A húsvét ünnepe nem egy könnyed ünnep, mert a halál és élet kérdéseit feszegeti. A kultúránk pedig menekül az ilyen fajsúlyos kérdések elől, mert a válasznélküliség mázsás teherként nehezedik a 21. század emberének lelkére. Húsvétkor éppen a nyuszik, csibék és a finom kötözött sonkák és tojások világába menekül a mai ember. Hiszen látni, tudni nem látunk, nem tudunk többet, mint a születés és a biztosan előttünk álló halál közötti idő valóságát. Azonban milyen keretben, milyen inerciarendszerben vagyok ott, ahol vagyok? Milyen nagyobb történetbe illeszkedik bele a személyes életem és a szeretteim élete? És hol keressem erre a választ?
Egyszerűbb inkább súlytalanná, jelentéktelenné tenni a halált. Ezt szolgálják a szkeccsek, ahol át lehet verni a kaszást, a kifejezéseink, hogy haláli tud lenni valami, ami klassz. A Netflix-sorozatokban, ha esetleg eljutnak ehhez a mély filozófiai kérdéshez, hogy mi történik a halálban, akkor divatos a buddhista irány: feloldódunk a világmindenségben, szépen, esztétikusan szertefoszlunk (The Good Place). Ha pedig a kultúránkban mégis komolyan beszélünk a halálról, akkor az a rész fontos, hogy legyen jogom eldönteni, hogy mit jelent nekem a jó halál (eutanázia).
A keresztyének kezdettől fogva „a test feltámadását és az örök életet” vallották, ahogyan azt az Apostoli hitvallás kifejezi. Nem is lenne keresztyénség e nélkül. A keresztyénség válasza az élet és halál kérdéseire nem „üres fecsegés” (Lk 24:11), ahogy azt Jézus saját tanítványai gondolták, amikor először hallottak róla. Éppen ellenkezőleg. Ami azon az első húsvétvasárnapon történt, az tud egyedül kihozni bennünket is a húsvéti nyuszik giccs-világából, a franciasalátás sonkatekercsek és a locsolkodás párhuzamos, képzelt valóságából, a fajsúlyos kérdések előli menekülésből. Ugyanis a test feltámadása nem pusztán egy keresztyén tantétel, hanem helyszíni beszámoló, híradás. Jézus Krisztus feltámadása breaking news volt. Olyan történés, amely megszakította a műsort, amely örökre megszakította a dolgok menetét.
A halál valódi és erős ellenség. A Grace Klinikában úgy beszéltek róla, mint amit a sebészek szuperhősként visszaverhetnek, és ez igaz. Az orvosok, tűzoltók, katasztrófavédelmisek sokszor vívnak a halállal. De nem csupán visszaverni, hanem teljesen legyőzni, megsemmisíteni hogyan lehetséges? Hogy lehet véglegesen elvenni a halál erejét, hogy ne támadhasson újra? Jézus igazán belement, belemerült a halálba, véresen komolyan. „Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsid 2:14–15) Jézus Krisztus azért merült bele a halálba, hogy áttörjön rajta legyőzve azt, és hogy egyszer majd véglegesen eltörölje (Jel 21:3). És igen, ezt hinni kell. Az első tanítványok látták, megfoghatták, tapinthatták a feltámadott Jézust, és helyszíni beszámolóban leírták az evangéliumokban. Mivel nem akkor éltünk, ezért a mi lehetőségünk a „boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20:29).
A keresztyénség nem pusztán emlékezik az első húsvét eseményeire, hanem ünnepli, hogy van feltámadás, mert Jézus áttörte a halál falát és utat készített rajta keresztül az elvesztett nagybetűs Életbe. És a keresztyénség nem pusztán emlékezik az első húsvét eseményeire, hanem ünnepli Jézus Krisztust, az Élőt, a győztest, aki másoknak is ajándékba adja a halál legyőzésének ajándékát, bűneink bocsánatát és az örök életet.
Boldog, örömteli húsvéti ünnepeket kívánok!
Mikola Borbála
egyetemi lelkész
Kép: Harry Anderson: Behold my hands and feet, 1973
