát a kamiont is láttam, csak nem realizáltam, hogy a „szükségesnél több” fényforrást látok. Ez volt az utolsó emlékem, aztán történt az ütközés, amiben nem vesztettem el az eszméletemet, vagy csak gyorsan felébredtem. A mentősöknek sztorizgattam a korábbi balesetemről, hogy tudom, hogy megy ez, mert már egyszer volt balesetem. Nyilván sokkos állapotba kerültem, mert nem emlékszem annyi mindenre, fájdalomérzet sem kapcsolódott hozzá. Amikor felébredtem, láttam, hogy elvesztettem egy-két testrészt, mégsem volt hatalmas ijedtség. A szüleim is megnyugodtak, amikor először megszólaltam, mert látták, hogy észnél vagyok. A HÉV-baleset után aludtam 16 napig, ami sokkal pánikkeltőbb volt számukra, amíg nem tudták, hogy visszatérek-e. Erről is lemaradtam. Velem történtek a balesetek, mégis kimaradtam a traumából.

A kamionbaleset után kellett egy korrekciós műtét, mert nem vágták elég rövidre a lábamat, úgyhogy mindig elhalt a vége, de ezt is izgalmasnak találtam és inkább bíztam az orvosokban – ők tudják, mit kell csinálni. Ezután még két centimétert levágtak, ami előtt kértem, hogy ne altassanak el, elég, ha csak epidurális injekcióval deréktól lefelé lebénítanak. Nem engedték, hogy végignézzem a fűrészelést, de legalább hallani akartam a folyamatot. Sajnos az altatónővérnek hiába mondtam, amikor kérdezte, hogy kérek-e altatást, hogy „köszönöm nem”, szó nélkül beadta az injekciót. Ébren akartam maradni, hogy szurkolhassak az orvosoknak, hogy sikerüljön megmenteni a térdemet és életrevaló élménynek tartottam, hogy lefűrészelik a lábamat anélkül, hogy fájdalmat éreznék. Megküzdöttem az altató hatásával, felráztam magam, amikor lecsukódott volna a szemem, nehogy átaludjam a műtétet.

Mi táplálja benned a szürreális optimizmust?

Ez nem egy fogyóeszköz, amit táplálni kell, mert ez egy személyiségtípus vagy mentalitás velejárója. Nem igényel energiát, mert automatikus. Az elején egy egészségtelen mechanizmusból fakadt, egyfajta ügyes elfojtásból. Volt egy pár szociális traumám még általános iskolában, melyek után egyszerűen csak mindig leraktam a terheimet. Kialakult az a mechanizmus, hogy nem voltam képes meglátni a rossz dolgokat. Ez volt a szürreális optimizmus alapja, és minden rossznak is csak a jó oldalát láttam, ami nem áloptimizmus volt, őszintén csak a jóra fókuszáltam. Tényleg a jó oldalát nézem mindennek anélkül, hogy összehasonlítanám magam másokkal. Például, az jutott eszembe amputáció után, hogy megtanulhatok kétkerekezni kerekesszékkel. Akkor lesz bárminek jó oldala, ha képes az emberből lelkesedést kiváltani. Nem is olyan szürreális örülni a kerekesszéknek, ha nem veszem észre, hogy mit vesztettem.

Az amputáció után kezdtél komolyabban sportolni. Miért pont a falmászás lett a sportod, ami erőteljesen igénybe veszi a lábakat?

Sosem voltam sportember, de a baleset után hónapokig nyaggatott egy iskolatársam, aki a helyi kerekesszékes kosárlabdacsapat tagja volt a Soproni Egyetemen, hogy menjek el egy edzésre. Elmentem az edzésre, de csak leültem a padra, mert nem túlzottan érdekelt a kosárlabda. Az edző rám szólt, hogy fogjak egy kerekesszéket és próbáljam ki, ha már ott vagyok. Azóta imádom. Fantasztikus érzés, ahogy suhanok a pályán, pedig ülve sokkal nehezebb kosarat dobni, de a kerekesszékes kosárlabda szépsége, hogy a kosárlabda, a dodzsem és a rögbi keveréke.

Évekig kosaraztam, aztán elmentem parakenuzni. Evezni is nagyon szerettem, de kiszóródtam, mert nem voltam elég „para” ahhoz a sportághoz. Rövidebb ideig kézilabdáztam is és kipróbáltam a teqballt, ami nagyon nehéz volt, mert egy lábon kellett ugrálni és dekázni, úgyhogy csak egy hónapig csináltam. A falmászást egyszer kamaszként kipróbáltam már, majd az egyetemen újrakezdtem. Lábból kéne dolgozni, de én inkább a felsőtestre hagyatkozom, és kezdő szinten a felsőtestem jó erőnléte miatt nincs is hátrányom. Meg is kérdeztem, hogy keresnek-e munkatársat, felvettek recepciós és falmester pozícióba és azóta ingyen mászom, heti rendszerességgel.

Az extrémsportok szeretete és az adrenalinfüggőség nem a baleset miatt alakult ki, de főleg azért lettem sportember, mert kevesebb végtaggal nagyobb az értéke a sportolásnak. Ha az embernek van lába, egy kis gyakorlással bárki kosarat dob, de láb nélkül bedobni egy kosarat sokkal nagyobb érték. Ép testben, átlagos kondícióban megmászni a falat szintén nem akkora szó, mint lábak nélkül. A saját szememben a szubjektív értéke sokkal nagyobb a sportteljesítményemnek, ami bőven elég ahhoz, hogy fenntartsa a lelkesedésemet.

Miért pont a Károlit választottad? Hogyan tovább?

Azért választottam a Károlit, mert itt a leggyakorlatiasabb a pszichológia képzés, és én nem kutatással szeretnék a jövőben foglalkozni, hanem gyakorlati pszichológus leszek. Itt még az elméletek is viszonylag gyakorlatiasak, mert a tanárok többsége praktizál, hozza a saját eseteit példának, ami tud motiválni és szerintem felbecsülhetetlen érték. Végzős vagyok, de biztos, hogy maradok mesterre, aminek a végén gyakorlaton szeretnék elhelyezkedni, hogy munkában szerezzek tapasztalatot.

Magunk alatt vágtuk a fát - a magyar nyelv kifejezőkészsége lenyűgöző. A járvány nyilvánvalóvá teszi, milyen törékenyek vagyunk.

Érdekes, hogy milyen apró teremtménytársaink tanítanak az utóbbi időben az élet tiszteletére. Földünk egyik legapróbb, de legfontosabb élőlényei a beporzó rovarok kerültek a közelmúltban a figyelem középpontjába. Rengeteget köszönhetünk nekik. Az emberiség élelmének 30-35 százalékát, a száz leggyakoribb haszonnövény 70 százalékát rovarok vagy más állatok porozzák be. Ezek a növények döntő jelentőségűek az emberek kiegyensúlyozott táplálkozása szempontjából, fontos A-, C-vitamin, kalcium, folsav források, hiányukban jelentősen megnőne a megelőzhető betegségek aránya. Az emberi jólét végét jelenti, ha pusztulnak a méhek és más beporzók, velük együtt sok más is eltűnne pl. az alma, körte, sárgarépa, hagyma, káposzta, karfiol, mandula, mustár, napraforgó és még hosszan sorolhatnánk. A beporzófajok, veszélyeztetettsége mögött számos esetben emberi tevékenység áll, a földhasználat változása, az intenzív mezőgazdasági eljárások, a növényvédő-szerek alkalmazása, az invazív fajok, betegségek és kártevők megjelenése, valamint a klímaváltozás.

Érdekes az is, hogy egy olyan végtelenül egyszerű szervezet, amilyen a vírus, tanít az egyszerűségre. Átprogramozza a sejteket, de az egész életünket is egy más, letisztultabb működésmódra, amelyben kiderül, hogy mennyi mindenre nincs szükségünk. Tárgyak, eszközök, utazások… Ugyanakkor feltárulnak nagyon egyszerű lehetőségek és formák arra, hogy intézzük ügyeinket, munkánkat, egymás felé forduljunk, figyeljünk, időt nyerjünk, egymással jót tegyünk. Olyan mozzanatok, amelyekben valódi élet van.

A jubileumi, ötvenedik Föld Napján a Föld lakossága az utóbbi idők legkiterjedtebb egészségügyi krízisével néz szembe. Az első Föld Napját 1970. április 22-én tartották, a természet megóvása érdekében, és bár 1990-ben világmozgalommá vált, túlzott fogyasztásunk következményeként bolygónk természeti kincseinek jó része azóta kritikus állapotba került vagy eltűnt. Pedig saját létünknek is alapja az ökoszisztéma bonyolult hálózata.  Nem tudjuk pontosan, hogy mekkora kockázatot rejt magában, ha az ember megzavarja a természet működését, hol van az ökoszisztéma tűréshatára. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a természet egyensúlyának megbomlása a mi egészségünkre, életminőségünkre is károsan hat, és a biológiai sokféleség csökkenésével nő az esélye annak, hogy egyre gyakrabban fogunk találkozni potenciális kórokozókkal is.

Nem mindegy, az sem, hogy a válság után hogy állunk talpra. Azt a globalizált gazdaságot élénkítjük-e, amely végtelen növekedést hirdet egy véges ökológiai rendszerben, hosszú ellátási láncokra támaszkodik a helyi közösségek támogatása helyett, fokozza a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, feléli a természeti erőforrásokat, csökkenti a biológiai sokféleséget, és fokozza a klímaváltozást. Felismerjük-e annak fontosságát, hogy az Oikoszban, közös házunkban fogyasztásunknak, cselekvéseinknek hatása van másokra is, a világ távoli pontjain is? Hajlandók leszünk-e elősegíteni világszerte egy mértéktartóbb életvezetést, valódi szükségleteinket nézni, túlzó igényeink helyett? Merünk-e új struktúrákban és képzelőerővel, a természeti törvényszerűségeket tiszteletben tartó, körforgásos, etikus gazdaságban gondolkodni? Közösségben, egymás felé fordulva, megelégedve, hálával, evangéliumi alapokon?

Szűcs Boglárka, KRE Egyház és Társadalom Kutatóintézet, Teremtésvédelmi Műhely