1848. március 15. – események és tanulságok

„...végre is, az újesztendő inkább lesz a kedvemre való, mint a volt, amelynek semmiféle tetszetős emlékét sem vagyok képes felidézni” – írta 1848. január 11-én Clemens Wenzel Lothar Metternich, az osztrák birodalom mindenható kancellárja IV. Frigyes Vilmosnak, Poroszország uralkodójának.

A politikai jóslások közös vonása, hogy a legritkább esetben valósulnak meg. Metternich hercegét is ezek közé kell sorolnunk. Alig két hónappal e sorok leírása után rendszere összeomlott, az általa kormányzott birodalom pedig olyan válságba került, mint Napóleon óta még sohasem. Ő maga menekülni kényszerült, hogy aztán soha többé ne térhessen vissza Ausztria politikai életébe.

Metternich jóslatának másnapján, 1848. január 12-én a szicíliai Palermóban tört ki felkelés az abszolutisztikus uralkodói gyakorlat ellen. Palermo jelezte, hogy a vén kontinens, Európa újabb forradalmi hullám előtt áll. Az áttörést azonban a február 23-án Párizsban kitört forradalom jelentette. Párizs forradalmát heteken belül követték a többi európai fővárosok és központok megmozdulásai is. München, Bécs, Pest-Buda, Berlin, Milánó, Poznan, Prága népe egyaránt értésére adta a hatalom eddigi birtokosainak, hogy elégedetlen kormányzati rendszerükkel. E mozgalmak kezdeti sikerei révén úgy tűnhetett, hogy Európa eddigi politikai térképe átrajzolódik, s hogy demokratikus úton megvalósítható a kor nagy eszménye, a nemzetállamok rendszere.

A Pozsonyban ülésező rendi országgyűlés alsó- és felsőtáblai ellenzékének a cselekvés időszerűségét tekintve radikálisabb nézeteket valló vezetői, Kossuth Lajos és Batthyány Lajos úgy látták, a Habsburg-birodalom megrendült külpolitikai helyzetét fel kell használni a reformellenzék programjának megvalósítására.

Március 3-án Kossuth az ellenzék nevében történelmi jelentőségű indítvánnyal lépett fel az alsótábla kerületi ülésében, felszólítva az országgyűlést, „emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára”. Úgy vélte, a birodalom vezetőinek választaniuk kell az államalakulat jövendő érdeke és egy korhadó rendszer fenntartása között. „Igenis erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különbféle népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Büró és bajonett [bürokrácia és szurony] nyomorú kapocs”.

A javaslat részben nyíltan, részben a sorok közé rejtve követelte Magyarországon a közteherviselés, politikai jogegyenlőség, népképviselet és a független nemzeti kormány megteremtését. Ám ezzel nem elégedett meg, s annak tudatában, hogy e követelések elhangozhatását is a külpolitikai helyzet változásai tették lehetővé, egyszersmind alkotmányt követelt a Habsburg-birodalom örökös tartományainak is.

E követelés volt az, amely elindította a magyar átalakulás véghezvitelét. A párizsi forradalom híre megrettentette ugyan a hatalom birtokosait, s a birodalom pénzügyi helyzete - nem először és nem utoljára - válságos volt, de továbbra is számíthattak I. Miklós, minden oroszok cárja fegyveres segítségére. Kossuth is számolt ezzel! Amikor beszédében arra utalt, hogy „ha volna ember Bécsben, ki rövid napjai hatalmának érdekében a dinasztia rovására abszolút hatalmak [azaz Oroszország] szövetségével kacérkodnék, meg kellene gondolni, hogy vannak hatalmak, melyek, mint barátok veszélyesebbek, mint mikor ellenségek”. („Észak rémes árnyai”, az orosz nagyhatalom jelentette veszély az 1830-31-es lengyel szabadságharc leverése óta meghatározó eleme volt a magyar külpolitikai közgondolkodásnak, s az is maradt a későbbiekben is.)

Ám Kossuth Bécsben német nyelvre azonnal lefordított és kinyomtatott beszéde – más tényezők mellett – olyan erjedést indított meg a császárvárosban, amely lehetetlenné tette az erőszakos reagálást: a birodalmi alkotmányosság követelése élénk visszhangra talált a császárváros közvéleményében. Március 13-án Bécsben kitört a forradalom, Metternich kénytelen volt lemondani és elmenekült, az uralkodó pedig alkotmányt ígért Ausztria népeinek.

 

1848. március 13-án Bécsben kitört a forradalom

 

Bécs forradalma kétségkívül a legjobbkor jött a magyar liberális ellenzéknek. A Kossuth beszéde alapján formulázott felirati indítványt ugyanis a felsőtáblán elfektették, s az udvarhű arisztokraták tömegesen utaztak Bécsbe, hogy lehetetlenné tegyék a felsőtábla összehívását. A Kossuth kíméletlen ellenfelének számító Széchenyi ekkor még arra is felajánlkozott, hogy teljhatalmú királyi biztosként katonai erővel lép fel a reformellenzék ellen. A bécsi forradalom azonban megváltoztatta a helyzetet. Március 14-én a főrendek elfogadták Kossuth felirati javaslatát, s másnap, március 15-én országgyűlési küldöttség vitte azt Bécsbe.

Bécs forradalma nemcsak a Pozsonyban ülésező követeket sarkallta cselekvésre. Pestre március 14-én érkezett meg a hír. Egy 25 éves fiatalember, a forradalmi ifjúság vezetője ekkor már eldöntötte: „Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” E gondolatokkal hajtotta nyugovóra fejét március 14-én éjjelén Petőfi Sándor.

1848 márciusában nehéz lett volna megmondani, hol is „csinálják” a magyar politikát. Pozsonyban? – Igaz, az országgyűlés ott ülésezik, de a döntések nem ott, hanem Bécsben születnek. Bécsben? – Hiszen Bécs nem Magyarország fővárosa! A főváros Pest-Buda, vagy, ahogy már ekkor is emlegették, Budapest. De Pesten csak a legfelsőbb bíróság, a Kúria, Budán csak a Magyar Királyi Helytartótanács és a Magyar Királyi Kamara található, a maga unalmas hivatalnokaival. Március 15-én azonban kiderült, hogy a város az elmúlt évek során mégiscsak az ország egyik politikai központjává vált. Itt tömörült a nemesi és polgári értelmiség elitje; azok a költők, írók, publicisták, színészek, festők, akik munkásságukkal néha a hivatásos politikusoknál is nagyobb hatással képviselték a polgári átalakulás eszményeit. És itt volt az ország egyetlen egyeteme a maga több száz hallgatójával. E fiatal értelmiség egyik jelentős, radikális csoportja, a Pilvax-kávéházban tartotta összejöveteleit. Egy részük tagja volt a liberális ellenzék egyesült szervezetének, az Ellenzéki Körnek is. Közülük került ki Irínyi József, aki 1848. március 11-én megfogalmazta azokat a rövid, dobpergésszerű pontokat, amelyek Kossuth március 3-i beszédének szellemében, attól némileg eltérő hangsúlyokkal, a polgári átalakulás következetes keresztülvitelét követelték. A Pilvax ifjai – Kossuthékkal egyeztetve – szerették volna e „Tizenkét pontot” több ezer pesti polgár aláírásával eljuttatni Pozsonyba, hogy így támogassák a reformellenzék megrekedéssel fenyegető országgyűlési küzdelmét.

 

 

Mindezért március 19-ére, a József-napi országos vásár egyik napjára, - francia mintára - a fiatalok Rákos mezején nagygyűlést és bankettet akartak szervezni, aláírásgyűjtéssel. Az Ellenzéki Kör idősebb vezetői országos, gondosan előkészített akciót akartak. A bécsi forradalom hírének megérkezése után azonban a Pilvax ifjai úgy döntöttek, hogy önállóan cselekszenek. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János, Sükey Károly, Bulyovszky Gyula, Vajda János, Jókai Mór elhatározta, hogy másnap érvényt szerez a „Tizenkét pont” közül az elsőnek, a sajtószabadság követelésének, s a többinek éppen ezáltal: cenzori engedély nélkül kinyomtatják a „Tizenkét pontot” és Petőfi lelkesítő költeményét, a „Nemzeti dalt”.

Március 15-én reggel Petőfi és társai a szemerkélő esőben indultak el a Pilvaxból a közeli egyetem felé. Előbb az orvoskar, majd a politechnikum (mérnöki intézet) hallgatói, végül a jogászok csatlakoztak tömegesen a menethez. Az ifjúság egybegyűjtése után immáron mintegy kétezren folytatták útjukat a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) utcába, Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához. Petőfi, Vasvári, Jókai, Irínyi, Degré Alajos és Vidats János követelte Landerer Lajostól a nyomda tulajdonosától, hogy nyomtassa ki a „Tizenkét pontot” és a „Nemzeti dalt”.„Lehetetlen, nincs rajta a cenzori engedélyezés” – mondta Landerer. A fiatalok megdöbbentek. Landerer azonban a segítségükre sietett, s odasúgta nekik: „Foglaljanak le egy sajtót”. – Erre Irínyi odalépett az egyik géphez és kijelentette: „E sajtót a nép nevében lefoglaljuk”. Mire Landerer csak annyit mondott: „Erőszaknak ellent nem állhatok” A nyomdászok pedig lelkesen megkezdték a „Tizenkét pont” és a „Nemzeti dal” kiszedését és kinyomtatását. A nyomda előtt összegyűlt sokaság boldogan kapkodta szét a több ezer, még nyomdafestékes és az esőtől nedves példányt.

 

A kinyomtatott Nemzeti Dal és a 12 pont

 

Délután három órakor a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd a tízezres tömeg a pesti Városházához vonult, s rábírta a tanács tagjait is a „Tizenkét pont” követeléseihez történő csatlakozásra. Ennek megtörténte egyben az addigi spontán népmozgalom törvényesítését is jelentette. Forradalmi választmány alakult, majd a még nagyobb tömeg a hajóhídon át megindult Budára, hogy az országos végrehajtó hatalom legfontosabb kormányszékével is elfogadtassa követeléseit, s kiszabadítsa várbeli börtönéből a jobbágyfelszabadítás egyik legkövetkezetesebb szószólóját, a röpiratai miatt bebörtönzött Táncsics Mihályt.

A délután folyamán elterjedt hírek ellenére, a Helytartótanács nem mert katonai erőszakot alkalmazni, hanem elfogadta a „Tizenkét pontot", Táncsicsot szabadon bocsátotta, s eltörölte a cenzúrát. A rab Táncsicshoz maga a felesége lépett be először az örömhírrel: „Nincs többé cenzúra!” A börtönt elhagyó írót a kapunál bérkocsi várta, amelyet ezúttal nem lovak húztak át Pestre, hanem maga a rabszabadító tömeg. Este a Nemzeti Színház díszelőadással ünnepelte a forradalom győzelmét.

Pest forradalma – ellentétben Párizséval, Bécsével és Berlinével – vértelen forradalom volt. Maga a forradalom azonban még kevés lett volna az átalakulás keresztülviteléhez. Az eredmények rendszerré formálásához, törvényesítéséhez a Kossuth felirati javaslatával Bécsbe utazó országgyűlési küldöttség sikerére volt szükség. A március 15. reggelén, a pesti eseményekről még mit sem tudva elinduló küldöttség egyik legfontosabb célja az volt, hogy az uralkodó nevezze ki teljhatalmú helytartóvá unokaöccsét, István nádort, miniszterelnökké pedig Batthyány Lajos grófot; illetve, hogy tegyen ígéretet az országgyűlésen alkotandó reformtörvénycikkek szentesítésére. A március 17-én kiadott királyi leirat azonban csak István nádor kinevezését tartalmazta, Batthyányét egyelőre nem, s csak arra szólította fel a nádort, hogy a felelős minisztérium hatásköréről szóló és más törvénycikkeket terjessze fel.

Kossuth és Batthyány azonban ekkor rávették a nádort, hogy megkapott helytartói teljhatalmával élve, nevezze ki miniszterelnökké Batthyányt, s István még azt is elérte, hogy a király rögtön jóváhagyja e lépését. Az országgyűlési küldöttség bécsi útjának sikerét már a pesti forradalomról érkező hírek is elősegítették. Március 15. tehát nemcsak a pesti forradalom, hanem a pozsonyi és bécsi események miatt is megérdemli, hogy emlékezzünk a „nagy napra”.

 

Batthyány Lajos Barabás Miklós festményén

 

Ugyanakkor az országgyűlés által alkotott törvények szentesítése már komoly akadályokba ütközött. A magyar törvényhozás küldöttségének azonban kitűnő tárgyalási felkészültsége, illetve a követeléseit mindig a legjobbkor megtámogató fővárosi tömegmozgalmak révén a legtöbb lényeges ponton sikerült meghátrálásra bírnia a másik felet. 1848. április 11-én hivatalba lépett a Batthyány-kormány, s az uralkodó, V. Ferdinánd szentesítette az országgyűlés által megalkotott 31 törvénycikket.

Közjogi szempontból legfontosabb a III. törvénycikk volt, amely szerint az uralkodó „minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában honvédelmi tárgyakban” kizárólag a független magyar felelős minisztérium útján fogja gyakorolni a végrehajtó hatalmat. Az uralkodói önkénynek gátat szabott az a rendelkezés, amely valamelyik, Budapesten tartózkodó magyar miniszter ellenjegyzéséhez kötötte az uralkodói rendelkezések érvényességét. A magyar kormány mozgásterét jelentősen megnövelte az a paragrafus, amely szerint az uralkodó távollétében a nádor mint királyi helytartó határozhat az uralkodói elhatározások körébe tartozó kérdések nagy részéről.

A IV-V. törvénycikk rendelkezett a népképviseleti alapon választandó országgyűlés évenkénti pesti ülésezéséről. Fontos volt az a rendelkezés, amely szerint az uralkodó csak előző évi zárszámadás és a következő évi költségvetés elfogadása után oszlathatja fel a testületet. A VI-VII. törvénycikkek a Partium visszacsatolásáról és Magyarország és Erdély uniójáról rendelkeztek.

A feudális rendszer felszámolása szempontjából döntő fontosságú volt a VIII., a közteherviselésről, a IX., XIII. és XV., az úrbéres szolgáltatások, a papi tized, illetve az ősiség eltörléséről szóló törvénycikk. A XVIII. törvénycikk – néhány politikai jellegű korlátozástól eltekintve – érvényesítette a sajtószabadság követelményét. E törvénybe sikerült becsempészni az Ausztriához fűződő tiszta perszonálunió gondolatát is. A törvény ugyanis nem az uralkodó, hanem „az uralkodóház közösségben létező birodalmi kapcsolatnak tettleges felbontására” izgatást sújtotta büntetéssel.

Fontos rendelkezés volt a bevett vallások egyenjogúsításáról (XX.) szóló törvénycikk. amely véget vetett a katolikus egyház de facto államegyházi státuszának, s beteljesítette a többi keresztény/keresztyén felekezet egyenjogúsításáért a reformellenzék által is folytatott harcot. (A törvény nemzetiségpolitikai szempontból is nagy jelentőséggel bírt, hiszen a görögkeleti és görögkatolikus felekezeteket is emancipálta, s ez által a román, szerb és ukrán/rutén/ruszin lakosság számára is vonzóvá tehette az új berendezkedést.)

A belső rendfenntartó erő, a nemzetőrség létrehozásáról szóló törvénycikk (XXII.) tette lehetővé a későbbiekben az önálló magyar fegyveres erő, a honvédség megszervezését. A törvények által megalkotott rendszer nem volt tökéletes, egyes elemei kiigazításra, mások kiegészítésre és értelmezésre szorultak. Ám a rendszer összessége lehetővé tette a polgári Magyarország megalkotását. Ahogy Kossuth fogalmazott az országgyűlésről szóló követjelentésében, „nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövendő kifejlődésünknek..."

Olyan alap volt ez, amire lehetett építeni. A negyvennyolcas törvényeket akkor is, ma is sokan mondják rögtönzött, s emiatt kellőképpen végig nem gondolt alkotásnak. Holott a rendszerváltások alkalmával ritkán van mód a részletek finom kidolgozására: az átalakulás következetes keresztülvitele a lényeg. S így volt ez 1848-ban is. Ezért nem bíbelődött az országgyűlés a jobbágyfelszabadítás vagy az úrbéres szolgáltatásokért járó kárpótlás részletes szabályozásával. Ez utóbbiról csupán annyit mondott, hogy azt az országgyűlés „a nemzeti közbecsület védpaizsa” alá helyezi. Azaz: amint az ország olyan anyagi helyzetben lesz, fizetni fog. S ez az ígéret elég volt ahhoz, hogy a kiváltságai egy, s gazdasági alapjainak tekintélyes részét elveszítő nemesség az új kormány mellé álljon.

A bizalmi elvnek ez az országos érvényesülése tette lehetővé, hogy az ország vállalhassa a reá kényszerített szabadságharcot, s egyenlő ellenfélként vívja azt meg a Habsburg-birodalommal. Az a tény, hogy Ausztria a szabadságharc leveréséhez kénytelen volt – az európai történelemben példa nélkül álló módon – egy másik nagyhatalom fegyveres segítségét kérni, eléggé bizonyítja, hogy milyen erős volt ez a „rögtönzött” törvények alapján működő magyar polgári állam.

Hermann Róbert
egyetemi tanár
Történettudományi Intézet

1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum előtt

Közösségi Média

Közösségi média

Sport a Károlin

Sport a Károlin

 

Károli Podcast

Károli Podcast

Károli Klub

Károli Podcast

Napi biztatás

Napi biztatás

 

Tudomány, kutatás

Tudomány, kutatás

Galéria

galéria, fotógép

Szakirányú továbbképzések

Szakirányú továbbképzések