A COVID-válság lelki vetülete

A Károli Bölcsész Hallgatói Önkormányzata Vallás és pszichológia című kerekasztal-beszélgetéssorozatának második felvonásán a vallás és a pszichológia területéről várt véleményeket, lelkészek és pszichológusok válaszoltak a 2020-as év égető kérdésére, vagyis, hogy ki segít, ha baj van? A hitet vagy a tudományt hívjam segítségül krízisek, pandémia és egzisztenciális válság idején? Cél a közös pontok keresése, hogy a kettő kéz a kézben járjon, egymással együttműködésben.

Vallási oldalról részt vett Dr. Borsi Attila, a BTK Szabadbölcsészeti Tanszékének egyetemi docense, aki egyúttal a Benda Kálmán Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakkollégium Igazgatóhelyettese is, valamint Márkus Tamás András, az Őrmezői Református Gyülekezet missziós lelkésze, aki jelenleg egyetemünk doktorandusz hallgatója, miután nálunk végezte a Hittudományi Kar lelkész-teológus szakját, és a Károli egyetemi lelkészeként is tevékenykedett. A tudománypszichológia képviseletében pedig felszólalt Dr. Mirnics Zsuzsanna, klinikai szakpszichológus, egyetemünk Pszichológiai Intézetének oktatója és docense, aki elsősorban hipno- és sématerápiával, illetve művészetterápiával foglalkozik. A pszichológia oldaláról válaszolt még Gombai Balázs, aki tizenévesen kezdte kutatni a lélek kérdéseit a Lipótmezei Elmegyógyintézet valláspatológiai tanfolyamán, később elvégezte a Katolikus teológia hittanári szakját, majd a szegedi pszichológia szakot, azóta pedig pszichodráma vezetői-, hipnoterápiás- és krízistanácsadó szakpszichológus képzést szerzett.

Parti Benedek moderátorként a következő kérdéssel indította a beszélgetést:
„Hónapok óta tapasztaljuk, milyen érzés, ha elveszítjük a kontrollt és nem tudjuk befolyásolni az események kimenetelét. Tervek borulnak fel és napról-napra változik az életünk. Évezredekig az egyházak, a vallások foglalkoztak a lelki bajokkal. Őket keresték föl az emberek a mindennapokban és egyfajta iránytűként működtek. Az a kérdés, lehetséges-e, hogy a jelenlegi járványhelyzetben az emberek inkább a pszichológushoz fordulnak, illetve visszavonulhat-e Isten az életünkből, hiszen a lelki békénkhez, a boldogságunk eléréséhez egyébként már egy pszichológus is utat tud mutatni?”

M.Zs.: A munkámban és a világban is a vallás vagy inkább lelkiség, spiritualitás és a pszichológia kiegészítik egymást. A március óta fennálló állapot során mind a kétféle szakemberre nagy szükség van. Pszichológiai oldalról a segítségkérések megsokszorozódtak. Erre a pszichológusok gyors reakciója 3-5 óra jótékonysági felajánlása volt, ami elsősorban azoknak nyújtott segítséget, akik a járványhelyzettel és annak következményeivel kapcsolatban – főleg az egzisztenciális szorongással – volt problémájuk. Az egzisztenciális szorongásról tudjuk, hogy a világban való helyünket, a világképünket és világértelmezésünket érinti, ami mindenképpen fölvet egy spirituális kérdést is. A közösség szerepe jelentős ilyen kérdésekben, ezért sem szabad elfelejteni, hogy aki vallási közösségbe jár, annak a közösségi szellemiség ápolásában rutinja van és igényli is azt. Nélkülözhetetlen a közösségi szellem ápolása akár a modern kor eszközeivel is online gyülekezetek formájában. A járványhelyzet alatti munkám során tapasztaltam, hogy akinek korábban is volt problémája, az ebben a helyzetben kiéleződött és sok olyan ember is segítséget kért, aki korábban ezt nem tette.

M.T.: Ha Jézus nagyparancsolatából indulunk ki, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből” (Máté 22:37), akkor egyértelmű, hogy a pszüché, az ember lelki élete a teológia szerves része. Bár a spiritualitás kiszerveződött az egyház alól, nem gondolom, hogy a lelkészeknek ezt a kettőt szét kellene választani. Hiszem, hogy a spiritualitás része egy biblikus jellegű pszichológia, csak ezt régebben a puritánok vagy a pietisták nem pszichológiának hívták. Eleve elnagyoltnak éreztem a kérdésfeltevést, hogy „pszichológia és vallás”. A kereszténységre nem egy vallásként tekintünk a sok közül, hanem egy útként, amelyet az egyház képvisel. Ez az út jelentősen különbözik a többi vallási hagyománytól, mert a kereszténység nem a viselkedésre, a külső magatartás megváltoztatására irányul, hanem a szívünk, a legbelsőbb valónk megújulására: egy újjáteremtésre. Amit mi hirdetünk, az mindent felölel és mindenre van válasza, ami körülöttünk van. Gondoljunk a János 3:16-ra, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta…”, hogy meghaljon helyettünk és megszabaduljunk a bűn és a gonosz hatalmától. Bizonyos értelemben a pszichológia csak részmegoldásokat tud kínálni, mert a szekuláris pszichológiának alapvetően nem integráns része az a teológiai alapvetés, amiből nekünk, lelkészeknek minden esetben ki kell indulnunk és ami nélkül igazi lelki megnyugvást nem tudunk kínálni az embereknek. Időszakos és korlátozott mértékű komfortérzetet igen, de valódi megnyugvást és célba érést nem.

G.B.: A járvány közelebb hozta a szenvedés és halál kérdéskört, ami a civilizációnk hétköznapjaiból el van távolítva. Eszembe jutott egy idézet, amit Pilinszky János mondott Popper Péternek. Lényegében azt mondja, hogy azért utálja a pszichológusokat, mert szerintük problémamegoldásokra van szükség, de igazából tragédiák vannak és az embernek kegyelemre van szüksége. Munkám során viszont a tanácsadásban, a terápiában vannak olyan technikák problémák megoldására, melyek alapjai elméleti szinten a pszichológiában nyugszanak és működnek annyira, hogy a szenvedést lehessen velük enyhíteni, és persze vannak a tragédiák, amikor nem egy proaktív megoldáskeresés folyik, hanem jelenlétet és csendet tudunk kínálni. Vallásos emberként az az érzésem, hogy az egyházban mintha mindenre választ akarnának adni, pedig a mai ember számára nem annyira adnak választ a szenvedéssel és halállal kapcsolatos kérdéseikre. Nehéz találni olyan helyet, ahol úgy vannak együtt velünk a nehézségben, hogy ne Isten akaratáról prédikálnának, hogy a nehéz helyzetet igenis el kell fogadni, mert Isten gondot visel. A mai embernek ez nem biztos, hogy kapaszkodót nyújt. Régebben lehet, hogy ez segített, de manapság azt tapasztalom, hogy fejtörést okoz, hogy hogyan is álljunk ezekhez a kérdésekhez. A vírus miatt kialakult helyzetnek lehet ilyen következménye, hogy távolodunk a vallástól. A szekularizáció felé lépkednek az emberek, ha csak a templomba járók számában gondolkodunk. Ahogy én látom, kevesebben jöttek vissza a templomba a járvány előtti időszakhoz képest, amikor már újra közösségbe lehetett menni. Sokan elmaradoztak. Anno tanultam az 1775-ös lisszaboni földrengésről, amikor egy nagy katolikus ünnepen számos katolikus templom összedőlt és több tízezren meghaltak a katolikus városban. Következményképp az eset része lett egy eszmetörténeti folyamatnak, hogy hogyan is cselekszik a gondviselő Isten ebben a világban.

B.A.: Ahhoz, hogy jó választ tudjunk adni, jó kérdést kell föltennünk. Ahhoz, hogy jót kérdezzünk, jól kell ismernünk a helyzetet, amihez pedig megfelelő információval kell rendelkeznünk. Négy állomást jelöltem meg, ami ebben a folyamatban fontos lehet. Ha a jelenlegi helyzetet vizsgáljuk, alapvetően meg kell próbálnunk felfedezni azokat a pontokat, amelyek mentén a saját szerepünket is megfelelőképpen tudjuk értelmezni. Jómagam tartózkodnék attól a kijelentéstől, hogy az egyház milyen álláspontot képvisel, ugyanis azt gondolom, hogy ebben a helyzetben is a keresztény egyház egyetlen álláspontot képviselhet. Az pedig nem más, mint az evangélium üzenete, ami nem rólunk kell, hogy szóljon, hanem arról a Krisztusról, akivel az embernek ügye van, és akinek ügye van az emberrel. Az imént felvetett kérdés legizgalmasabb része, hogy visszavonulhat-e Isten az életünkből. Balázshoz kapcsolódva azt gondolom, hogy ez a kérdés úgy hangzik jól, hogy visszavonulunk-e az Isten jelenlétéből és azt mondjuk, hogy másfajta utat és megoldást választunk. A tradicionális, klasszikus elérhetőségek, melyek a közösségélményekhez, találkozásokhoz, az evangélium üzenete köré gyűléshez elvezetnek, megszűntek vagy bizonyos mértékig átformálódtak. Pozitív tapasztalatom van arról, hogy a karanténidőszakot követően hányan tértek vissza a gyülekezeti közösségbe. Inkább a keresztény gondolkodás oldaláról közelítenék a vallás helyett, mert előbb definiálnunk kellene, hogy miről is beszélünk, ha vallásra gondolunk. A kérdésünk inkább az, hogy hogyan lehetnénk abban segítségül, hogy ne az Isten jelenlétéből való visszavonulást válasszák egy ilyen helyzetben megoldáskeresés tekintetében. Ugyanis a keresztény gondolkodásban az a tanításunk és személyes bizonyosságunk, hogy Isten nem vonul el a világ életéből. Amire ez a járvány rámutat, az a keresztény gondolkodásban mindig ott volt, de a járvány még inkább szembesít minket azzal, hogy az Isten és az ember találkozása az egy mély dráma. Dráma, aminek van megoldása. A hitünk szerinti megoldás nem olyan, amelyet könnyed emberi történettel helyettesíthetnénk. Ebben a nagyon mély feszültségben Isten találkozik az ember valóságával, ünnepnapi vagy hétköznapi státusával és a jelenlegi helyzetével is, amikor a legtöbb ember kérdése úgy kezdődik, hogy „Miért”. Az ember egyébként szeret a hogyanok világában élni és keresi a módokat, hogyan oldhatja meg maga a gondjait. Most pedig szembesül azzal, hogy miért is történt az, ami az ember számára a legnagyobb megnyugvást tudja készíteni. Ez a Krisztussal való közösség és ezen keresztül mindazokkal való közösség, akik ezt egyformán átélik, fontosnak tartják és megtapasztalják. Nem tartom szerencsésnek egymással szembeállított státusokban gondolkodni a pszichológiáról és a vallásról, mert magában a pszichológia tudományában is jelen van az a forrás, amelyet a keresztény hagyomány tanít az emberről, a helyzetéről és az antropológiai valóságáról. A pszichológusoknak kell tudni, hogy a pszichológia világa hogyan változott amellett, hogy mi is ismerjük azt. A legfontosabb azt felmutatni, hogy egy ilyen helyzet nem kell, hogy arra kényszerítse az embert, hogy visszavonuljon Isten jelenlétéből és Istent tehetetlen, erő és hatalom nélküli valóságként lássa ilyen helyzetben, hanem sokkal inkább megerősödjön abban a bizonyosságban, hogy az, ami Isten és ember találkozásának nagy drámájában végbemegy, olyan biztonságot nyújt az ember számára, hogy még egy ilyen helyzetben is erőt tud adni. Abban egyetértek a kolléganővel, hogy ezek nem fölcserélhető dolgok. Adódhatnak olyan súlyos helyzetek, ahol valóban komoly szakmai segítségnyújtásra lehet szükség, ami nem pótolható más úton-módon.

M.T.: Egyetértek a szavakkal, de ezt egy picit általánosnak érzem. Ahogy megfigyeltem a gyakorlati lelkészi életben, sokszor kijönnek az ellentétek. A vírus megjelenése óta olyan határhelyzetekkel találkoznak az emberek, ahol átrendeződik a legalapvetőbb kontextusuk is. Sokszor látunk társadalmi villongást, erőszakos beszédmódot, és olyan meghökkentő bűncselekményeket, melyeket nem is tudunk feldolgozni. Tucatnyian hullanak el nap, mint nap, családok bomlanak szét és ezekből következik egy általános lelki diszkomfortérzet. Olyan válaszra van szükség, ami a végső határhelyzetekkel foglalkozik. A diszkomfortérzet a lelkész számára mindenképpen fontos, mert előfeltételezi, hogy a problémát felismerje. Az evangélium szerint ez a bűn és annak következményei mind az ember saját életében, mind pedig a világban. Bizonyos értelemben jó, hogy az ember ilyen mélyre jutott, csak ne tolja el magától a felismerést, mert ez egy lehetőség. Aki mélyre jutott, és saját gyarlóságának és bűnösségének a tudatára ébredt, az fogja elfogadni Isten hozzá lehajló kegyelmét. A bűnismeretben, lelki diszkomfortérzetben megjelenik egy olyan probléma, amit a pszichológia nem tudom, hogyan tud kezelni. A bűn miatti megszomorodás pedig egy olyan tapasztalat, amit nem lehet megspórolni, mert ha kiiktatjuk, akkor nem jutunk el a valódi megoldáshoz. Az evangélium hirdetéséből is kezd kivészni ez a vonal, mintha egy betegség tüneteire csak azt javasolnák a szenvedőnek, hogy vegyen be egy fájdalomcsillapítót vagy egy altatót. Egy napig alszik a beteg, bódultságban elvan, de utána újra előjön a baj. Altató vagy fájdalomcsillapító hatása alatt könnyű megfeledkezni a problémáról, ami eszkalálódva újra fel fog jönni. Súlyos krízishelyzetben előtörnek a bűneinkhez és az elveszettségünkhöz kapcsolódó jelenségek – mint, hogy házasságok mentek tönkre, alkohol- és más függőségek váltak uralkodóvá. A kezelés úgy nehéz lenne, hogy a lelki betegekkel 50%-ban foglalkozik egy pszichológus, akik majd átmennek egy lelkészhez, akitől bizonyos hitigazságokat meghallgatnak a szószékről. Sokkal integratívabb rendszerek vannak, melyekbe az evangélium bevonásához nagy bölcsesség kell és gyakran nem sikerül.

G.B.: Az ember visszavonulása Istentől bizonyos mértékig már lezajlott. A legtöbb ember nem úgy gondolkodik magáról, hogy bűnös. Ma már a problémák és megoldások nyelve sokkal inkább lélektani, mint keresztény teológiai. Ha valaki feltesz egy kérdést egy problémához kapcsolódóan nem biblikus, hanem lélektani fogalmakat használnak a beszélgetést folytatók. Sok ember számára nem érthető és követhető a teológiai beszéd. Amikor Zsuzsa azt mondta, hogy egzisztenciális szorongás, általában az ember tudja, hogy az egy nagyon átélhető zsigeri érzés. Az istentapasztalat egy nagyon nagy dráma és nem gyengébb élmény, mint egy gyomorgörcs vagy lábtörés, de ezt a drámát az emberek nagy többsége nem éli meg.

M.Zs.: A mostani helyzet értelmezésében nem igazán értünk egyet. Sem a kezelésben, sem abban, hogy milyen súlyosságú és hosszú távon mit jelent. Nincsenek biztos fogódzók, így fel is állítottuk az egzisztenciális szorongás fogalmát, ami egy mindnyájunkat érintő univerzális tapasztalat függetlenül vallástól, világnézettől és szakmától. Nagy kockázatot jelent, hogy miközben próbálunk reagálni a helyzetre, a szakemberek között is mindenki meg akarja mondani a tutit. Kiélezi a konfliktusokat, hogy mindenkinek megvan a saját szorongása, indulata, nem feltétlenül jó kezelési stratégiája, és egymásnak esnek. A gyógyszeres kezelés példájáról másképpen gondolkodom. Amikor hozzám elhangzik egy konkrét kérdés, megpróbálok adni rá egy konkrét választ. Előfordulhat, hogy a stressz miatt fáj a fejem, de mivel nem tudom azonnal megszüntetni a stresszt, inkább beveszek egy fájdalomcsillapítót. Az emberek praktikus problémái szükségessé teszik a praktikus megoldásokat, miközben ennél mélyebb megoldásokra is törekedni kell, melyek általában időigényesek. Nem biztos, hogy a veszélyhelyzet időtartama elég ahhoz, hogy mélymegoldás szülessen. Nem minden megtérés gyors, és nem minden befelé fordulás történik valamilyen kritikus esemény hatására, hanem sokan belenőnek a hitbe és már eszközként használják azokhoz a problémákhoz, amelyek őket érintik. A hit és a vallás nagyon jó eszközöket tud adni, melyeket vallásos megküzdéseknek hívunk, de a pszichológiában tapasztalatom és tudásom szerint vannak másfajta megoldások is. Ha el kéne döntenünk, hogy a pszichológia világi tudomány-e vagy sokkal több köze van a spiritualitáshoz, akkor kénytelen vagyok a tényekre hagyatkozni. A pszichológia egyik atyja William James volt, aki egy spirituális szerző, tehát nem kérdés, hogy vannak spirituális gyökerei. Egy másik jelentős személy a pszichoterápia megalkotója, Sigmund Freud pedig kétségkívül ateista volt, viszont mérhetetlenül hasznos módszereket hagyott ránk, melyeket akár spirituális keretekben is használhatunk. A tények tagadása lenne azt mondani, hogy a pszichológia csak spirituális, mert nem csak az és a kliensek sem kizárólag spirituálisak. Azokra a kérdésekre, melyeket lelki területen kevésbé tájékozott, nem hívő kliensek tesznek fel, azokra praktikus válaszokat szoktam adni, mert saját tapasztalatom szerint azok működnek.

B.A.: Több évezredes érvelés során alakult ki a keresztény gondolkodás nyelvezete, és több évszázados filozófiai hagyományból tudjuk, hogy a beszédnek milyen ereje van. Egy XX. század eleji neves svájci protestáns teológustól tudjuk, hogy az egyházi üzenet átadásában is minden a beszédről szól. Mára az átadás módja egyre többféle, de egy biztos, hogy az egyház üzenete nem változik. Lehet, hogy valakinek nehéz tapasztalat szembesülni azzal, amit a krisztusi üzenet jelent, de attól függetlenül is értelmezni fogja önmagát a keresztény narratívában vagy azon kívül. Nyilvánvalóan a beszéd mindig interpretációt igényel. Sokkal hasznosabb azt mondani, hogy az életnek ez egy nagy drámája, mint azt, hogy az életnek tragédiái vannak. A tragédiában az ember mindig a saját lehetetlenségére figyel, viszont a drámában ott van annak a lehetősége, hogy a kiútra figyeljen még akkor is, ha teljesen tehetetlen vagy elesett. Ezt a nyelvezetet a kor embere számára készre kell tudni lefordítani, hogy az üzenetben megjelenjen a lényeg és tartalom, ami azok számára is rendkívül fontos, akik a kereszténység narratíváján kívül találják magukat. Amikor a nyelvről beszélünk és azt mondjuk, hogy a mai ember érti, mi az az egzisztenciális szorongás, megállapíthatjuk, hogy éppen a keresztény narratíva az a folyamat, ahol az ember egzisztenciája mindig is a legkomolyabb kérdést jelentette. Maga a lét rendelkezik filozófiai és korai teológiai hagyománnyal, ami aztán az egész keresztény gondolkodáson végigvonul, hiszen a kereszténység a kezdetektől beszél az ember egzisztenciájáról. A XIX. századig nem nevezte egzisztenciális szorongásnak, de megvolt a korabeli nyelvezet erre vonatkozóan. Kizárt, hogy a keresztény gondolkodás ne ismerné föl, és ne tudna megfelelőképpen szembesülni azzal a létproblémával, amely az emberi életeket napjainkban körülveszi és meghatározza. Az eltávolodás Istentől nem a vírus óta keletkezett, mert eleve távol voltunk. Ezért vagyunk mi a teremtmények. Komoly szerepe van a keresztény értelmezésnek erre vonatkozóan, de életünk nagy kérdése nem az, hogy milyen távol vagyunk Istentől, hanem hogy milyen közel lehetünk, és akkor fogjuk felismerni, hogy milyen távol vagyunk. E kettő dinamikája nagyban meghatározza, hogy milyen választ adunk. Nehéz abban a kategóriában gondolkodni, amiben vagyunk, mert vallást tárgyalva nem feltétlenül hitről, hanem rítusokról, bevett gyakorlatokról beszélünk. Amikor hitről beszélünk, az lehet a vallásosság tartalma, de sokkal többről szól. Bevallom, hogy szkeptikus vagyok a vallásosság párhuzamba állításával a hittel kapcsolatban, sőt, adott esetben kritikusan is szemlélem, de épp a hit sajátossága ad erre lehetőséget. Fontos látni, hogy a vallásosság nem biztos, hogy olyan Istenhez való közelséget vagy akár lelkiséget jelent, amely valóban kifejezi, mi van egy aktív hitgyakorlat mögött. Nehéz a kettővel együtt gondolkodni. A vallás esetén egy megismerhető jelenségtömeget vizsgálunk, azok hatását és formáit. Amikor hitről van szó, akkor vizsgálunk mélyen egzisztenciális kérdéseket, amiből aztán lehet vallásgyakorlati elemekre következtetni. A jelenlegi helyzet vizsgálatának is fontos kritériuma, hogy figyeljünk ezekre a különbségekre.

M.T.: Elhangzott, hogy az emberek nem a vallás fogalomrendszerében mozognak, csakhogy a pszichológiának is megvan a maga terminus technicusa. A keresztény fogalomrendszer kijelentés alapú, ezért nem változtatható. Ha Bibliával megyek fel a szószékre, akkor azt a szöveget fogom felolvasni, de modern fordításban és a hallgatók életére vonatkoztatva. A lelkésznek nem az a dolga, hogy a Biblia szövegeit a pszichológiai fogalmakra adaptálja, hanem hogy ezeket megmagyarázza és megtanítsa a hallgatóinak. A fogalmi állomány itt teljesen adott. Luther nem szőrszálhasogatás céljából ragaszkodott a megigazulás fogalmához, hanem mert ez fejezi ki a szabadulást az egzisztenciális szorongásból, amit ő is megtapasztalt. Félt attól, hogy Isten elítéli a bűnei miatt és rájött arra, hogy hit által igazul meg. Ezzel a szóval kell átadnom, de megmagyarázhatom. A bűn szót szintén nem cserélhetem ki, hiszen akkor már nem azt a tapasztalatot jelölné, amit jelöl. Egyetértek azzal, hogy sok igehirdetés elszáll az emberek feje fölött, de az evangéliumhoz hű gyülekezetekben ragaszkodnak ezekhez a fogalmakhoz, így tudnak egyszerre biblikusak és időszerűek lenni. Sok ember fejében az a kép él a teológusról, hogy ül az elefántcsonttornyában és elméletekkel foglalkozik. Ebből az következik, hogy amikor praktikus dolgokra akarok rátérni, akkor elmegyek egy pszichológushoz, aki a lelki kérdésekben otthon van, a teológus meg szakcikkeket ír és senkit nem érdekel, mit mond. Luthernél maradva, a megigazulás számára nem csak egy dogma, hanem mindennapi praktikus élménnyé lett. Arra példa, hogy ha az ember felszabadult lelkiismerettel kezd élni, az kihat a házasságára vagy arra, ahogyan egy tiszteletlen pénztárossal beszél vagy, ha kirúgják a munkahelyéről vagy bármilyen más probléma esetén. Tehát a hitigazság tapasztalati, mindennapos, praktikus élménnyé válik. Erről azért nem beszélnek, mert azt gondolják, hogy nem érdekli az embereket, és mivel nem beszélnek róla, az emberek nem is ismerik ezeket.

M.Zs.: Fantasztikus az a közösségi munka, ahogyan a lelkészek praktikus módon segítik a gyülekezetüket, viszont miközben a komoly lelki bajban élők súlyos önhibáztatással küzdenek és előfordul, hogy büntetik magukat, nem célravezető az a narratíva, ami tovább fokozza bennük a bűnösségüket. Fontos egy-két kérdést tisztázni lelkész és pszichológus kommunikációjában. A bűn említésének van helye és értelme, csak nem mindenki egyformán érti. Ezért fontos, hogy lelkészi oldalról ne ugyanúgy szóljunk ahhoz, aki tényleg nagy bajban van és inkább a megtartást, támogatást, feltétel nélküli szeretetet igényli, mint egy olyan emberhez, aki számára aktuálisan könnyebben és saját életére hatékonyabban értelmezhető fogalom a bűn. Amikor a vészhelyzet beköszöntött, egy gondolat nagy erőt adott: miért hiszem azt a családom eddig megszületett rendkívül sok generációja közül, hogy az én életemben minden rendben lesz, gyönyörűen zajlik az élet, nem találkozom társadalmi krízissel, béke, szeretet és fejlődés lesz? Sajnos az a helyzet, hogy a korábbi generációk is találkoztak kihívásokkal. Valószínűleg ez egy olyan szükséges emberi tapasztalat, amit nekem is érdemes lesz megszerezni. Ne távolodjunk el a szenvedés lehetőségétől, mert úgy tűnik, hogy ez az emberi lét része, viszont az nem mindegy, hogy mennyire szenvedünk. Azt, aki eleve úgy szocializálódott, hogy az egész élete szenvedés volt, inkább húzzuk ki belőle, mielőtt ráraknánk még egy adagot. A szenvedés mértéke nem mindegy. Munkám során törekszem megtalálni a határt, hogy mennyit bír el egy ember. Nem kérdés, hogy a bűnről fontos beszélni, csak a magam munkájába nehezen behozható fogalomnak találom, mert azt tapasztalom, hogy sokkal hasznosabb, ha kihozom az embereket a bűnösség-érzésükből.

G.B.: Megpróbálom lefordítani lélektani fogalomra a keresztény bűn fogalmát. Ha jól értem a Biblia szerint a bűn kívülről került az emberbe. Jön Ádám és Éva története a kígyóval. Az a bűnhöz való katolikus hozzáállás, hogy a bűnt körül kell határolni a lelkünkben és ki kell tenni onnan valamilyen módon. Távolságot kell tőle venni, elutasítani, akarattal küzdeni ellene és Isten kegyelmét igénybe venni. Valamilyen szeparációval, leválással, távolságtartással kell kezelni. A pszichológiában megjelenik egy pozitív, idealista emberkép, hogy tulajdonképpen mindenki csak beteg, lelki problémákkal küzd, de ha mi azokat megoldjuk, önmagától jó ember lesz. Benne van a lényében, hogy jó. Nem kell ezzel külön foglalkozni, csak megoldani a traumákat és leküzdeni a nehézségeket. Társadalmi szinten a külső körülményeket is meg kell javítani. Ha ez is megvan, automatikusan elindul a kivirágzás és egy jó embert fogunk kapni. A vallás abban az értelemben realistább, hogy ez nem biztos, hogy így van. Jézus történeteiben úgy látom, hogy nem csak beszélt és tanított, hanem rengeteg konkrét betegséget meggyógyított, ami hozzájárult az akkor őt körülvevők belé vetett bizalmához és hitéhez. Önmagában átadni a Biblia tanítását valahogy nem tűnik elégnek, mert valahogy el kéne juttatni a nem hívőket a hithez, de mitől kapja azt meg valaki? Erre a protestáns válasz annyi, hogy Isten kegyelmén múlik, de ha a Bibliát olvasom, benne van az is, hogy ez a kegyelem mennyire élhető át. Nem tudom elképzelni, hogy intellektuális folyamatként el lehet jutni ehhez a tapasztaláshoz.

B.A.: A protestáns válasz szerint is többről van szó a kegyelemnél. Nem véletlen, hogy a reformáció korában jó értelemben vett súlyos tényezőként jelenik meg a Szentlélek és a Szentlélek munkája. A bűn tekintetében más gondolkodási pályán vagyunk. Míg a pszichológia az ember oldaláról közelítő tudományként jelenik meg és az embert a maga valóságában, tetteiben, gondolataiban méri, addig a keresztény gondolkodás szerint a bűn-kérdésben is sokkal inkább egy olyan státusban gondolkodunk, amely az Isten és az ember kapcsolatában való váltásnak a helyzetét jelenti, ami tulajdonképpen egy közösségtörés. Nem véletlenül kap nagy hangsúlyt a protestáns tanításban a megigazulásra vonatkozóan a helyreállítás gondolata. A kérdésünkben a lelki béke elérésének mikéntje is felmerült, ami egy regeneratív folyamat, valaminek a helyreállítása. Amikor bűnről beszélünk, nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy azt ne kapcsoljuk össze a mai ember számára megszokott értelmezéssel, ugyanis a közgondolkodás szerint a bűn fogalomhoz társul a bűnelkövetés, büntetés, bűncselekmény, büntetésvégrehajtás stb. fogalma. A keresztény gondolkodásban a bűnösség egy olyan státusz, amely a keresztény antropológia szempontjából az emberi élet alapvető egzisztenciális státuszproblémája, melyre megoldást kell találni. Mivel azt mondjuk, hogy az ember számára ez lehetetlen, ezért ez valóban egy külső forrásból jön és kívül is marad, mert pont ebben kell nekünk újra és újra megújulni. Azt sem tartom jónak, ha az emberről túlzott idealizmussal azt mondjuk, hogy csak az lehetséges, ami az embernek lehetséges, de a keresztény gondolkodás oldaláról sem helyes egy olyan fajta realizmussal élni, amely a végletekig el tud menni és nem számol azzal, ami az Istennek lehetséges. A feszültség abban van, hogy hol látjuk azt a határt, ahol valóban az ember problémáiról beszélünk, és azokat kívánjuk megoldani. Korábban mondtam, hogy valóban vannak helyzetek, amikor olyan segítségre van szükség, amely megfelelő szakembert igényel nem megfeledkezve arról, hogy van egy alaptörténetünk, miszerint helyreállításra van szükségünk. A lelki békesség egy kicsit olyan, mint amit a Szentírásban látunk a boldogságról. A Biblia szerint a boldogság nem egy állapot, hanem azt mindig keresi az ember. Számtalan zsoltár beszél erről, hogy az az ember boldog, aki az Isten előtt jár, folyamatosan reszponzív nexusban van vele, hallja és érti Isten szavát, kijelentését. Ebben jár-kel és saját életével is erre rezonál. A lelki békesség sem egy statikus dolog, de a XXI. század emberi problémája, hogy megpróbáljuk statikusan megragadni, hogy ami már a kezemben van, az biztosítsa a biztonságérzetemet. Természetesen ez így is van, de ahhoz, hogy lelki békém legyen, azon dolgozni és azért tenni kell. Ebben a reszponzív folyamatban, Isten-ember kapcsolatban nem lesz olyan időszak, amikor nincs békenélküliség. A békesség épp azt jelenti, hogy erről az embernek még komolyabban kell gondolkodnia. Ha ezt így szemléljük, a megoldáskeresést is sokkal alaposabban végezhetjük és nagyobb támaszt is tudunk nyújtani. Egyetértek viszont azzal, hogy a keresztény gondolkodásban nem tudunk és nem is mondhatunk le arról az értelmezésről, ami a lényegét adja. A túlzott idealizmustól és a túlzott realizmustól is tartózkodnék, mert az egyik oldal csak az Istennel számol, a másik pedig nem számol Istennel.

A következő kérdés a pszichológia és a vallások ellentétével kapcsolatos. A pszichológiában folyamatos a megújulás, új elméletek születnek, a pszichológusok jelenleg is kutatásokat végeznek az aktuális helyzet feltérképezéséhez, míg a vallások és az egyházak gondolkodása több ezer éve változatlan. Ez jelenthet-e versenyelőnyt a pszichológia számára és hátrányt a vallásnak, vagy ez éppen fordítva történik?

B.A.: Nem gondolom, hogy a keresztény gondolkodás nem újul meg, ugyanis ez alapvető szükséglet. Mindig késznek kell lennie interpretálni anélkül, hogy ezáltal a keresztény gondolkodás üzenete konform-kereszténységgé válna. Azt sem hiszem, hogy versenyeznünk kellene. Nagy bajnak tartanám, ha a keresztény gondolkodásnak versenyeznie kellene a pszichológiával. A keresztény üzenet átadása dinamikus, de tartalmában nem változik, mert ugyanarról a Krisztusról és megváltásról beszélünk. A reformáció egyik tanulsága, hogy nem mindig az új az, ami a megoldást hozza, ezért igyekezett visszanyúlni a fontos dolgokhoz – a Szentíráshoz – és azokat megtartani.

M.Zs.: Mivel nem ugyanaz a feladata egy lelkésznek és egy pszichológusnak, értelmetlen rivalizálni. Fontos lenne lehatárolni egymásról a lelkész és a pszichológus feladatkörét. Ahogy elképzelhetetlen, hogy vallásnépszerűsítő tevékenységet végezzek egy terápiás ülés keretében, az is értelmezhetetlen dolognak tűnne, ha a lelkész megítélné, mit jelent a személyiségzavar. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy meghagyjuk kinek-kinek a saját feladatkörét. Eltérő és ugyanazon területeken is mindkettőre szükség van. A régi jó mondás, hogy „segíts magadon, Isten is megsegít” valójában a vallásos önátadó megküzdés definíciójának felel meg, ami magában foglalja, hogy amit megtehetek a magam oldaláról, ami emberi mivoltomban lehetséges, mindenképpen feladatom megtenni, de azon a ponton, ahol véget érnek emberi lehetőségeim, ott van az az opcióm, hogy hagyatkozhatok Isten gondviselésére. Élhetek vele vagy mondhatom, hogy nem élek vele, mert lelki oldalról nem állok rá készen. A lelkiség és a tapasztalás nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy mit és hogyan hiszünk. Tehát még a megküzdési módok tekintetében is kiegészíti egymást ez a két terület. Az én olvasatomban mást fejleszt egy lelkész és mást egy pszichológus, de van egyfajta átfedés. Fontos tényező, hogy a pszichológus segítségét gyakran nagyon meg kell fizetni. Sajnos Magyarországon még nem olyan széles körű a pszichológiai ellátás, hogy mindenki ingyenes ellátáshoz jusson. A pszichológusok pedig nem dolgoznak ingyen, ahogy a lelkészek sem, de ők máshogyan finanszírozottak. Amit viszont ezzel kapcsolatban látok, hogy az Isteni segítség mindenkinek általánosan elérhető és ingyenes, amivel a pszichológia soha nem tud és nem is akar versenyezni.

M.T.: Egyetértek azzal, hogy nem jó a verseny, de naiv lenne azt mondani, hogy nincs verseny. Van pszichológus, pszichiáter, lelkész és belgyógyász orvos ismerősöm is, aki demolesztáló kijelentéseket tesz egymásra. A lelkészek bosszankodnak, hogy a munkaterületük jelentős részét kiszervezték. Lehetne harmóniát találni, de ahhoz teológiai fogalomkört megismerő keresztény lelkigondozásra lenne szükség. Ha nincs a kettő között eszmei kapcsolat, akkor ez nem tud megvalósulni. Jelenleg például a bűntudat vagy lelkiismeretfurdalás kapcsán teljesen más üzeneteket adnak lelkészek és pszichológusok. Lelkészeknek problémát okoz az, hogy az embereket egyre jobban érdekli a pszichológia, ezért sok lelkész úgy próbál eleget tenni az igényeknek, hogy szerez egy pszichológia-, vagy mentálhigiénés diplomát, vagy esetleg elvégez egy motivációs tréner képzést. Mindenképp elmegy trénernek, mert úgy érzi, hogy az, amit csinál, hogy járatja a száját a szószékről, egyszerűen kevés, mert az emberek tapasztalatától az elszakadt. Vannak olyan gyülekezetek, amelyek teljesen letérnek a biblikus igehirdetés formájától és gyakorlatilag pszichológiai klubokká változnak. Ezért tűnik bizonyos értelemben versenynek, ami a két terület között zajlik. Nem személyes ellentét, hanem a tevékenységi körök gyakorlati életben megvalósuló ellentéte.

G.B.: A társadalmi diskurzus kerekasztalánál számos manapság releváns témában az érvényesen feltehető kérdések és hatható válaszok körét lélektani megközelítésben adják elő. Ilyenek a nemekkel, ökológiával, családdal, szexualitással kapcsolatos aktuális kérdések. Mind életvezetési kérdés, hogy praktikusan hogyan állunk hozzájuk. Az, hogy mennyire érvényes válaszok születnek egyik vagy másik oldalon, nem csak azon múlik, hogy kinek van igaza, hanem azon az eszmetörténeti folyamaton, amelyben benne vannak a pszichológusok és azok az elméletalkotók, akik lélektani elméleteken keresztül értelmezik a valóságot, melyek mögött van egy antropológia. Ennek az is a következménye, hogy olykor reflektálatlanul is kijelentéseket tesznek anélkül, hogy átgondolnák azok filozófiai hátterét. Jelenleg a helyzet úgy áll, hogy nagy többségében, ha bekapcsolunk egy vitaműsort, akkor nem a biblikus fogalomkészleten keresztül fogják a problémát megtárgyalni. Ez nem azért van, mert a vallás egy statikus dolog, bár konzervatívnak mondható bizonyos veleszületett elemei miatt, melyektől nem lehet eltérni. A kultúránk is ilyen, melynek Jézus Krisztus egy spirituális forrása, egy kút, amelyből felépült valami. Ha attól ellépünk, az már nem az a kultúra, mint ami felépült. Mindig újat találni és progresszívnek lenni nem feltétlenül meggyőző irányvonal. Fontos kérdés, hogy miként tudunk párbeszédbe lépni azokkal, akik mégis elléptek a forrástól, mivel tömegekről beszélünk.

M.Zs.: Legalább annyi átfedést látok pszichológus és lelkész életvezetési tanácsaiban, mint különbséget. Erről legszebben a valláspszichológiai szakirodalom szól. Azok az életvezetési tanácsok, amelyeket egy személy megkaphat arra vonatkozóan, hogyan éljen egészségesen, tartózkodjon a devianciától, a kapcsolatait próbálja stabilan intézni, olyan mérhető dolgok, melyek vallási közeg hatására is megerősödnek mindenféle pszichológiai beavatkozás nélkül. Kemény tudományos bizonyíték, tonnányi pszichológiai szakirodalom igazolja, hogy mennyire hasznos, ami történik egy jól működő keresztény gyülekezetben. Lehetne egy metszete annak, amire ösztönözzük az embereket egy pozitív egészségpszichológiai keretben. Nem tartom károsnak azt a tendenciát, hogy sokan járnak mentálhigiénés szakra.  A mentálhigiénés képzettség jó eszköz lehet lelkészek kezében is, mert egy kommunikációs módot tanít, melynek segítségével könnyebb az emberekkel szót érteni. A pszichológiai klubok intézményéről egy személyes reflexiót szeretnék megosztani, hogy mi inspirált arra, amivel jelenleg is foglalkozom. Egy ökumenikus gyülekezeti hitoktatóm az ottani munkát úgy fogta össze, hogy a személyes kérdéseinket be kellett dobnunk egy kalapba. Bármilyen kérdést feltehettünk az életünkkel kapcsolatban, majd ezeket kihúztuk és megbeszéltük pszichológiai és vallási oldalról egyaránt. Ez volt az első csoporttapasztalatom, és amikor megérkeztem az ELTE pszichológia szakjára ’92-ben, az első önismereti órán ugyanez a jelenet játszódott le, csak a vallási oldal hiányzott.

B.A.: Amikor azt mondtam, hogy nem jó és szükségtelen, hogy ez a két terület rivalizáljon egymással, az azért volt, mert a kettőnek van egy közös és egy későbbi eltérő története. A közös története, hogy a nyugati kultúránkban Európának ezen részén a lélekről, a lélek szükségéről és gondozásáról nagyon sokáig a keresztény gondolkodás tanítása – nevezzük középkori egyháznak – gondolkodott. Mivel az ember önértelmezési státusza Istenhez kötődött, ez alapvetően adott volt. Ez egy közös történet, melyet követően különböző ismert okokból a lélektan és a keresztény gondolkodás kezdett elválni egymástól. Nagyon tetszik, amit Zsuzsa mondott, hogy a keresztény gondolkodásnak van egy nem forintosítható üzenete az örök életről, ami a lélekről, az élet megtartásáról, illetve megmentéséről szól. Ezzel semmi nem tud versenyezni, így teológusként soha nem gondolom, hogy versenyeznem kell. Az egy másik kérdés, hogy a pozicionálás hogyan megy végbe. A gondot mindig abban látom, hogy az ember oldaláról csak az emberi szempont figyelembevételével próbálunk meg gondolkodni az ember lehetőségeiről. Ha ez viszont meg tud lelkesülni, képes olyan hatással bírni, ami nincs az ember kezében. Tiltakoznék az ellen, hogy az evangélium üzenetét életvezetési technikának nevezzük. A lelkiség nem metódus-kérdés, vagyis nem megszokott gyakorlatoktól függ. Az ember lelkével való törődés sokkal inkább egy élő dinamikus dolog. Ha az ember antropológiáját a Szentírás tükrében vizsgáljuk, jól látható, hogy van egy pszüché, amivel a pszichológia foglalkozik, a pneuma kifejezés pedig ritkább esetben alkalmazott az emberi lélekre, mint az Istenére, ahol nyilván egy másik dimenzióval van dolgunk. Ezért gondolom, hogy a pneuma és a pszüché dimenziója a mi értelmezésünkben egybe tartozik – a pneuma a pszüché fölött van és adott esetben magába is foglalja azt. Nekünk ebben versenyezni nem szükséges. A tudomány oldaláról megvan az a fajta interdiszciplinaritás, ahogyan ez a kettő egymás mellett meg tud jelenni és azokat a dialógusokat le tudja folytatni, amelyek ahhoz szükségesek, hogy mindkettő egyszerre megvalósuljon. Meg is valósul keresztény pszichológusok által. Kiváló lelkigondozónak tartom Pál apostolt az első Korinthusiakhoz írt levele alapján, amiben egy közösségépítésről van szó. Ha valaki jó lelkigondozót keres, nyugodtan olvassa el Pál leveleit. Tehát a lelkigondozás nem áll távol a keresztény gondolkodástól, de manapság ebből jóval nagyobb mértékben kellene kivennie a részét.

G.B.: Nagyon fontos kérdés, hogy az emberképbe beleértjük-e a spirituális dimenziót, vagy egy redukcionista emberképből építjük fel a világot. Küzdelem van kétféle út között: az önmegvalósítás-e a cél, vagyis az önmagunkban rejlő potenciálok minden áron való megvalósítása és az ebben való segítés, vagy az önmeghaladás, az öntranszcendencia és valami olyanhoz való kapcsolódás, ami nagyobb önmagunknál. A mostani világ egy redukált emberképpel dolgozik és ezt terjeszti. Ebből fakadnak különböző lelki problémák is.

Maradandó gyógyulást és megoldást Isten adhat, de a pszichológia segít kezelni tüneteket, enyhíteni lelki fájdalmakat és feldolgozni megrázkódtatásokat. A kiszolgáltatottság érzésétől és halálfélelemtől Isten szabadít meg és képessé tesz egy, a hitből fakadó gyökeres változásra, életre szóló paradigmaváltásra, melyet az örök élet bizonyossága nyújt. Egyetemünkön a pszichológia és a teológia területéről is kínálkozik segítség, bőven van lehetősége a hallgatóknak kihez fordulni az Egyetemi lelkigondozói szolgálaton keresztül. Az e-mailes elérhetőségük Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát., telefonon pedig a 06-30/1-556-271 számon 9-19 óráig hívható Major Sára, mediátor, coach, illetve Szentpály-Juhász Imre, lelkész és szupervizor.