Sosem értettem a sátorozás vonzerejét. Fázni éjjel, kemény talajon aludni, reggel pedig összegyűrődve kibújni a hálózsákból – számomra ez inkább megpróbáltatás, mint kikapcsolódás. De ami még ennél is rosszabb: a magamrautaltság érzése. Annak az érzése, hogy a semmi közepén vagyok, teljesen egyedül. Rémisztő maga a gondolat is. S úgy gondolom ezzel nem csak én vagyok így egyedül.
Pont ezért annyira nehéz nekünk megérteni Krisztus érkezésének körülményeit. Nehéz megértenünk azt, hogy Ő Isteni lénye ellenére, lemond a kényelemről, lemond a pompáról, midezt azért, hogy megéljük: Immánuel – velünk az Isten. Velünk van valójában mindenben, a kényelmetlen, a kínos, a nehéz, a fájdalmas helyzetekben. Velünk az Isten, mint ahogyan együtt volt Izráel népével együtt is, legyen szó akár Egyiptomról, akár a pusztai vándorlásról.
Ott van, ott lesz, oda érkezik, ahol a népe van, mindig utat talál hozzánk.
Nem tudom tévedtél-e már el egy teljesen ismeretlen vagy akár lakatlan vidéken. Lemerült telefonnal, térkép nélkül. Amikor csak arra vársz, hogy jöjjön végre valaki, aki útba igazít, aki segít visszatalálni a kezdeti ponthoz. Valójában erre várunk adventkor is: annak a Krisztusnak az érkezésére, aki vállalta, hogy elhagyja a mennyei biztonságot és utánunk jön a legzordabb tájakra is: bűntudatba, reménytelenségbe, szégyenbe.
Emlékeztessen minket ez az adventi időszak erre: bármennyire elveszve, egyedül érezzük magunkat, bármennyire távol sodródtunk Istentől, nem nekünk kell megtalálnunk az utat hozzá – Ő az, aki útra kel értünk. Úton van, érkezik az a Megváltó, aki segít visszatalálni a kiindulóponthoz, vissza az Atyához.
„Mert én nem laktam házban attól a naptól fogva, hogy kihoztam Izráel fiait Egyiptomból, mind e mai napig, hanem szüntelen sátorban és hajlékban jártam.” (2 Sámuel 7,6)
Erbach Viola
egyetemi lelkész










