Prof. Dr. Kontra Miklós egyetemi tanár, az MTA doktora. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett orosz nyelv- és irodalomtanár, angol nyelv- és irodalomtanár végzettséget 1974-ben. 1978 után több egyesült államokbeli egyetemre jutott ki, először magyar lektorként, később kutatói ösztöndíjakkal. 1991 és 2015 között az SZTE Bölcsészettudományi Kar, Angoltanár-képző és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének volt docense, majd tanszékvezetője. 1985 és 2010 között az MTA Nyelvtudományi Intézet Élőnyelvi Osztály vezetője volt, 2007–2009 között a Magyar Akkreditációs Bizottság nyelvtudományi szakbizottságának volt tagja.
A Magyar Tudományos Akadémiától 1987-ben CSc, 2005-ben Dsc tudományos fokozatot kapott, 1996-tól kezdve az akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának, 1997-től pedig a Domus Kuratórium tagja.A nyelvtudományok terén végzett kiemelkedő kutatói munkáját több ízben is elismerték, 1985-ben Kritikusi nívódíjjal, 2006-ban a Magyar Anglisztikai Társaság és a Debreceni Egyetem által alapított Országh László-díjjal tüntették ki.
Kutatott területei a szociolingvisztika, nyelv és oktatás, nyelvi emberi jogok, nyelvpolitika. Tudományos munkájának középpontjában a magyar nyelv magyarországi, és határon túli változásainak vizsgálata áll, a nyelvi diszkrimináció ellenzője, melyről több tudományos értekezést is írt. A Károlin 2015 óta oktat, a Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvtudományi Tanszékének tanára, a Multidiszciplináris Bölcsészettudományi Doktori Iskolának törzstagja. Számos hazai és angol nyelvű szaklap szerkesztésében vállal feladatot. 2017. augusztus 20-án Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként.
A Professzor Úr az egyik legmagasabb állami elismerést kapta meg, melyhez gratulálunk. Milyen tevékenységek, tudományos munkák elismeréseként adományozták Önnek ezt a díjat?
A Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést kaptam augusztus 20. alkalmából, az indoklás szerint „a magyar nyelvterület egészére kiterjedő szociolingvisztikai kutatások tudományos alapjainak kidolgozása és megszervezése érdekében végzett jelentős munkám elismeréseként.” Ez részben a Kárpát-medencei magyar nyelvészek legfontosabb tudományos fórumára, az Élőnyelvi Konferenciákra utal – az elsőt 1988-ban szerveztük az MTA Nyelvtudományi Intézetében, a 20.-at jövőre rendezi a mi egyetemünk a Nyelvtudományi Intézettel közösen; másrészt szerkesztője vagyok „A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén” című könyvsorozatnak, ami a szomszédos országokban élő magyarok nyelvi helyzetét elemzi.
Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?
A Magyar Nyelvtudományi Tanszéken Bevezetés a szociolingvisztikába, Nyelv és diszkrimináció, és Nyelv, társadalom és kultúra című óráim vannak, ez utóbbit szeretem a legjobban: magyar mint idegen nyelv szakos tanárjelölteknek tartom. Van szociolingvisztikai órám az Angol Nyelvészeti Tanszéken is, és a beregszászi magyar főiskolán is.
Ön középiskolai tanári diplomát szerzett 1974-ben. Miért választotta mégis a tudományos pályát?
Egyrészt, azt hiszem, nem éreztem volna sorscsapásnak, ha tanár lett volna belőlem, ugyanis szüleim is, húgaim is mind tanárok voltak, lettek. Nálunk a tanári foglalkozásnak, hivatásnak becsülete volt. Mi több, én is tanár is lettem, hiszen a József Attila Tudományegyetemen, az USA-beli Indiana Egyetemen, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd megint Szegeden tanítottam évtizedekig, mielőtt a Károlira szegődtem. Másrészt, közben 1985-től 2010-ig az MTA Nyelvtudományi Intézetében voltam az élőnyelvi (szociolingvisztikai) kutatások vezetője. Tehát azt mondhatom, hogy a hazai felsőoktatásban tanító kollégák között azon szerencsések egyike vagyok, akik jelentős kutatói munkát is végezhettek.
Melyik tudományos munkájára a legbüszkébb?
Nehéz most egyet kiemelnem, de legyen ez a munka a 2003-ban megjelent, Angelusz Róberttel, Tardos Róberttel, Pléh Csabával és Terestyéni Tamással közösen írt Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon című könyvünk, ami az 1988-ban elvégzett országos vizsgálatunk összefoglaló kötete. A magyar nyelvtudományban ez volt az első olyan vizsgálat, s máig is az egyetlen, amely olyan adatokon alapszik, amelyeket az írástudó felnőtt magyarországi lakosság 832 fős reprezentatív mintájától vettünk föl.
Ennek következtében egy sor olyan dolgot állapíthattunk meg a magyar nyelvről és használóiról, amikről elődeink csak találgatásokba bocsátkozhattak. Például: 1988 előtt senki nem tudta, hogy a magyar nyelvművelés, nyelvművelők, és nyomukban a tanítók, tanárok, szóval egész közoktatásunk, milyen mértékű társadalmi kárt okoz. Mi megismételhető, kvantitatív kutatással kimutattuk, hogy a nyelvművelők és a pedagógusok a nyelvi helyességi ítéletek esetében a teljes felnőtt lakosságnak esetenként 90%-át „veszik célba”, de a szóbeli produkciók esetében is a teljes felnőtt lakosság 2/3-ának a beszédét „helytelennek” ítélik, meg akarják változtatni.
Milyen változás alatt van jelenleg a magyar nyelv?
Sajnos sokkal kevesebb változás-vizsgálat zajlik ma a magyar nyelvészetben, mint ami ahhoz kellene, hogy a kérdésre jó, megbízható választ adhassak. Vannak folyamatban levő triviális változások, ilyen például az ikes ragozás kiszorulása: egyre kevesebben használnak egyre kevesebb beszédhelyzetben olyan alakokat, mint én alhatom vagy azt akarom, hogy ő igyék stb. Valószínűleg terjedőben van (s ez már nem triviális) néhány új mondattani szerkezet, pl. természetesen hogy megcsináljuk a természetesen megcsináljuk rovására, vagy haza kell menjek a haza kell mennem rovására. „Viharos erejű változás” kezdődött a rezsimváltáskor a magyar tegezés-magázás-megszólítás környékén, ez ma is zajlik, s el fog még tartani évtizedekig.
Miért alakulhatnak ki a nyelvekkel szembeni diszkriminációk?
Azért, mert A nyelv beszélői egy adott államban rá tudják kényszeríteni akaratukat B nyelv beszélőire. Tehát a nyelveket beszélő emberekkel szembeni diszkriminációról van szó. Szlovákiában a szlovákok a magyarokra, Ukrajnában az ukránok az oroszokra, románokra s másokra, Magyarországon a hallók a magyarországi siketekre kényszerítik az akaratukat. A világon ma kb. 6000 beszélt nyelv van (s ugyanennyi jelnyelv), de ezek beszélői csak, mondjuk, 220 államban élnek.
A legtöbb beszélt nyelv nem hivatalos nyelv abban az államban, ahol beszélői élnek, vagyis a legtöbb nyelv anyanyelvi beszélőit megfosztják attól a lehetőségtől, joguktól, hogy anyanyelvüket használhassák a közoktatásban, közigazgatásban, egészségügyben, igazságszolgáltatásban s más létfontosságú területeken. Ez a fajta nyelvi diszkrimináció addig fog fennállni, amíg nem csak az oktatáshoz való jog lesz emberi jog, hanem az anyanyelven folyó oktatáshoz való jog is azzá nem válik. Másképp mondva: a nyelvi diszkrimináció csökkentéséhez és az államok nyelvirtó politikája korlátozásához az kell jogi alapként (persze ez önmagában nem elég), hogy az ENSZ-ben elfogadjanak egy Nyelvi Emberi Jogi Egyezményt is.
Hogyan védhetjük meg anyanyelvünket?
Anyanyelvünket nem kell megvédenünk, hiszen biztonságban van. Ugyanezt már távolról sem mondhatjuk el a magyar anyanyelvű emberekről. Egy magyarországi magyar anyanyelvű embert segíthetne a pedagógus, a hivatalnok, a lelkész, a politikus és mások abban, hogy nyelvileg komfortosabban élje életét, de az ő anyanyelvén nincs mit megvédeni. Más a helyzet a szomszédos országok magyarjai esetében. Például Dunaszerdahelyen a város lakóinak 80%-a magyar, 20%-a szlovák, itt tehát a magyaroknak nem okoz különösebb gondot az, hogy „magyarul éljék életüket”.
Azonban szó sem lehet erről Losoncon, ahol a helyi lakosságnak csak 9%-a magyar. Losoncon tehát „anyanyelvünk védelme” azt jelenthetné, hogy növelni kellene a magyarok mindennapi magyar nyelvhasználatának arányát, több alkalmat kellene teremteni arra, hogy magyarul beszéljenek és írjanak-olvassanak. Ez már nehéz feladat, de nem megoldhatatlan. Ehhez racionális, tudományosan is megalapozott nyelvpolitikai koncepcióra és akciótervre lenne szükség – a politikai szónoklatok helyett. Utóbbiakból van elég.
Milyen változásokat hozott Magyarországon az angol nyelv térnyerése?
A probléma ismét az, hogy nem tudjuk a választ erre a jogos kérdésre. Nem kis részben azért, mert nincsenek (alig vannak) magyar kutatások az angol magyarországi térnyeréséről. Amikor egy boltban a pénztáros Szép napot-tal köszön el tőlem, akkor a köszönése indirekt angol hatás, tükörfordítása a Have a nice day-nek. Amikor az OTKA kutatási pályázatot angolul is meg kell írni, be kell adni, akkor az angol egy olyan magyarországi nyelvi színtérre kerül be, ahol nemrég még híre-hamva sem volt.
Nem is biztos, hogy az angol bekerül egy magyar nyelvhasználati színtérre, könnyen lehet, hogy magyarok „kerítik be” oda, magyar potentátok döntenek úgy egyik napról a másikra, hogy mától az angol használata is kötelező. Másrészt, idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy 2001-ben átment a magyar parlamenten egy reklámnyelv használati törvény (a XCVI. törvény), ami kötelezően előírja „idegen nyelvű kifejezések” magyar megfelelőinek a feltüntetését közfeliratokon. Ez ma is hatályos törvény, de nem igazán tartják be.
Milyen tendenciákat lát az angol nyelv oktatása terén hazánkban?
Ma többen tudnak hazánkban angolul, mint 30 évvel ezelőtt, s ez jó. Ma kevesebben tudnak hazánkban angolul, mint a szomszédos Szlovákiában, s ez rossz, s akkor még nem is szóltam a németül tudókról, a magyarországi szlovákul, románul, horvátul stb. tudókról. A hazai angoltanítás problémái részben a követhetetlen sebességgel cikkcakkozó oktatáspolitika számlájára írandók, s részben a legalább fél évszázada rossz angoltanár-képzés számlájára. Erről a Magyar Anglisztikai Társaság debreceni konferenciáján tartottam plenáris előadást, ez megjelent a Modern Nyelvoktatás 2016/1-2. számában, valamint a Working Papers in Language Pedagogy 10. évfolyamában (http://langped.elte.hu/WoPaLParticles/W10KontraM.pdf), ajánlom az érdeklődők figyelmébe.
Meglátása szerint hogyan lehet hatékonyan megtanulni egy adott idegen nyelvet?
Erre nincs recept. Sok minden múlik a tanuló lehetőségein. Például amikor mi voltunk angol szakos egyetemisták Debrecenben a 70-es évek első felében, nagy előnyünk volt a pestiekkel szemben, hogy a román tévén amerikai westernfilmeket nézhettünk szinkronizálatlanul. A szegediek ugyanezt tehették a jugoszláv tévé jóvoltából. A pestiek meg jó esetben, nagy nehezen, kereshettek maguknak egy mozit, ahol valamiért, kivételesen, feliratos angol filmet vetítettek. Ha recept nincs is, néhány „aranyszabály” létezhet.
(1) Sokat kell dolgozni, munka nélkül ez nem megy. A lottózóba be lehet sétálni egyszer az életben, s meg lehet nyerni az ötöst. De oroszul, angolul, japánul vagy más nyelven beszélni megtanulni így nem fog sikerülni. (2) Nem szabad félni. Egy magyarországi magyar diákkal sokszor az történik, hogy belép az iskolába és ott életre szólóan megszégyenítik azért, ahogy ő beszéli anyanyelvét. Ennek következtében a diák meg se mer, meg se fog szólalni az órán, akkor se, ha jól tudja a választ a tanár kérdésére.
Ugyanez történik egyébként az angliai iskolákban is: épp ma kaptam egy dolgozatot egy angliai angol Károlis diákomtól, amiben ezeket a fájdalmas élményeit írja le és elemzi, magyarázza. Egy idegen nyelvet tanulóval ilyen, sőt, ennél fájdalmasabb dolgok is megtörténnek. Minél több időt kell tölteni nyelvterületen is, anyanyelvi beszélők között. Nem szabad elmenekülni az anyanyelvi beszélőktől, vállalni kell a rizikót. Különben nincs siker.
