Dr. Békési Sándor egyetemi docens, grafikus, a KRE HTK Rendszeres Teológiai és Ökumenikai Tanszékének vezetője. A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett 1972-ben, ahol Jankovics Marcell volt szaktanára. A ’70-es években a Pannonia Filmstúdió munkatársaként dolgozott fázis- és kulcsrajzolóként az első egész estés magyar rajzfilm, a János vitéz, valamint mozdulattervezőként a Mézga család és a Kérem a következőt! (ismertebb nevén Dr. Bubó) sorozatok megrajzolásában. 1981-ben felvételt nyert a Magyar Iparművészeti Főiskola Typo-grafikai Tanszékének animációs szakára, diplomáját 1985-ben szerezte meg. 1985 és 1991 között rajzfilmrendezőként a Vázák meséi című tévéfilmsorozatot készítette. Ugyanebben az időszakban kezdi meg teológiai tanulmányait, 1986-ban iratkozott be az akkori Budapesti Református Teológiai Akadémia teológus-lelkész szakára, levelező tagozaton.
1991-ben folytatja tanulmányait nappali tagozaton a KRE Hittudományi Karán, ahol az első lelkészképesítő vizsgát 1996-ban, a másodikat 1997-ben tette le. 1998-ban dr. Szűcs Ferenc hívására a KRE Hittudományi Karának Rendszeres Teológiai Tanszékén a hitvallásismeret és az etika tárgyakat tanítja kezdetben óraadóként, majd tanársegédként. Emellett szemináriumokat is tartott szakterületének, a teológia és a művészet kapcsolatának témájában. 2004-ben doktorált, disszertációjának címe: ERGON. A keresztyén esztétika teológiája.
2006-ban az ő kezdeményezésére alakult meg a Hittudományi Karon belül a Szenczi Molnár Albert Egyházművészeti Intézet, illetve létrehozta annak szakkönyvtárát, a Fülep Lajos Könyvtárat, amely a 2015-ben megújult Török Pál Könyvtár anyagába került át. 2012-től tanszékvezető egyetemi docens. Kutatásának középpontjában a teológiai esztétika, antropológia, etika, dogmatika, és a keresztyén kultúrtörténet áll.
- Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?
Jelenleg a rendszeres teológián belül a dogmatikai bevezetés, etika, vizuális nyelv, teológiai esztétika tárgyakat tanítom – ez utóbbi egy speciális tantárgy. Sajnos ez utóbbi kettőt nem a lelkészhallgatóknak tartom, ezeket a teológus szakosok hallgatják, akik nem gyülekezeti lelkészek lesznek. A teológiának az a nagyszerűsége, hogy interdiszciplináris módon fel tud használni egy adott szakterületet – legyen szó bármilyen területről. A dogmatika önmagában elég zárt rendszernek tekinthető, hiszen olyan dolgokról van szó benne, amiről már több száz vagy ezer évvel ezelőtt megállapodtak egyházatyáink. Akkor lehet igazán érdekes ez, ha valamihez társítjuk, párosítjuk. A vizuális nyelv, vagy az esztétika is egy ilyen társítás.
- Tanár úr tehetséges grafikusként kezdte meg pályáját. Pontosan mely ismertebb rajzfilm-produkciók elkészítésében közreműködött?
1972-ben kezdtem el a munkát az érettségi második napján a Pannónia Filmstúdióban. Akkor készült a János vitéz, ami az első egész estés magyar rajzfilm volt. Részt vettem a Mézga család, Dr. Bubó és egyéb sorozatok készítésében. Fázisrajzolóként kezdtem, majd fokozatosan haladtam a ranglétrán, végül mozdulattervező, később, a főiskola után rajzfilmrendező lettem. Önálló munkám, a Vázák meséi kétszer tizenkét részes sorozat volt, ami a görög mitológiát dolgozta fel. Az első része a főistenekről szólt, a második pedig Héraklészről.
Nemcsak magyar, hanem külföldi produkciókban is részt vettem. Igazából a Toldi trilógiájából készült Daliás idők nőtt a legjobban a szívemhez, amelyben rendkívüli mesterem, Gémes József rendezővel dolgozhattam többedmagammal. Ez olajfestékkel készült, celluloid lapra festettük az egészet, az alkotói munka több mint hat évig tartott. Olajfesték esetén minden fényt, árnyékot, csillogást követve festői módon kellett eljárni, nehezen száradt maga a festett anyag – de a végeredménynek valamennyien örültünk. Történelmet írtunk a Toldival, hiszen ez volt a világon az első olajfestékkel készült egészestés rajzfilm.
- Hogyan született meg a döntés, hogy a teológiát választja? Hogyan fogadta a szakmai környezete ezt a váltást?
Főiskolás koromra vezethető vissza ez a váltás. Szeretett magyar filmtörténet tanárom, a méltán híres Nemeskürty István volt az, akihez köthető ennek a változásnak az elindulása. Ahogy folyamatosan vittem hozzá a különféle szaktárgyi anyagaimat, egyszer azt mondta, hogy foglalkozzak a Bibliával és a kereszténységgel, mint legfontosabb területtel. Ez a könyv az élet titka, ez az, amit igazán forrásként kellene használnom. Lehetek rajzfilmrendező, vagy grafikus, a lényeg, hogy a Biblia legyen a középpontban. Nem tudom, milyen ihletettségből mondta ezt, de szíven ütött és meg is fogadtam. Azóta hálával gondolok a Tanár úrra.
Később olvastam Szent Ágoston Vallomások című művét, ami szintén megrendített és mintát adott arra, hogy lehet váltani felnőttként is munkát, hivatást, és hogy a teológia lesz az, amivel foglalkoznom kell. A Bibliából János evangéliuma szólított meg igazán. Ekkor jöttem rá arra, hogy Jézus nem csak egy történelmi alak piros tógában (e képet még gyermekkoromban láttam, amint a lelkészünk bábelőadás formájában mesélte el nekünk a húsvéti történetet). Az evangéliumi Jézus már nem egy szereplő volt számomra ebből az előadásból, hanem egy élő személy. Újszászy Kálmánt is kiemelném, aki sárospataki lelkész volt – és nagyban hatással volt későbbi döntésemre.
A rajzfilmes szakma nagyon megdöbbent, mikor kiderült, hogy váltani fogok. Általában nem hagyták ott a filmstúdiót azok, akik ott dolgoztak, hanem nyugdíjazásig ott maradtak. A kollégáimban volt egy „most komolyan itt hagysz minket?” érzés, nem tudták az okokat, nem értették a döntésemet. Már csak azért sem, mert gyermekkorom óta rajzfilmes akartam lenni. Hogyan lehet otthagyni egy szeretett szakmát? Úgy, hogy az ember lefekszik délután és álmodik… Azt álmodtam, hogy rajzbakokon ülünk egy teremben, és nagy csodálkozásomra a modell egy ragyogó, fényes ruhájú alak volt, akinek nem tudtam lerajzolni fénytől sugárzó arcát. Ez akkor mindenképpen egy magával ragadó értelmes üzenet volt számomra, és engedtem a hívásnak.
- Milyennek látja a teológus hallgatók viszonyát a művészetekhez? Meglátása szerint hogyan lehet a hallgatókat érzékenyebbé tenni a művészetek iránt?
A teológia egy verbális tudományterület: a Logosz, az Ige verbális, szóbeli. Mindent szövegként elemzünk és figyelünk, a hallgatók is így tanulják meg vizsgálni a körülöttünk lévő világot. Éppen ezért értelmezésük sajnos már nem fejtegeti a vizualitás jelentéseit. Sokan nem a teljes világot látják, hanem leszűkülnek a szóbeliségre. Ilyen értelemben sajnos az esztétikai tárgyak inkább plusz feladatot jelentenek számukra, mintsem feltöltődést vagy érdekességet. A jelekre, jelképiségre is figyelnünk kell, Isten ezekkel is üzen nekünk a természeten vagy a történelmen keresztül. A teljes emberhez a vizuális érzékenység is hozzátartozik – ezért tartom fontosnak a képi látásmódot. A vizualitásnak is meg van a maga nyelve: azt tudom mondani, hogy ilyen értelemben én egyfajta nyelvtanár vagyok, hiszen a képi látásmód nyelvét tanítom a hallgatóknak.
- Kodály Zoltán híres mondata "a zene mindenkié". Meglátása szerint ugyanez érvényes a rajzolásra is?
Sokan azt gondolják, hogy a művészetek befogadásához valami nagyon magas képzettség kell. Ennek oka az, hogy elfelejtettünk az ember egészére figyelni, szétbontjuk a szóbeliséget, a képi látásmódot, az alkotást egymástól, holott minden emberben megtalálhatók ezek. Nem kell hivatásos művésszé válnunk ahhoz, hogy a bennünk lévő kreativitás kibontakozzon. A rajzolás is mindenkié. A fogyasztói társadalom nagyon sok tömegterméket ad az embereknek, hogy azzal éljen. Régebben az édesapa maga készítette a játékokat, kanalat faragott, az édesanya megvarrta a család ruháját – tehát a kreativitás az élet része volt. Ebben benne volt a rajzolás, az éneklés, a tánc, a művészetek. Ma ezeket szétbontjuk és azt állítjuk, hogy csak a profi énekes énekeljen, a profi táncos táncoljon. Az alkotás, a kreativitás a mindennapi élet része kellene, hogy legyen újra.
- Mi a célja a HTK-n a Tanár úr által tartott rajzszakkörnek? Milyennek látja a foglalkozás hatását?
A hallgatók hívtak meg a szakkörbe, hogy együtt rajzoljak velük. Bár furcsának tűnik, de a foglalkozás nem a rajzolásra fókuszál igazán, hanem az együttlétre. Ilyenkor felszabadultan beszélgetünk, viccelődünk – és természetesen rajzolunk is. Általában a hallgatók ülnek be modellnek, de tanár is volt már alany. A főiskolán már tartottam hasonló foglalkozást. Föltettem a kérdést, hogy miként lehet igazán megismerni egy hallgatót vagy egy tanárt. Nem feltétlenül az órán, ami hivatalos és kötött. Egy ilyen szakkör nagyszerű lehetőség egymás személyes megismerésére, és a hangulata is kitűnő. Van, amikor csöndben vagyunk, máskor bedobunk egy-egy témát. Nagyon jó közösségformáló hatását látom ennek és a hallgatók rajzolási készsége is határozottan fejlődik.
- Református kultúránkban a képnek és a képies megjelenésnek nincs akkora súlya, mint például a katolikus kultúrában. Tanár úr szerint miért fontos a képies gondolkodásmód?
Nem azért fontos, hogy képzőművészekké váljunk, hanem hogy nyitott szemmel járjunk a világban, és egész emberekké váljunk, ahogy erről már szó esett. Ki kell emelnem, hogy liturgiai szempontból nincs súlya a képeknek a református kultúrában, vagyis kép nem lehet az istentisztelet része. Több száz évvel ezelőtt az emberek jóval közelebb álltak a képhez, alkottak, a természethez közel éltek. Így, amikor meglátták a szentképeket, akkor a maguk valóságában is „odalátták” a képet ábrázoló személyeket. Erre adott nemleges választ a svájci reformáció, és a válaszadás nem volt erőszaktól mentes, hiszen képek rombolásáról is tudunk.
Azt kell mondanom, hogy a képimádat és a képrombolás két véglet, és mindegyik irracionális cselekedet. A reformáció által a szakrális képek kikerültek a templomból, de ezzel a szekularizációval a művészetté váló festmények önálló jelentése felértékelődött. Például Hollandiában, ahol világhírű képek születtek Rembrandtra és társaira. Nem teljesen igaz tehát, hogy a református kultúrában nincs helye és súlya a képnek, a képies gondolkodásnak – pusztán a szakralitása szűnt meg, s került ki a templomi környezetből és a mindennapok részévé vált.
- Pontosan mit takar a teológiai esztétika?
A teológiai esztétika hasonló a filozófiai esztétikához. A különbség az, ami a filozófia és a teológia között is létezik, mi szerint a filozófia az észre, a teológia pedig az isteni kijelentés hitére épül. Ugyanígy az esztétikát is lehet a hit szemszögéből nézni – azaz, mi a szép, ezt a hitünk tárgya: Isten teremtése, megváltása és megszentelése alapján vizsgáljuk meg. A képek elemzésénél szempontként jelenik meg a szótérológia, például mint a szép rútsága, a szép halála vagy a rút szépsége. A képzőművészetekben nagyon fontos kérdés, hogy a csúf hogyan válik széppé és fordítva, ugyanígy kérdés lehet a teológiai esztétika számára, hogy Jézus feltámadása által a csúf végül hogyan vált széppé. Az esztétikai értékítélet azonban nem függ az ábrázolt témától, hiszen minden alkotásban ezeket a kérdéseket keressük, nem csak a Bibliához kötődő ábrázolások esetében.
- Mit tekint tanári pályafutása legnagyobb eredményének?
Nem képmutatásból mondom ezt, de a hallgatókkal való viszonyt tekintem igazán nagy eredménynek. 20 éve tanítok a Károlin, és látom ennek a viszonynak a javulását. Én személy szerint ezt tartom a legfontosabbnak. A mindennapi beszélgetések, találkozások – számomra ezek jelentik a legnagyobb értéket. Megosztani egymással a teológiai látásmódokat, vagy akár a magánélet kérdéseit, ez a tanári pályám legfontosabb része. Az akadémiai szamárlétra, ahogy mondani szokás, nem foglalkoztat annyira, nevezetesen, hogy hány publikációt írtam, milyen a tudományos fokozatom. A téma, amiről már sok szó esett, nagyon fontos a számomra, de a tudományt nem tudom elválasztani az embertől, a személyektől, hiszen személyek, hús-vér emberek hordozzák azt.
- Milyen céllal alakult meg a Szenczi Molnár Albert Egyházművészeti Intézet?
6 éven keresztül vezettem a HTK-t mint dékán, ekkor igyekeztem kihasználni a helyzetemet. Ennek lett az eredménye többek között az intézet, amelyet mind belső, mind külső munkatársakkal alapítottunk. Művészettörténészekkel, zenészekkel, irodalmárokkal dolgoztunk együtt – én a teológiai esztétikát képviselve. Önkéntes alapon mindenki kutatott valamit, előállt egy anyaggal, amelynek nyomán egy folyóirat is létrejött, a Porta Speciosa (Ékes Kapu) névvel. Külföldi munkatársakkal is bővültünk. Sajnos a támogatottsága nem a megfelelő, de a célja, ami a hallgatók megszólítását és a művészi-tudományos munka mélyítését szolgálja, megvalósult.
