Blog cikkek

Így érkeztünk Rómába!

A Hittudományi Kar spirituális vezetője, Bölcsföldi András által szervezett úton vehetett részt közel 60 ember, bejárva Olaszországot, és keresve Pál apostol útját.

Egy ilyen út megtervezésének nagyon sok módja van, és aki utazott már, ismeri a különböző műfajokat: lehet a kikapcsolódásra és a pihenésre helyezni a hangsúlyt, vagy a minél több fontosnak mondott turistapont kipipálására is – ez az utazás azonban egyikbe sem illik bele igazán.

A csapat június 30-án 6:20-kor elindult, majd egy hosszú buszút után, megérkeztünk Ravennába. A szállásokat többnyire camping formájában kell elképzelni, így hamarosan hozzászoktunk a sátrak szét- és összerakásához, a fürdőszobák furcsaságaihoz, vagy nemlétéhez, illetve a kompromisszumokhoz az együtt alvást illetően. Mindazonáltal kellemes helyeket kaptunk, és egy kis kreativitással szinte minden kihívást szépen vettünk.

Másnap Ravenna városába betérve megnéztük a San Vitale Bazilikát, ahol a gyönyörű akusztika egy rövid éneklést is megengedett számunkra. Felemelő érzés volt belegondolni, hogy tekintve átadási dátumát, amely 547., keresztyén testvéreink évszázadok óta töltik meg ugyanazokat a falakat dicséretekkel, mint akkor mi. Ezt követően megálltunk még a közelben található Új Szent Apollináriusz Bazilikában, amely szintén nagyon korán, a VI. században épült. Köszönhetően annak, hogy viszonylag korán indultunk, a nap végére belefért Bologna meglátogatása is, ahonnan kár lett volna úgy távozni, hogy ne próbálnánk ki a híres Bolognai ragut, autentikus elkészítéssel. Végül a szállásunkat Sienában találtuk meg, s ott egy meglepően jól felszerelt camping területén vártuk a holnapot.

 Harmadik napunk Toscana bejárására lett szentelve, s ezen a napon jutottunk el San Gimignanoba, ahol a várost egy torony tetejéről, madártávlatból láthattuk, majd átmentünk Volterrába. Ott szabadon fedeztük fel a várost, és szívtuk magunkba az olasz légkört, építészetet, és kóstoltuk meg kitűnő fagylaltjukat.  

Következő napon, bár elindultunk fő célunk felé, útközben érintettük egy leginkább szerzeteséről híres várost, Assisit. A várost egy ponton túl gyalog közelítettük meg, gyakran a főút mellett közlekedve, ahol később az egyik impromptu ebédünket is fogyasztottuk. Beérve meglátogattuk az Assisi Szent Ferenc Bazilikát, amely összesen három szintből áll: egy földalatti, melyben nyugszik a bazilika névadója; a földszint, s egy második szinten található templom, melybe a bejárat fölött található Rózsaablak enged be fényt. Naponta egyszer, egy adott célponthoz való megérkezéskor, az utasok közül valaki áhítatot tartott, ezzel Isten szavát közvetítve, mindnyájunkat ráhangolva a templomokban való elcsendesedésre, s talán intve is attól, hogy csak elszaladjunk a látottak mellett. Késő délután indulva Assisiből, s az említett ebédet elfogyasztva: így érkeztünk Rómába.

A főváros mellett összesen három napot töltöttünk, egy fákkal fedett és közvetlenül a tengerpart mellett található campingen. Természetesen egyik első teendőnk volt megmártózni benne, és a víz partján, a naplemente látványa gyönyörű volt.

Rómába a szállásunkról egy metrójárattal jutottunk be, ahol látnivalók serege várt bennünket: a Colosseum; a Forum Romanum, mely a közélet egyik központja volt; a Pantheon, amely minden istennek eleget kívánt tenni körkörös formájával; a Trevi-kút, és még sok más. Bejártuk a pápai székhelyet is, Vatikánt, annak összes szépségével (és nehézségével) együtt.

A hetedik napon elindultunk Rómából, s út közben érintettük a Domitilla Katakombát, amely az utazás egyik váratlan kincse volt – mint megtudtuk, római család adományozta keresztyén használatra az épületet, és a szűk földalatti folyosókat bejárva, a sírokon sok szimbólumot fedezhetünk fel, amelyek hitükről tanúskodnak. Aki ott jár, tényleg átjárja a gondolat, hogy hitőseink valóban ezeken a földeken éltek és haltak meg, sokszor a hitükért üldöztetve. Miután visszaértünk a felszínre, elindultunk Pompeibe. Ezen a helyen szinte egy időutazáson vehettünk részt, hiszen a Vezúv vulkán kitörése elfedte a várost, ezzel gyakorlatilag megőrizve azt. Újrafelfedezése a XVIII. században történt, s ebben az időtől megőrzött városban sétálhattunk szabadon. Bementünk átlagos lakásokba, megnéztük a főteret, és a Nagy Teátrumot is. Innen indulva, kissé már megfáradva, érkeztünk meg Nápolyba.

Meglepetésemre, itt egy baptista gyülekezet fogadott bennünket óriási vendégszeretettel és tekintettel arra, hogy az Úr napja következett, együtt tartottunk úrvacsorás istentiszteletet. Az éneklést a házigazdáink vezették, gitár, basszusgitár, dob és zongoraszóval, s így nekünk is volt lehetőségünk olasz énekekkel dicsőíteni Urunkat, az igei szolgálatot pedig Tokodi Konrád végezte angol nyelven, amelyet lefordítottak olaszra is. Röviden mi is bemutatkoztunk egy rövid zenei szolgálattal, és Bányai Gréta bizonyságtételével.  Élmény volt betekinteni egy másik gyülekezet vérkeringésébe, amiért nagyon hálásak vagyunk. Ezután az irányt az ebédünk felé vettük, amely egy sokak által dicsért nápolyi pizzéria volt. Mikor megláttuk a bejárat előtt kígyózó sort, sejtettük, hogy a pizza jó híre megalapozott, s bizony nem csalódtunk. Az olasz konyha különlegessége a kevés, egyszerű alapanyagokból készülő ételek elkészítése, s annak mesteri szintre való tökéletesítése – ezt a pizzát is ez jellemezte. Ezt követően szabadon sétálhattunk a városban, s voltak, akik még a tengerpartnál is tettek egy látogatást.

A nyolcadik napon elindulunk Firenzébe, azonban útközben itt is akadt egy megálló, méghozzá egy termálfürdő, ahol egy kicsit meg tudtunk pihenni a hosszú úttól. Megérkezve Firenze mellé, talán az eddigi legszebb campingszállót pillantottuk meg. Másnap reggel a városba beérve megnézhettük a Firenzei Dómot, amely a lenyűgöző külső díszítettségéről ismert, továbbá a Fra Angelico festményeket, és az Uffizi képtárat is.

A tizedik és egyben utolsó napon lassan summázva az élményeket, összepakolva mindent, elindultunk haza, Budapestre.

Az első napon, az elindulásunk után igen hamar rájöttünk arra, hogy a pihenés két műfaja közül ez nem passzív, semmittevő típusú utazás lesz. Valóban sok mindent láttunk, sok mindent lefotóztunk, bizonyára emlékeket is hoztunk, ahogyan tette ezt mellettünk sok ezer turista, akik szintén több ezer kilométert tettek meg, hogy élőben láthassanak szép épületeket, híres festményeket vagy régi romokat. Azonban én úgy érzem, hogy ha az ember ezekben csak azt látja, amik, talán kicsit csalódva, üresen tér haza. Számunkra ezek a városok, és benne az emlékművek azt is üzenik, hogy éltek emberek réges-régen előttünk is, és voltak küzdelmeik, akár csak nekünk. Sőt voltak nemzedékek, akik célzott üldöztetést is átvészeltek. Mégis, amikor látjuk ezeket a nyomokat, belekapaszkodhatunk abba, hogy az Úr őket is megtartotta, és ma is megtartja az Övéit. Nem kell tehát a nulláról építkeznünk, mert voltak előttünk már sokan, akikre építhetünk, és akiktől tanulhatunk.

A busz július 10-én 21:30-kor érkezett meg Budapestre. Sok élménnyel és tanulsággal gazdagodtunk mindnyájan, és úgy gondolom, ez az utazás mindenkinek a maradandók közé kerül.

Írta: Szimkovics Dániel,
másodéves teológus hallgató

csoportkép

 

Iraki tanulmányúton jártak hallgatóink

Április 10-én hajnalban, isztambuli átszállással érkezett meg egyetemünk hétfős delegációja az iraki Erbil városába. A kiküldetésben részt vevő nemzetközi tanulmányok szakos hallgatók oktatójuk, Dr. Wagner Péter egyetemi docens vezetésével az iraki kereszténység jelenlegi helyzetének megismerése céljából utaztak a közel-keleti országba.  A tanulmányút elsődlegesen a Hungary Helps Ügynökség iraki keresztényeket támogató munkájának megismerését és ennek segítségével a térség keresztény közösségeivel való személyes kapcsolatok kialakítását tűzte ki célul.

Az utazás ötlete az iraki keresztyénüldözés témakörében meghirdetett egyetemi szeminárium során fogalmazódott meg Wagner Péter fejében, aki szerette volna, ha a nemzetközi tanulmányok szakos hallgatók életszagú tapasztalatot szereznének a Közel-Kelet viszonyairól a tankönyvek és napi hírek sterilitásához képest. Hat hallgató: Hangel Lili, Horváth Máté, Kemenes Golda, Kullár Zoltán, Soltész Mirtill és Tóth Mátyás zárta legsikeresebben az említett szemináriumot, így ők vehettek részt a Hungary Helps és az egyetem támogatásával szervezett tanulmányúton.

A mintegy 40 millió lakosú Irakban évtizedek óta folyamatosan csökken a keresztények száma, az elmúlt 20 év alatt mintegy 250 ezerre fogyatkozott. Az Iszlám Állam 2014. évi támadásának köszönhetően a zömmel keresztények, kurdok és jezidiek lakta Niniwei- fennsík elfoglalásával és lerombolásával a lakosság a kurdisztáni régióba menekült, többek között az ország északkeleti peremén elhelyezkedő Erbilbe is, amely a közel egyhetes tanulmányút első állomása volt. A delegáció Kurdisztánt járva több szervezet működésével is megismerkedhetett, a hallgatók betekintést kaptak a Hungary Helps Ügynökség projektjeibe, és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet humanitárius munkáját is megfigyelhették, valamint a helyi keresztény közösségekkel is találkoztak és látogatást tettek az Erbili Katolikus Egyetemen. A diplomácia gyakorlatával a Külgazdasági és Külügyminisztérium erbili főkonzulátusán ismerkedtek meg, ahol Tóth Attila főkonzul vezetésével a konzulátus munkatársai meséltek a munkájukról. A katonadiplomácia jelentőségét a csoport az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi koalíció Erbilben működő katonai bázisán tanulmányozhatta, ahol a magyar kontingens tagjai meséltek a térség biztonsági helyzetéről és a munkájukról. Ezt a látogatást az tette különösen izgalmassá, hogy az Izrael és Irán között folyó konfliktus részeként épp ezekben a napokban „vártak” támadást Irán felől. A dróntámadásról szerencsére lemaradt a csoport, mert akkor éppen Dohuk városában voltak.

„A látogatásunk az iraki keresztények szemében sokkal több volt, mint egy külföldi egyetemi hallgatókból álló delegáció megjelenése, és ezt a fiatalok is megtapasztalták. Az utunk során már-már a gyakorlati diplomáciába is beleszagoltunk azáltal, hogy az egyetem mellett egyszerre képviseltük Magyarországot és a keresztény közösségek mellett tábornokokkal, politikusokkal és magyar katonákkal is találkozni tudtunk” – emelte ki a tanulmányút vezetője, Wagner Péter, aki már többször is járt az országban ezt megelőzően. A hat fiatal nagy várakozással tekintett az útra, előzetes feltevéseiket számos esetben megcáfolták a kint tapasztaltak. A csapat által meglátogatott települések mindegyikén érdeklődéssel és szeretettel fogadták őket, s bár a helyi lakosság saját anyanyelvén kívül nem beszélt más nyelven, a kommunikáció nehézkessége ellenére mindig sikerült megértetniük magukat. Szállásuk és bázisuk Irak negyedik legnépesebb városában, Erbilben volt, amely Kurdisztán „fővárosaként” sok esetben hasonlított egy nyugat-európai nagyvárosra: a felhőkarcolókon és négysávos autóutakon túl azonban számos nem várt körülménnyel is meg kellett barátkoznia a hat hallgatónak. Az angol nyelvismeret hiányát – ez alól a magasabb pozícióban lévő vezetők kivételt képeztek – ellensúlyozta, hogy a lakosság barátságos és vendégszerető, s amit mindannyian kiemeltek, hogy az átélt tragédiák után is pozitívan és reményteljesen állnak az élethez. Európához képest zárt világban élnek, mentalitásuk a hallgatókat is meglepte: az időpontok betartása még a repülőgépjáratok menetrendjében sem törvényszerű (általában késve indulnak a járatok), a helyieket olaszos könnyedség jellemzi. A tömegközlekedésre ez hatványozottan is igaz, a lakosság – az olcsó benzinárak következtében – zömmel autóval és busszal közlekedik, s legtöbb esetben szabadon értelmezett közlekedési szabályokat követ. Előfordul, hogy az aszfaltos utat egyszer csak sivatagos út váltja fel, a taxisofőrök számtalanszor az utasra bízzák, hogy mennyit szeretnének fizetni a fuvarért. Az országban egy plázán kívül nem lehet bankkártyával fizetni, nincs egész napos áramszolgáltatás és a csatornarendszer sem lett kiépítve.

A tanulmányút során a hallgatók megismerkedtek az ország oktatási rendszerével is, az Erbili Katolikus Egyetem meglátogatásakor lehetőségük volt a Nemzetközi Tanulmányok Tanszék munkájába is bepillantani, az ott tanulókkal beszélgetni. Az országban folyamatosan csökken a keresztények száma, sokan külföldre menekültek és kevesen térnek vissza. Több civil szervezet is azon dolgozik, hogy a megfelelő életkörülmények megteremtésével visszacsábítsa az országba az emigrált lakosságot. A The Return elnevezésű civil szervezet kifejezetten az elvándorolt keresztény fiatalokat szeretné megszólítani, és lakhatási támogatással, valamint reintegrációs projektek ígéretével visszahívni őket Kurdisztán területére.

A jezidiek 2014-ben népirtás áldozatai lettek, többségük még ma is menekülttáborban él az országban. A Hungary Helps és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet által támogatott programnak köszönhetően a jezidi nők foglalkoztatását a Khankeban működő vállalkozási és képzési központ segíti elő. A delegációnak életre szóló élményben lehetett része, amikor a jezidiek zarándokközpontjában, Lalishban körbevezették őket a település szent helyein, bemutatva újévi szokásaikat, vallási tradíciójukat. (A jezidiek áprilisban ünneplik az új évet!) Az esemény azért is különösen emlékezetes a csapat számára, mert a falu bejáratánál – ahová egyébként autóval nem is lehet behajtani – megállították őket és csak cipő nélkül léphettek be. A tradicionális vallási szokásokat a hallgatók is kipróbálhatták, egyedül egy helyre nem kaptak bebocsátást.

A keresztények lakta Alqosh-ban a lakosság főként mezőgazdaságból és állattartásból él. Itt a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet egy mintafarmot hozott létre, hogy a helyieket gazdaságos és földkímélő termelésre képezze ki. A farmon a legmodernebb, a száraz és csapadékszegény éghajlati viszonyokhoz alkalmazkodó termelési módokat mutatják be a helyi keresztény, muszlim és jezidi földműveseknek.  A Dohuk mellett fekvő Segyben a hallgatók a jezidi menekültek számára létfontosságú egészségügyi ellátását biztosító rendelőt tekintették meg.

A tanulmányút során újjáépített templomokkal, iskolákkal, lakóépületekkel is találkozott az egyetemi különítmény, de az Iszlám Állam tíz évvel ezelőtti jelenlétének nyomai még ma is megtalálhatók. A nemzetbiztonsági intézkedések jól láthatók az országban, a meglátogatott területeken számos ellenőrzőponton fegyveres csendőrök álltak szolgálatban. A kutatóút számos olyan problémára és témára hívta fel a hallgatók figyelmét, amivel a jövőben tudományos kutatás keretében szeretnének foglalkozni. Az Iszlám Állam okozta károk felszámolásában szerepet játszó civil szervezetek, vagy Irak külföldi befolyásoltsága, de a török elnyomás ellen harcoló törökországi kurd terrorszervezet, a PKK is olyan kutatási téma, mely a hallgatók tervei között szerepel. S bár az utazás elején kissé megilletődve fogadták az eléjük táruló ismeretlen világot, az eddig nem tapasztalt életkörülményeket, a szemmel látható légszennyezettség mértékét, idővel azonban megszokták, hogy a nem iható csapvíz következtében kis joghurtospoharakban osztogatják a vizet, és a vendégeket tűzforró feketekávéval kínálják, melyet nem illik elutasítani. A kőbe vésett hegyi kolostor, a Rabban Hormizd látványa, és a korábban csak az iskolai tankönyvekből ismert Tigris-folyó partján állni mind-mind olyan élmény volt a hallgatóknak, hogy szívesen visszatérnének még az országba.

Iraki képekIraki képekIraki képekIraki képekIraki képekIraki képekIraki képek Iraki képek Iraki képekIraki képekIraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek Iraki képek

 

A Neptunon túl – szakkollégiumi tapasztalatok

Az interjút készítette: Müller Mónika szakkollégiumi ügyintéző

A tehetség kibontakozásához több tényező együttállása szükséges. Kell hozzá kitartás, szorgalom, elkötelezettség a hallgató és az oktató részéről egyaránt.
De milyen elemekből áll a támogató közeg, mely az első szemeszterét elkezdő gólyát egészen a doktori fokozat megszerzéséig kísérheti?

Mérész Anna szenior hallgató, osztatlan tanári mesterképzési szakos, 2019. szeptembere óta bentlakó tagja a Benda Kálmán Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakkollégium Tanárképző Műhelyének.

Milyen plusz feladatokkal jár a szakkollégiumi tagság? Számodra terhet jelentenek ezek vagy inkább kihívást?

Szerintem mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor a felvételi ponthatárok kihirdetése utáni legfontosabb kérdés kerül előtérbe, hol is fogok lakni? Nekem ez a kérdés viszonylag későn került a látóterembe, de a szakkollégiumi felvételi egészen augusztus első hetének végéig tartott. Az egyetem honlapján találtam a szakkollégiumra, és nincs mit veszítenem egy próbát megér-alapon adtam be a jelentkezésemet. 2019 szeptembere óta a szakkollégium tagja vagyok. Ez szerintem mutatja, hogy nem tehernek élem meg az itteni kötelezettségeket. Talán nem is nevezném kihívásnak sem, inkább egy lehetőségnek, amellyel megtanultam élni, amelynek előnyeit a maximális mértékben igyekszem félévről-félévre kihasználni. Azt hiszem számos esélyem nyílt arra, hogy a műhelymunka során fejlődjek szakmailag és természetesen a személyiségemet tekintve is. Az ingyenes nyelvtanulás kiváló lehetőséget jelent a mai világban, amelynek segítségével külföldi szakmai rendezvényeken, ösztöndíjakon is megállhatjuk a helyünket, valamint a nyelvvizsga kötelezettség teljesítéséhez is megkapjuk a megfelelő támogatást. Az értelmiségképző kurzusokon különböző, talán mondhatom azt, számomra idegen területtel ismerkedtem meg, viszont a mindennapi életben nagy hasznát tudom venni.
A legtöbbünk számára a legnagyobb nehézséget a TDK dolgozat megírása okozta. Elsőévesként el sem tudtam képzelni, hogyan is fogok egy tudományos munkát elkészíteni. Sokat köszönhetek a felsőbb éves szakkollégistáknak, akik segítőkészek voltak a dolgozat elkészítésének kezdeti fázisától egészen a szóbeli előadásig.

Milyen előnyökkel jár a tagság?

A szakkollégiumnak sok mindent köszönhetek, ha visszatekintek az elmúlt öt évre. Rémisztő volt számomra, amikor beköltöztem és a felsőbb évesekkel beszélgettem, hiszen ők már a tudományos életben tevékenykedtek. Amikor az OTDK helyezések, publikációk, konferenciarészvételek, valamint a jövőt illető terveken belül a doktori iskola került szóba, mindig csodálattal tekintettem rájuk. Ez egyfajta motivációt is jelent, hiszen az első évem óta kari TDK fordulókon vettem részt, valamint az OTDK-n kétszer is előadhattam. Emellett jelenleg a második ÚNKP ösztöndíjamat nyertem el, aminek köszönhetően a kutatásom támogatást kapott. A szakkollégiumi tagok az ösztöndíjaknál is kapnak az eredményeikért pontokat, valamint a szakkollégiumi tagság is többletpontot jelent számos alkalommal. Többünk pedig kari kutatócsoport tagjaként is tevékenykedik, hiszen a szakkollégiumi munka egy jó referencia az oktatók számára.

Emellett megismerhettem a témavezetőmet Prof. Dr. habil. Nagy Mariannt, akit több éve tekintek a mentoromnak, hiszen az OTDK dolgozatom, az ÚNKP kutatásom, valamint a szakdolgozatom vezetője is. Külön megemlíteném az elhunyt Hóvári János tanár urat, hiszen szellemiségével, önzetlenségével a fiatal tehetségek igazi mentorává vált. Tanár úr mindannyiunk kutatási témáját ismerte, sőt, az előadásokat is meghallgatta, egyengette a szakmai utunkat és nyomon is követte. Az általa képviselt értékek megőrzőjévé pedig utódja, Dr. Bubnó Hedvig tanárnő vált, aki jelenleg követi és segíti a tudományos világ felé tartó utunkat. Mindketten olyan személyiségek, akiknek a tehetséggondozás a személyiségük és az életük szerves része.

2020-2021. tanévben a Rotary Club Duna ösztöndíjasa voltál a németországi Marburgban.
Mi történik ilyenkor a kollégiumi tagsággal? Volt lehetőséged visszajönni?

Valójában ezt tartom az egyik legjobb lehetőségnek a kollégiumban, hogy külföldi tanév esetén is megtarthatom a szakkollégista státuszomat és a szobámat is. Ebben az esetben két opció van, az egyik, hogy aktív státuszú hallgatóként elvégezzük a szakkollégiumi kurzusokat is, természetesen kedvezményes tanrenddel. A második pedig, amit én csináltam, passzív státuszú hallgatóként az itthoni egyetemi tárgyaimat nem végeztem el, hanem kizárólag a külföldi tanulmányaimra koncentráltam. A külföldi tanulmányi utam során számos új barátságot kötöttem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, valamint, ha időnk engedi, akkor igyekszünk találkozni. Emellett az egyetemen is kapcsolatokat építettem ki az oktatókkal, akikhez bármikor fordulhatok a kérdéseimmel. Az anyanyelvi környezetben a nyelvhasználat során pedig kamatoztatni tudtam az eddig megszerzett tudásomat, hiszen már rendelkeztem felsőfokú nyelvvizsgával, de az academic writing-nak köszönhetően az idegen nyelven történő prezentáció sem okozott problémát számomra.

Milyen a közösségi élet, hogyan jellemeznéd a Bendás közösséget?
Mely pillanatokra emlékszel vissza a legszívesebben?

Az itteni közösségben mindenki hamar megtalálja a helyét, hiszen az év elején szervezünk egy ismerkedős alkalmat, melyen az újonnan felvett szakkollégisták és a már régebbi motorosok is részt vesznek. Játékok segítségével igyekszünk rendhagyóvá tenni ezt a bulit. Ezt követi a hagyománynak tekinthető gólya avatás, amelynek keretében elmondják a kollégiumi esküt, ez a közösség tagjává válás megpecsételése. Orientációs napokat is tartunk az új hallgatóknak, így jobban megismerhetik az itteni életet, a követelményeket és a lehetőségeket. További  hagyományos programunk a farsang, ahol a legötletesebb jelmezeket díjakkal is jutalmazzuk. A Nyári Egyetem a szakkollégiumi közösséget erősíti, hiszen a négy napos programsorozat alatt a társaság mindig összekovácsolódik és új barátságok is köttetnek.
A félév alatt is számos program van, amelyek közül kiemelném a Vitaklubot. Ennek lényege, hogy a különböző szakos hallgatók szervezett keretek között sajátíthatják el és fejleszthetik a véleményalkotás és érvelés technikáit. Minden alkalommal van formális és informális vita, változatos témákat felölelve. Kifejezetten érdekesnek találom, hogy a Vitaklubot szervezők mindig több lehetséges témával készülnek, amelyek közül a résztvevők egy a számukra legérdekesebbet választhatják ki. A konstruktív vita kereteit betartva zajlik a foglalkozás ezen része.

A szakkollégium tehát azon felül, hogy egy a Reviczky utcában található egyetemi épülethez közeli lakhatást biztosít kétszobás apartmanokban, sokkal több értéket képvisel. A lakhatási körülmények és a tehetséggondozás mellett fontos szerepet játszott a választásomban, hogy a kollégiumi díj is megfizethető legyen. A legnagyobb segítség e téren, hogy 2022 ősze óta a szakkollégisták kiválósági ösztöndíjban is részesülnek.

A Vitaklub egy estéje a szakkollégiumi közösségi térben

A Vitaklub egy estéje a szakkollégiumi közösségi térben

Szakkollégiumi Nyári Egyetem, Szerencs

Szakkollégiumi Nyári Egyetem, Szerencs

Károlisként Kazahsztánban

írta: Takács Noel István, BTK-s hallgató,  a Benda Kálmán Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakkollégium Történettudományi Műhelyének tagja

Az a szerencse ért, hogy a 2023-2024. tanév őszi félévét külföldön tölthettem, ezt ugye nem lenne szokatlan hallani, rengetegen voltak ösztöndíjjal külföldön. Az én esetem azonban több dologban is eltér a szokásostól: az ösztöndíj módja, megszerzése és maga a célország, ami nem más, mint Közép-Ázsia legnagyobb országa: Kazahsztán.

Jómagam, annak ellenére, hogy tanári végzettséggel fogom megkapni a mesterszakos oklevelet, a történettudományi pályán képzelem el a jövőmet, így doktori képzésben folytatnám majd a tanulmányaimat, azon belül különös tekintettel az orosz történelemre. Ehhez elengedhetetlen az orosz nyelv ismerete, melynek tanulását az egyetem keretein belül megkezdtem - azonban a legjobb módszer a nyelvtudás gyors fejlesztésére az ország meglátogatása, ahol a célnyelvet beszélik. Ezt a tényt a néhai mentorom és szakkollégiumi műhelyvezetőm, Dr. Hóvári János is tudta, így széleskörű kapcsolatait kihasználva, lehetőséget biztosított számomra a Karagandai Buketov Egyetemen való tanulásra az őszi szemeszterben. Augusztusi tragikus és hirtelen elhunyta előtt az egyik utolsó hivatalos cselekedete a Türk Akadémia elnökének címzett ajánlólevél megírása, ösztöndíjat kérve számomra.

Megérkezvén Kazahsztánba kellett egy kis idő ahhoz, hogy hozzászokjak az idegen környezethez, azonban ezt gyorsította a helyiek vendégszeretete és barátságossága. Az itt szerzett barátok, ismerősök nemcsak ajánlottak látnivalókat, hanem el is akartak kísérni minden esetben, az ő révükön eljutottam olyan helyekre is, ami nem a szokványos turista látványosságok közé sorolható, mint például a karagandai gulág, vagy a Temirtau-i „Az Első Elnök Múzeuma”. Asztanába, a fővárosba is sikerült eljutnom, decemberben a legfagyosabb időben és természetesen akkor sem egyedül.

A kazahsztáni egyetemi oktatás nem tűnik szokványosnak egy magyar hallgató számára, azonban gyorsan akklimatizálódhat az ember. A célon, vagyis az orosz tudásom fejlesztésén felül oly sok élményben és kapcsolatban gazdagodtam, hogy már visszatértem előtt elhatároztam, egyszer visszatérek Kazahsztánba.

E szobor mellett vártam a buszt nap mint nap (Karaganda)

E szobor mellett vártam a buszt nap mint nap (Karaganda)

A Loboda utca vége, egy színház, ahonnan az egyetemfele menet éneklést lehetett hallani, és már bánom, hogy egyszer se mentem be. (Karaganda)

A Loboda utca vége, egy színház, ahonnan az egyetemfele menet éneklést lehetett hallani, és már bánom, hogy egyszer se mentem be. (Karaganda)

A bányász kultúra palotája, szembe a szoborral úgyszintén mindennapi látvány volt (Karaganda)

A bányász kultúra palotája, szembe a szoborral úgyszintén mindennapi látvány volt (Karaganda)

A kollégiumtól nem messze lévő „Fehér palota” az írott kazah nyelvvel való korai találkozásaim egyike (Karaganda)

A kollégiumtól nem messze lévő „Fehér palota” az írott kazah nyelvvel való korai találkozásaim egyike (Karaganda)

Egy aligha fontosnak tűnő kisvároskában található az Első Elnök Múzeuma (Temirtau)

Egy aligha fontosnak tűnő kisvároskában található az Első Elnök Múzeuma (Temirtau)

Talán Magyarországon érthetetlen egy még élő ember személyének múzeumot alapítani, azonban a kazahoknak már csak kultúrából kiindulva természetes (Temirtau, Az Első Elnök Múzeuma)

Talán Magyarországon érthetetlen egy még élő ember személyének múzeumot alapítani, azonban a kazahoknak már csak kultúrából kiindulva természetes (Temirtau, Az Első Elnök Múzeuma)

Ami Magyarországon napjainkban felfoghatatlan, heves hóesés novemberben Karaganda egyik sétányán, az egyetem egyik campusa felé (Karaganda)

Ami Magyarországon napjainkban felfoghatatlan, heves hóesés novemberben Karaganda egyik sétányán, az egyetem egyik campusa felé (Karaganda)

Asztanai látogatásom egyik nevezetessége, Kazahsztán „Eiffel tornya”, a Bájterek (Asztana)

Asztanai látogatásom egyik nevezetessége, Kazahsztán „Eiffel tornya”, a Bájterek (Asztana)

A kollégiumtól nem messze lévő nagymecset, ami alig 200-300 m-re van egy katolikus katedrálistól, jelezve, hogy az országban a vallási és etnikai különbségek kicsit sem okoznak problémát (Karaganda)

A kollégiumtól nem messze lévő nagymecset, ami alig 200-300 m-re van egy katolikus katedrálistól, jelezve, hogy az országban a vallási és etnikai különbségek kicsit sem okoznak problémát (Karaganda)

Elütötte a HÉV, majd a kamion, de mindenben meglátja a jót

Átélt két életveszélyes balesetet: 15 évesen kilépett a HÉV elé – 16 helyen tört a koponyája, kómába esett –, négy évvel később pedig egy kamionnal találta szemben magát – ezúttal mindkét lábát amputálni kellett. Endrédi Tamást, harmadéves pszichológia szakos hallgatót kérdeztük arról, hogy ami halálközeli élmény és trauma a legtöbb embernek, neki hogyan lehetett kaland és lehetőség, miként határozta meg a döntéseit, és ezután hogyan kezdett el komolyan sportolni.

 

Hogyan élted meg a két balesetet és a környezeted hogyan reagált? Mit jelentettek azok a pályaválasztásodra nézve?

Az első baleset semennyire nem befolyásolta a pályaválasztásomat. Nem volt végtagvesztésem, „csak” széttörtem a koponyámat, és abból teljesen felépültem. A csuklóm sérült, de kevésbé voltak maradandók a károk. Előnyösen hatott a szociális életemre, mert az osztályközösségben megerősítette a kapcsolataimat az, ahogyan reagáltam a balesetre. Részvétet éreztek és tisztelni kezdtek amiatt, hogy megharcoltam a baleset következményeivel, és túléltem. A családomat nagyon megviselte az eset, viszont pozitívum, hogy akkoriban széthullóban voltak, de ez összerántotta őket: bizonyos értelemben garantáltam a család összetartását.

A második balesetnek a karrierem szempontjából nagy jelentősége volt. 19 évesen turizmus-vendéglátás szakon tanultam Sopronban, amikor kamionbaleset ért és amputálni kellett mindkét lábamat. A szaktárgyakat nagyon szerettem, viszont a közgáz kiölte a lelkesedésemet – ezt a baleset végül segített visszanyerni. Kihívásnak tartottam a lábaim elvesztését, nem igazán rázott meg a dolog és még én vigasztaltam a szaktársaimat amiatt a megrázkódtatás miatt, amit a baleset jelentett számukra. Nyugodtan kezeltem a helyzetet, ami a környezetemet is meglepte.

Hogyan lehet az, hogy egyáltalán nem rázott meg, hogy amputálták a lábaidat?

Ez fura, de valóban nem. A műtét utáni éjjel volt egy kis megakadásom, de nem azért, mert traumatikus lett volna, hanem azért, mert nem láttam a jövőbe vezető utat. Hogyan fogom így elérni a céljaimat, hogyan fogom elvégezni az egyetemet, vagy hogyan fogok El Caminora menni? A nővér ezt letudta annyival, hogy manapság olyan jó műlábak vannak, hogy jobb lesz, mint új korában. Elhittem neki, hisz’ mégiscsak egészségügyben dolgozik, és másnap már azzal a gondolattal keltem fel, hogy milyen izgi lesz megtanulni járni és kerekesszékezni.

Egyáltalán nem volt trauma, mert az énképemet sosem a testemhez, – nem voltam sportember –, hanem inkább az elmémhez kötöttem. Később az egyetemen szembesültem azzal, hogy nem tudok befutni az órára, nem tudom tartani a lépést a többiekkel. Akkor elégedetlen voltam magammal, de azóta megerősödött a lábam és ezen túljutottam.

Mondhatni kalandként fogtad fel és kihívást láttál benne.

Igen, ez volt az első reakcióm, aztán a pszichológussal átdolgoztuk és kiderült, hogy a különböző gyerekkori traumák miatt alakult ki bennem egy önvédő mechanizmus, ami miatt ennyire reziliens vagyok, hogy a balesetet már nem traumának láttam. Szürreális optimizmus alakult ki bennem, ami, mint kiderült, egy nagyon jó kríziskezelő mechanizmus, amire a gyerekkorom készített fel, de a baleset ébresztett rá.

Miután felismerted magadban a válságkezelés képességét, ez vezethetett a pszichológiához?

Igen. Amikor egy szaktársam meglátogatott a kórházban, sírva fakadt, amikor meglátott engem lábatlanul feküdni az ágyban, és én vigasztaltam meg őt amiatt, ami velem történt.

A pszichológia irányába a beleset hatására kezdtem el kacsintgatni, miután ráébredtem arra, milyen optimistán látom a világot és ezzel segíthetek másokon. Viszont az a téveszme volt bennem, hogy nem vagyok képes egyetemi szinten elvégezni a pszichológia szakot, ezért elvégeztem egy coach-képzést. Pár évvel később újra leérettségiztem és jelentkeztem a pszichológia szakra, ami életem legjobb döntése volt.

Hogyan fordítanád mások javára pozitív világlátásodat?

Nem a balesettel és a végtaghiánnyal azonosítom magam, viszont egyértelműen fel akarom használni ezt a karrieremben. Egyrészt a nehézségeket megélt ember hitelesebbnek tűnik a traumafeldolgozással küzdők szemében, másrészt motivációs trénerként a jövőben előadásokkal készülnék, direktebb esetmegbeszéléseket tartanék, ami segít az élményfeldolgozásban. A harmadik mód, amivel segíteni szeretnék, az a példamutatás. Ez nem a szakmai, hanem az emberi oldal, hogy a mindennapjaimban igyekszem úgy élni, hogy példát mutassak az embertársaimnak. Így azok, akik mellettem vannak, a család és a barátok, vagy aki szembejön velem a boltban, egy pénztáros is tud valamit hasznosítani egy pár mondatból vagy beszélgetésből azáltal, hogy tudatosan pozitív vagyok. Karrier szempontjából jó lehetőség lenne a sorstársaknak segíteni traumafeldolgozásban, de én ezt nem szeretném megjátszani, mert nem szeretném, hogy ez legyen a szakmai profilom, mert nem ilyen esetekkel szeretnék kizárólag foglalkozni. Személyes terapeuta szeretnék lenni.

Érezted azt, hogy csaknem elveszett az életed, aztán visszakaptad és újjászülettél?

Ezt akkor éreztem, amikor új protézist kaptam. Felálltam és nem fájt a lábam. Nemcsak sétálni tudtam, hanem egyből szaladni kezdtem a frissen felszerelt protézissel. Az orvos majdnem szívrohamot kapott! Nem tudtam megállni, hogy futásnak ne eredjek, mert ki akartam próbálni, hogy milyen gördülékeny és rugalmas, milyen könnyed így járni és szaladni. Ezt a fizikai újjászületés érzést a technika tette lehetővé. Pszichésen sosem éreztem, hogy a halál közelébe kerültem. Bizonyos értelemben ez zavar is, és sajnálom, hogy a HÉV-baleset után nem készítettek fotót a szétroncsolt fejemről. Akkor tropára tört 16 helyen a koponyám, de ezt csak a beszámolók alapján tudom, mert nincs róla kép. 16 nap után felébredtem a kómából, és mire elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása, már nem fájt semmim, kialudtam magam és mentem volna haza. Majdhogynem nyomát sem láttam a brutális balesetnek. Be volt gipszelve a két alkarom, de az semmiség volt, mert nem fájt. Az elején egy ideig kettőslátásom volt, de nem igazán szembesültem azzal, hogy egy hajszálon múlt az életem.

Magadnál voltál az ütközésekkor?

A HÉV-balesetről az utolsó emlékem az, hogy a HÉV-átkelőnél a vágányok között álltam, megfordultam és lefagytam, amikor megláttam a felém száguldó HÉV-t. Gondolom, a sokk miatt nem ugrottam el, vagy talán időm se volt rá. Nem voltam figyelmes. Körbenéztem, de szinte csak rutinból és utólag felidézve, túl sok fényforrásra emlékszem egy lámpás kereszteződésnél. Tehát a kamiont is láttam, csak nem realizáltam, hogy a „szükségesnél több” fényforrást látok. Ez volt az utolsó emlékem, aztán történt az ütközés, amiben nem vesztettem el az eszméletemet, vagy csak gyorsan felébredtem. A mentősöknek sztorizgattam a korábbi balesetemről, hogy tudom, hogy megy ez, mert már egyszer volt balesetem. Nyilván sokkos állapotba kerültem, mert nem emlékszem annyi mindenre, fájdalomérzet sem kapcsolódott hozzá. Amikor felébredtem, láttam, hogy elvesztettem egy-két testrészt, mégsem volt hatalmas ijedtség. A szüleim is megnyugodtak, amikor először megszólaltam, mert látták, hogy észnél vagyok. A HÉV-baleset után aludtam 16 napig, ami sokkal pánikkeltőbb volt számukra, amíg nem tudták, hogy visszatérek-e. Erről is lemaradtam. Velem történtek a balesetek, mégis kimaradtam a traumából.

A kamionbaleset után kellett egy korrekciós műtét, mert nem vágták elég rövidre a lábamat, úgyhogy mindig elhalt a vége, de ezt is izgalmasnak találtam és inkább bíztam az orvosokban – ők tudják, mit kell csinálni. Ezután még két centimétert levágtak, ami előtt kértem, hogy ne altassanak el, elég, ha csak epidurális injekcióval deréktól lefelé lebénítanak. Nem engedték, hogy végignézzem a fűrészelést, de legalább hallani akartam a folyamatot. Sajnos az altatónővérnek hiába mondtam, amikor kérdezte, hogy kérek-e altatást, hogy „köszönöm nem”, szó nélkül beadta az injekciót. Ébren akartam maradni, hogy szurkolhassak az orvosoknak, hogy sikerüljön megmenteni a térdemet és életrevaló élménynek tartottam, hogy lefűrészelik a lábamat anélkül, hogy fájdalmat éreznék. Megküzdöttem az altató hatásával, felráztam magam, amikor lecsukódott volna a szemem, nehogy átaludjam a műtétet.

Mi táplálja benned a szürreális optimizmust?

Ez nem egy fogyóeszköz, amit táplálni kell, mert ez egy személyiségtípus vagy mentalitás velejárója. Nem igényel energiát, mert automatikus. Az elején egy egészségtelen mechanizmusból fakadt, egyfajta ügyes elfojtásból. Volt egy pár szociális traumám még általános iskolában, melyek után egyszerűen csak mindig leraktam a terheimet. Kialakult az a mechanizmus, hogy nem voltam képes meglátni a rossz dolgokat. Ez volt a szürreális optimizmus alapja, és minden rossznak is csak a jó oldalát láttam, ami nem áloptimizmus volt, őszintén csak a jóra fókuszáltam. Tényleg a jó oldalát nézem mindennek anélkül, hogy összehasonlítanám magam másokkal. Például, az jutott eszembe amputáció után, hogy megtanulhatok kétkerekezni kerekesszékkel. Akkor lesz bárminek jó oldala, ha képes az emberből lelkesedést kiváltani. Nem is olyan szürreális örülni a kerekesszéknek, ha nem veszem észre, hogy mit vesztettem.

Az amputáció után kezdtél komolyabban sportolni. Miért pont a falmászás lett a sportod, ami erőteljesen igénybe veszi a lábakat?

Sosem voltam sportember, de a baleset után hónapokig nyaggatott egy iskolatársam, aki a helyi kerekesszékes kosárlabdacsapat tagja volt a Soproni Egyetemen, hogy menjek el egy edzésre. Elmentem az edzésre, de csak leültem a padra, mert nem túlzottan érdekelt a kosárlabda. Az edző rám szólt, hogy fogjak egy kerekesszéket és próbáljam ki, ha már ott vagyok. Azóta imádom. Fantasztikus érzés, ahogy suhanok a pályán, pedig ülve sokkal nehezebb kosarat dobni, de a kerekesszékes kosárlabda szépsége, hogy a kosárlabda, a dodzsem és a rögbi keveréke.

Évekig kosaraztam, aztán elmentem parakenuzni. Evezni is nagyon szerettem, de kiszóródtam, mert nem voltam elég „para” ahhoz a sportághoz. Rövidebb ideig kézilabdáztam is és kipróbáltam a teqballt, ami nagyon nehéz volt, mert egy lábon kellett ugrálni és dekázni, úgyhogy csak egy hónapig csináltam. A falmászást egyszer kamaszként kipróbáltam már, majd az egyetemen újrakezdtem. Lábból kéne dolgozni, de én inkább a felsőtestre hagyatkozom, és kezdő szinten a felsőtestem jó erőnléte miatt nincs is hátrányom. Meg is kérdeztem, hogy keresnek-e munkatársat, felvettek recepciós és falmester pozícióba és azóta ingyen mászom, heti rendszerességgel.

Az extrémsportok szeretete és az adrenalinfüggőség nem a baleset miatt alakult ki, de főleg azért lettem sportember, mert kevesebb végtaggal nagyobb az értéke a sportolásnak. Ha az embernek van lába, egy kis gyakorlással bárki kosarat dob, de láb nélkül bedobni egy kosarat sokkal nagyobb érték. Ép testben, átlagos kondícióban megmászni a falat szintén nem akkora szó, mint lábak nélkül. A saját szememben a szubjektív értéke sokkal nagyobb a sportteljesítményemnek, ami bőven elég ahhoz, hogy fenntartsa a lelkesedésemet.

Miért pont a Károlit választottad? Hogyan tovább?

Azért választottam a Károlit, mert itt a leggyakorlatiasabb a pszichológia képzés, és én nem kutatással szeretnék a jövőben foglalkozni, hanem gyakorlati pszichológus leszek. Itt még az elméletek is viszonylag gyakorlatiasak, mert a tanárok többsége praktizál, hozza a saját eseteit példának, ami tud motiválni és szerintem felbecsülhetetlen érték. Végzős vagyok, de biztos, hogy maradok mesterre, aminek a végén gyakorlaton szeretnék elhelyezkedni, hogy munkában szerezzek tapasztalatot.

A jubileumi Föld napja margójára

Magunk alatt vágtuk a fát - a magyar nyelv kifejezőkészsége lenyűgöző. A járvány nyilvánvalóvá teszi, milyen törékenyek vagyunk.

Érdekes, hogy milyen apró teremtménytársaink tanítanak az utóbbi időben az élet tiszteletére. Földünk egyik legapróbb, de legfontosabb élőlényei a beporzó rovarok kerültek a közelmúltban a figyelem középpontjába. Rengeteget köszönhetünk nekik. Az emberiség élelmének 30-35 százalékát, a száz leggyakoribb haszonnövény 70 százalékát rovarok vagy más állatok porozzák be. Ezek a növények döntő jelentőségűek az emberek kiegyensúlyozott táplálkozása szempontjából, fontos A-, C-vitamin, kalcium, folsav források, hiányukban jelentősen megnőne a megelőzhető betegségek aránya. Az emberi jólét végét jelenti, ha pusztulnak a méhek és más beporzók, velük együtt sok más is eltűnne pl. az alma, körte, sárgarépa, hagyma, káposzta, karfiol, mandula, mustár, napraforgó és még hosszan sorolhatnánk. A beporzófajok, veszélyeztetettsége mögött számos esetben emberi tevékenység áll, a földhasználat változása, az intenzív mezőgazdasági eljárások, a növényvédő-szerek alkalmazása, az invazív fajok, betegségek és kártevők megjelenése, valamint a klímaváltozás.

Érdekes az is, hogy egy olyan végtelenül egyszerű szervezet, amilyen a vírus, tanít az egyszerűségre. Átprogramozza a sejteket, de az egész életünket is egy más, letisztultabb működésmódra, amelyben kiderül, hogy mennyi mindenre nincs szükségünk. Tárgyak, eszközök, utazások… Ugyanakkor feltárulnak nagyon egyszerű lehetőségek és formák arra, hogy intézzük ügyeinket, munkánkat, egymás felé forduljunk, figyeljünk, időt nyerjünk, egymással jót tegyünk. Olyan mozzanatok, amelyekben valódi élet van.

A jubileumi, ötvenedik Föld Napján a Föld lakossága az utóbbi idők legkiterjedtebb egészségügyi krízisével néz szembe. Az első Föld Napját 1970. április 22-én tartották, a természet megóvása érdekében, és bár 1990-ben világmozgalommá vált, túlzott fogyasztásunk következményeként bolygónk természeti kincseinek jó része azóta kritikus állapotba került vagy eltűnt. Pedig saját létünknek is alapja az ökoszisztéma bonyolult hálózata.  Nem tudjuk pontosan, hogy mekkora kockázatot rejt magában, ha az ember megzavarja a természet működését, hol van az ökoszisztéma tűréshatára. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a természet egyensúlyának megbomlása a mi egészségünkre, életminőségünkre is károsan hat, és a biológiai sokféleség csökkenésével nő az esélye annak, hogy egyre gyakrabban fogunk találkozni potenciális kórokozókkal is.

Nem mindegy, az sem, hogy a válság után hogy állunk talpra. Azt a globalizált gazdaságot élénkítjük-e, amely végtelen növekedést hirdet egy véges ökológiai rendszerben, hosszú ellátási láncokra támaszkodik a helyi közösségek támogatása helyett, fokozza a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, feléli a természeti erőforrásokat, csökkenti a biológiai sokféleséget, és fokozza a klímaváltozást. Felismerjük-e annak fontosságát, hogy az Oikoszban, közös házunkban fogyasztásunknak, cselekvéseinknek hatása van másokra is, a világ távoli pontjain is? Hajlandók leszünk-e elősegíteni világszerte egy mértéktartóbb életvezetést, valódi szükségleteinket nézni, túlzó igényeink helyett? Merünk-e új struktúrákban és képzelőerővel, a természeti törvényszerűségeket tiszteletben tartó, körforgásos, etikus gazdaságban gondolkodni? Közösségben, egymás felé fordulva, megelégedve, hálával, evangéliumi alapokon?

Szűcs Boglárka, KRE Egyház és Társadalom Kutatóintézet, Teremtésvédelmi Műhely

Nem történt semmi – Egykori Károlis hallgató filmjét mutatták be a BTK-n

A Tréninghét tavaly ősszel lehetőséget kínált arra, hogy bepillantást nyerjünk volt Károlis diákok életpályáiba. Láthattuk, milyen sokra vitték, hogyan öregbítik egyetemünk hírnevét értékes munkájukkal. A gyermekkori bántalmazás filmbeli megjelenítéséről György Imre magát a rendezőt, Csoma Sándort kérdezte, volt Károlis hallgatót, a Nem történt semmi című, 25 perces rövidfilmjének levetítése után. A rendezvényre folyamatosan érkeztek az érdeklődők, de a terem úgy megtelt, hogy sokuknak már szék sem jutott. A jelenlevő diákok is feltehették kérdéseiket, és szemtől szemben véleményezhették a művészúr alkotását, amire kifejezetten buzdította őket, mondván, hogy örömmel veszi a visszajelzéseket.

Nem történt semmi. A cím önmagában is duplatagadás, ellentmondás a valóságnak, amely annyira iszonyú, hogy inkább hátat fordítunk neki. A gyermekkori bántalmazás, egyáltalán a bántalmazás, még mindig nem olyan körbejárt téma, amelyről nyíltan szokás beszélni. Ha a társadalmi közeg még nem is érett meg ezek tárgyalására, a művészetek segíthetnek az egyéni traumák feldolgozásában és a figyelem felkeltésében a lehetséges veszélyekre, melyekkel számolni kell. Erre kitűnő példa a Nem történt semmi, Csoma Sándor rövidfilmje, amely az alkotó személyes élményein alapul. Nem mindennapi lehetőséget kaptunk arra, hogy közvetlenül megkérdezzük a rendezőt műve hátteréről és céljáról. Meghökkentő őszinteséggel beszélt nekünk a vele megtörtént esetről, amelyet mozgóképen megelevenített. Egyfajta terápiás filmnek nevezte alkotását. Elmondta, hogy alkotási módszerként saját élményeit használja fel, mert azokról tud jobban mesélni, hitelesen, mivel valóban megtapasztalta őket. Átérezte, hogy milyen gyereknek lenni, de arra még várnunk kell, hogy az időskort is megörökítse.

Ez a mű azáltal, hogy tematizálja a bántalmazás kérdését, figyelmeztet arra, hogy felelősséggel tartozunk egymásért. Fontos erről beszélni, mert a gyermekek molesztálása mindennapos jelenség. Nehéz kivédeni és megelőzni a megismétlődését, mert általában az áldozatot szégyenérzete meggátolja a felszólalásban. Azonban, ha a bántalmazó erőszakos oldala homályban marad, még több gyermek eshet neki áldozatul anélkül, hogy kilétére valaha fény derülne. A legtöbb bántalmazott gyermek szégyenében nem beszél traumájáról, de ez a film segíthet megdönteni a bántalmazás tabuját. A szülők figyelmét arra hívja fel, hogy tartsák szemmel gyermeküket, és ügyeljenek mindennapos viselkedésére. A film többé-kevésbé megoldást kínál a problémára, mivel egy szerető család közösen próbál megbirkózni az esettel. A gyermek szempontjából elégséges tud lenni a család törődése, mivel előttük kibeszélheti a fájdalmát, önmagában való csalódottságát, amiért képtelen volt megvédeni magát sokkos, tehetetlen állapotában. Sajnos azonban nem minden gyermek részesül megfelelő szülői nevelésben, amely során bizalmi légkör segítené elő az őszinte kommunikációt. Ilyen esetben is meg kell szólalni. Talán ehhez is ad bátorítást a film amellett, hogy elénk tárja a szülők dilemmáját az anya szemszögéből, aki a fia érdekeit szem előtt tartva nem vonja be a rendőrséget, hogy ne tegye ki gyermekét a bírósági tárgyalás hosszú, nyilvános procedúrájának. Attól tarott, hogy a gyermekben ez még mélyebb sebeket okozott volna.

Minden apró részlet a valóságból merít, csak dramatizáltabb változatban láthattuk fiktív szereplőkkel, akik terheltebb életkörülmények között szembesültek a bajjal. A várandós édesanya a hősnő, 10 éves kisfia a tehetetlen áldozat, az apuka pedig a további bonyodalom lehetséges forrása. Az élet a legjobb forgatókönyv, melynek, ha egy kis színt ad a művész, a néző számára emészthetőbbé teszi a valóságot, és empátiára ösztönzi nehéz helyzetbe került embertársai felé. Ez a film azáltal, hogy önéletrajzi elemekre épül, nem csupán önreflexióként értelmezhető, hiszen bárki okulhat belőle. Univerzális üzenettel bír, és különösen segít a fellélegzésben azoknak, akik hasonló, vagy még súlyosabb gyermekkori élmények emlékével élnek együtt. Sokakat felszabadított a film stábjában is arra, hogy elmondják saját rég elfeledett, talán még soha el nem mesélt történetüket.

Kiváló szereplőválogatásra volt szükség a trauma filmes feldolgozásához, amelybe az író-rendező nem sajnált energiát fektetni. Szerinte a megértés szempontjából sokkal szerencsésebb új, még ismeretlen arcokkal dolgozni, akikhez nem tapadnak korábbi szerepeik, amelyek befolyásolnák a befogadót pozitív vagy negatív irányban. A rossz színészválasztás tönkre teheti az egész filmet, ezért a rendező alaposan végiggondolta, kiket választ. Mindegyikőjükkel dolgozott együtt a rövidfilmet megelőzően, látta őket munka közben, és ezek az arcok vésődtek be az emlékezetébe.

Csoma Sándor Enyedi Ildikó tanítványaként, a Filmművészetin rövidfilmjét vizsgafilmnek készítette, amely a tanteremből kilépve megjárta fesztiválkörútját. A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon az édesanyát játszó Láng Annamáriát a legjobb női alakítás díjával értékelték, de a másik két főszereplő alakítása sem maradt el mögötte. Mindhármuk alakítása hiteles és természetes hatást kelt, amiben a rendezésnek, valamint a jó karakterválasztásnak döntő szerepe volt. Balázs Béla írt az arcjátékról és a színész karakterének összefüggéséről A látható ember című filmelméleti kötetében. Ebben kifejti, milyen sok múlik a megfelelő színész, a karakter kiválasztásán. Az arcjáték az anya és az apa részéről nagyon tudatos, azonban a gyerekszínész mimikája minden jelenetben a rendező instrukcióin múlott. Ha nem találta volna meg a gyermekkel a közös hangot, aki nem tudta, hogy egy molesztálás után kétségbeesett, összezavarodott fiút játszik, akkor a gyermek tudatosságával gyengíthette volna a természetes hatást. A rendező megosztott néhány kulisszatitkot, hogy hogyan irányította Varga Zétény színészi játékát. Szerinte a hitelesség érdekében érdemes a gyerek színészeket indirekt módon instruálni. A történetet nem ismertette vele, hanem Zétény személyes élményeire apellált. Arra kérte, gondoljon egy vele megtörtént helyzetre, amikor megalázták iskolatársai, éa nem tudta megvédeni magát, mert megfélemlítette a másik erősebbnek mutatkozó fél. Ezt az érzést kellett felerősítenie magában. Egy másik trükk ahhoz a jelenetnél, amelyben koncentrált arckifejezésre volt szükség, a fiúnak verset kellett szavalnia magában, mert így sokkal intenzívebb volt a jelenléte, miközben a kamera némán az arcát mutatta és a szülők a háttérben róla beszélgettek.

A meglepetés erejével hatott az, hogy a megjelenített agresszív családapa-sztereotípiának ellentmondott az apa későbbi reakciója. A szörnyűség őt is megbénította, ahogyan fiát, aki ténylegesen átélte a cselekvőképtelenséget, kiszolgáltatott állapotát. Nem arra számítana a néző, hogy egy indulatos, hirtelenharagú férfi mégsem folyamodik erőszakhoz, ha a gyermekét érte sérelem. Azt várnánk, hogy konfrontálódni fog fia bántalmazójával, mégis sikerült megfékeznie magát, vagyis inkább a fiának sikerült. Ez a csavar a film végén, az a néhány szó, amivel megállítja édesapját. A rövidfilm akkor hatásos, ha van egy csattanó, amely váratlanul ér.

A populáris, közkedvelt filmek általában nem a realitásból indulnak ki, nem az életünkre reflektálnak, vagy elgondolkodtatni próbálnak, hanem főként a szórakoztatás a céljuk. Balázs Béla javaslata a filmes közönségnek, hogy legyünk ínyencek! Fedezzük fel azt, ami értékes a számunkra. A látható emberben így fogalmaz: „Ha különválasztjátok a jót a rossztól, talán sok minden elvész majd számotokra. De ennek fejében elsajátítjátok a valódi értékek élvezetét. Az eredeti drágakövet könnyen megkülönböztetitek a hamistól. A filmgyártók is jól tudják ezt, éppen ezért reklámozzák látványos filmjeik milliós költségeit. Az érték a dolgoknak különös vonzerőt ad. A milliók azonban csupán az árát, nem az igazi értékét jelzik a filmnek; dehát a film nemcsak pénzbe, hanem sok-sok tehetségbe, szellembe, ízlésbe, szenvedélybe is kerül, ez az erőfeszítés csillog és izzik néha benne, mint a valódi ékszerek tüze, és ezt az értő többre becsüli, mint a befektetett milliókat.”

  Varga Csenge Virág, osztatlan tanárképzés, IV. évfolyam

Nem történt semmi
Kata egy lakótelepen él férjével és 12 éves fiukkal. A kis Petivel az egyik nap szörnyű dolog történik. A szülőknek egy este áll rendelkezésükre, hogy eldöntsék, hogyan reagáljanak az esetre.
Írta és rendezte: Csoma Sándor
Szereplők: Láng Annamária, Molnár Levente, Varga Zétény, Kardos Róbert, Quintus Konrád