Oktatói portré rovatunkban ezúttal Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából az Új- és Jelenkori Történeti Tanszék tanszékvezető egyetemi docensét, Dr. Bognár Zalánt ismerhetitek meg. Bár kutatási és oktatási szakterülete nem Petőfivel kapcsolatos, mégis elválaszthatatlan szálak fűzik a költőóriáshoz. Talán kevesek tudják, hogy intézményünk oktatója Petőfi Sándor egyik ma élő rokona. Rokonságról, szakmai pályaválasztásról is szó esik a következő sorokban.
Elsőként fontos tisztáznunk, hogy Tanár úr milyen rokonságban is áll Petőfi Sándorral, hiszen köztudott, hogy Petőfinek egyetlen fia volt, Zoltán, akinek nem voltak utódai. Valóban, Bognár Zalán nem a leszármazottja, hanem rokona Petőfinek, elmondása szerint „a szépapám, akit Petrovics Jánosnak hívtak, Petőfi unokatestvére volt. Tehát Petőfi (Petrovics) Sándor apai nagyapja és a szépapám apai nagyapja, Petrovics Tamás a közös ősöm Petőfivel. Édesanyám még Petrovics lányként született, de édesapja 1934-ben – akárcsak Petőfi Sándor – magyarosította a nevét, s mivel a Petőfi név már védett volt, ezért ő Petőváry lett”. Érdekességképpen még hozzáteszi, hogy e rokonság okán lett annak idején éppen március 15-én megkeresztelve.
Petőfiről sokat hallott már gyermekkorában is, a rokonság ismeretét már magyar-történelem szakos gimnáziumi tanár édesanyja belé oltotta. Ennek köszönhetően hamar megszerette mind a történelmet, mind az irodalmat, és kisiskolásként az első Petőfi-versek tanulásánál büszkén mesélte osztálytársainak, hogy a költő rokona. Természetesen a diákok sokszor hitetlenkedve, kételkedve fogadták meglepő kijelentését, amit akkor egy időre el is temetett magában. „Csak később, gimnazistaként, immár érettebb fejjel vettem újra elő e rokoni szálat és már magam akartam megbizonyosodni e családi – számomra egy ideig legendának ható – történet valódiságáról. Ezért rákérdeztem édesanyámnál a konkrét bizonyítékokra, aki elém tette a Petőfi (Petrovics) család családfáját és néhány anyakönyvi kivonat másolatot” – emlékezik vissza Tanár úr, aki utána kutatómunkába kezdett, hogy saját maga is meggyőződjön a rokoni szál valódiságáról. „Az első utam az Országos Széchényi Könyvtárba vezetett, ahol a Turul című heraldikai és genealógiai folyóirat/közlöny egyik XIX. század végi – Petőfi származásával, családfájával foglalkozó – írásában végül összeértek az otthoni dokumentumok Petőfi családfájával. Ekkor már számomra is ténnyé vált az addig bennem csak családi legendaként élő rokoni kapcsolat. Beigazolódott, hogy ez nem legenda vagy egy félreértelmezett családi hagyomány, hanem valóság.”
Tanár urat elsősorban a történelem, a story, a history, az események és azok ok-okozati összefüggései, a folyamatok gyökerei, mozgatói érdekelték már korábban is, így a Petőfihez fűződő rokoni szálak kapcsán is inkább a korszak, amelyben a nagy költő élt, a reformkor és az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc vonzotta. „A reformkor, a megújulás, a nemzet öntudatra ébredésének korszaka, olyan nagyjainkkal, mint Széchenyi, Kossuth, Jókai, Arany vagy Vörösmarty, máig csodálatosak számomra. A nagyjaink által öntudatra ébredő nemzetünket 1849-ben csak két nagyhatalom, az osztrák és az orosz együtt tudta legyőzni. Tehát meglátásom szerint nem akármilyen nemzet vagyunk.”
Kutatási és oktatási szakterületének végül mégsem a reformkort választotta, hiszen – elmondása szerint – a korszakról már annyi mindent feltártak, hogy arról már nem lehet túl sok újat mondani. Benda Kálmán professzor javaslata alapján ezért II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratáról írta a szakdolgozatát, és ennek kapcsán kezdett lengyelül is tanulni. Azonban ahogyan a mondás tarja: „ember tervez, Isten végez”. Szakterületének kiválasztására isteni gondviselésként tekint. „1990-ben, egyetemi tanulmányaim befejezése után a Hadtörténelmi Levéltárba kerültem, ahol az 1945 utáni iratanyag referense lettem. Itt ismét szembetalálkoztam családom múltjával. Meglepő módon a Honvédelmi Minisztérium, illetve az alá tartozó különböző alakulatok és szervezeti egységek iratai között megtaláltam a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának az iratanyagát is (2005-ig), de külön, elzárva az ’56-os peranyagokkal együtt. Ez későbbi életemre döntő hatással volt. Ugyanis Petőváry (Petrovics) Pál nagyapámat 1945 márciusában a Horthy Miklós útról (mai Bartók Béla út) civilként, 85 kilósan egy prémgalléros kabátban a szovjetek elhurcolták, majd 38 kilósan egy német katonakabátban tért haza. 1964-ben, amikor én egy éves sem voltam, meghalt, így én tőle semmit nem tudhattam meg a fogságában átéltekről, de egyébként is alig beszélt róla. Általános volt, hogy az életben maradottak nem nagyon beszéltek az őket ért meghurcoltatásokról, mert megfenyegették őket, hogyha valaki a fogság szörnyűségeiről beszélni mer, nemcsak őt, hanem az egész családját visszaviszik a szovjet lágerekbe, de egyébként sem szívesen emlékeztek a fogságban átélt borzalmakra. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztálya iratainak a név- és tárgymutatója alapján megtaláltam nagyanyám levelét, melyben férje szabadon bocsátását kérte. Rám ez sokkszerűen hatott. Ismét kiderült egy családi „legendáról”, hogy kőkemény valóság, ráadásul nem a történelem messzi távlatában, hanem a nagyapám vonatkozásában. Ez egy lavinát indított el bennem, annál is inkább, mert 347 doboznyi iratban tíz- és százezer civil honfitársunk hasonló sorsa bontakozott ki, amiről még az egyetemen sem tanítottak semmit. Nem volt többé kérdés, hogy ezzel akarok foglalkozni, hiszen történelmünknek egy olyan ablaka nyílt meg előttem, amelyből XX. századi történelmünknek olyan részére láttam rá, amelyről addig szinte semmit sem tudtam. Több mint 300 ezer civil honfitársunkat hurcolták el ítélet nélkül szovjetunióbeli kényszermunkára a korabeli, 14,7 milliós, 172 ezer km2-es Magyarországról. Mintegy egymillió honfitársunk került szovjet fogságba a második világháborús, megnagyobbodott Magyarországról. Ekkor lett a szakterületem a 2. világháború, illetve az azt követő koalíciós időszak, a hadifogság, a málenkíj robot, a GUPVI és a GULAG lágereibe hurcolt honfitársaink történetének a kutatása.”
Az 1935-ben készült fotón Bognár Zalán dédapja, Petrovics Pál (asztal mellett jobbra első) családja látható. Petrovics Pál mellett jobbra Tanár úr édesanyja, az akkor 4 éves Petőváry Zalánka.
Bár szakmai pályája végül nem Petőfi személyének és korszakának kutatásához kapcsolta, a költő személyisége és költészete máig hatással van rá: Petőfi lánglelkűsége, haza- és szabadságszeretete, illetve bátorsága példaként áll ma is előtte. Meglátása szerint, ha Petőfi „valamilyen ügy mellé odaállt, akkor azt teljes szívvel-lélekkel tette. Akárki akármit mondott, kiállt a nemzetéért, a sajátjának vallott értékekért. Persze forrófejű is volt, hisz fiatal volt, s tudjuk, hogy a forradalmakat a töretlen lelkű, világmegváltó gondolatokkal teli, lehetetlent nem ismerő fiatalok szokták kirobbantani. Egyben eltökélt is volt, mely nemcsak a költészetében, hanem magánéletében is megnyilvánult. Jó példa erre a Szendrey Júliával kötött házassága, melyet Júlia szülei sokáig nem támogattak, de aztán addig ostromolta a szülőket, míg végül kötélnek álltak. Nagyon megragadott még Petőfi erős küldetéstudata, amellyel a nemzetét, a népét akarta szolgálni és szolgálta is. Költészete nem öncélú volt egy elefántcsonttoronyba visszavonulva, hanem világítótorony volt, szellemi vezető. Költészete messze túlmutatott önmagán, írásai által akarta felemelni a nemzetet”. Tanár úr úgy jellemzi a költőt, hogy olyan vezető volt, aki nem azt mondta, hogy „előre”, hanem hogy „utánam”.
A Rokonom, Petőfi[1] című dokumentumfilmből is kiderül, hogy a Petőfi-rokonok időnként találkozót szerveznek: a Petrovics-ági összejövetel szűkebb, de rendszeresebb, míg a Petrovics- és Hrúz-ági rokonok – Petőfi születésének 185. évfordulója, vagyis 2008 óta – Borzák Tibor újságírónak, a Petőfi-téma egyik kutatójának köszönhetően szintén időnként összejönnek. A Petőfi-rokonság talán legismertebb tagja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató professzor, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere volt. A találkozókon természetesen szóba kerül Petőfi személye, illetve olyan témák megvitatása, amely talán még ma is viták kereszttüzében áll. Ilyen téma például Petőfi halála is. „Ezzel kapcsolatban nincs konszenzus a rokonságon belül. Bár némi kétely van bennem, mégis úgy vélem – a korszak legkiválóbb ismerőjének, Hermann Róbert kollégám érveit elfogadva –, hogy Petőfi úgy halt meg, ahogy megjövendölte, nem ágyban párnák közt, hanem a harc mezején. Mindemellett úgy vélem, hogy Petőfi megítélését az életműve adja és nem a halálának körülményei, ami csak egy plusz momentum.”
Petőfi rokonaként a költő számos költeménye közel áll Tanár úr szívéhez, állítása szerint nehéz is lenne csak egyet választania. „A kedvenceim közé tartozik például A XIX. század költői, vagy elcsépelt volta ellenére a Nemzeti Dal, a csodálatos tájleíró költészetének ékes darabja az Itt van az ősz, itt van újra… című verse, mégis – ezeken kívül – hadd emeljek ki egyet, az Élet vagy Halál! címűt. Gondoljunk csak bele, hogy Petőfi Sándor a tót Hrúz Mária és a szintén felvidékről származó, de délszláv ősökkel rendelkező Petrovics István gyermekeként látta meg a napvilágot, mégis e versében így ír:
„Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.”
Tehát lelkében ízig-vérig magyar volt, a magyar kultúra, a magyar történelem hatotta át. Ráadásul e versének sajnos ma is erős aktualitása van, hiszen úgy vélem, hogy ahogy történelmünk során oly sokszor, mint például 1848-49-ben, vagy Trianonban vagy ahogy a 907. évi pozsonyi csata előtt – most is kissé magunkra maradtunk Európában.”
[1] Borzák Tibor Rokonom, Petőfi című kötete 2016-ban látott napvilágot. Az azonos című film hat családot mutat be Petőfi rokonságából.
