Május végén rendezi meg egyetemünk a Kányádi-versenyt

Május 28-án rendezik meg a Pedagógia Kar szervezésében a kar budapesti oktatási-képzési helyszínén immár második alkalommal a Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs versenyt. Az eseményhez közeledve beszélgettünk az esemény védnökével, Dr. Havas Judit, Radnóti- és Pilinszky-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett előadóművész, irodalomtörténésszel a verseny hátteréről, a Kányádi Sándorral való megismerkedéséről és a költővel ápolt barátságáról is.

 

A Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs verseny 2021-ben indult a Károli-egyetem Pedagógiai Karának szervezésében. Ön mint a verseny védnöke, illetve mint a Kányádi család barátja képviseli az eseményt a kezdetektől. Miért tartja fontosnak ezt a versenyt?

Évekkel ezelőtt, mikor a felsőoktatási intézmények hallgatóinak rendezett országos Kazinczy szépkiejtési versenyen zsűriztem, találkoztam Dr. Tóth Etelka dékánhelyettes asszonnyal, aki meghívott oktatni a Pedagógiai Karra (akkor még Tanítóképző Főiskolai Kar). Egy tanszéki értekezleten merült fel először a verseny ötlete, hogy mégis milyen jellegű programokat lenne érdemes létrehozni, megszervezni a karon, s ott vetődött fel, hogy nagyon szép dolog lenne a 2018-ban elhunyt Kányádi Sándorról elnevezni és meghirdetni egy versmondó versenyt a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. Véleményem szerint Kányádi Sándor életét, a műveit úgy tudjuk életben tartani, emlékét ápolni, ha a fiatalok körében még ismertebbé, még közelebbivé tesszük az életművét. A fiatalok talán nem is gondolják, hogy milyen fontos dolog, ha egy ötlet mögé odaáll egy intézmény. Örökké hálás leszek azért, hogy a javaslat annak idején elfogadottá és támogatottá vált mind Dr. Pap Ferenc dékán úr, mind Dr. Tóth Etelka s a kollégák részéről. A versmondó verseny elképzelése gazdagodott azzal is, hogy Dr. Somodi Ildikó tanszékvezető is csatlakozott a versillusztráció verseny meghirdetésével az alapelképzeléshez. Számomra fontos szempont volt, hogy Kányádi Sándor életműve életben maradjon s még ismertebbé váljon. Erről a tervről s a kar szándékáról egyeztettem a Kányádi családdal, s örömmel elfogadtam a család felkérését a védnöki tisztre. 2020-ban, az első évben a pandémia miatt nem tudtuk megtartani a versenyt, tavaly viszont igen, nagy sikerrel, több mint 70 jelentkezővel. Bár 2021-ben még online formában folyt a verseny, de a zsűri tagjai személyesen voltak jelen, és hallgathatták meg a kötelező és a szabadon választott versek előadását, és megtekinthették a Kányádi- versekre készült gyönyörű illusztrációs kiállítás alkotásait is. Sok munkával, igazi szervezett csapatmunkával egy nagyszerű Kányádi Sándor versmondó és versillusztrációs verseny született. Film is őrzi a történetet.

A 2021-22-es ünnepélyes tanévnyitón meghatottan vettem át a Károli Emlékérem kitüntetést. Köszönet és hála érte.

 

Mikor és kinek köszönhetően alakult ki a versek, a költészet iránti olthatatlan szeretete?

Édesanyám tanította meg nekem az első verset – Petőfi Anyám tyúkja című művét –, s ha megkértek rá, szívesen elmondtam. Később, általános iskolában az első versmondó versenyen az osztályfőnököm indított el, Radnóti Nem tudhatom című versét szavaltam el. Az Egyetemi Színpadon a Balassi Bálint szavalókör tagja voltam, itt találkoztunk Latinovits Zoltánnal, akit akkor egy Radnóti-est rendezésével keresett meg a szavalókör egyik tagja, az est szerkesztője. Latinovits Zoltán az Egyetemi Színpadon a Kassák-est előadáson hallgatott meg bennünket, majd az est után elvállalta a felkérést. Életem meghatározó eseménye és élménye volt a Radnóti-, illetve a Balassi est a rendezésében. Latinovits Zoltán külön is foglalkozott velem, tudta, hogy előadóművésznek készülök, s erre az odafigyelésre óriási szellemi kincsként tekintettem s tekintek azóta is, hiszen megerősített abban a hitemben, hogy én valóban előadóművészként szolgálatot tudok teljesíteni. Most én is igyekszem visszaadni a tanítványaimnak azt a törődést és figyelmet, amit annak idején én is megkaptam tőle. Fontosak a mesterek: Jancsó Adrienne indított el a pályámon, s ma Ardó Mária az Operaház magánénekese segíti a prózai és énekesi megszólalásaimat. Hálás vagyok mindenkinek, akik a pályámat segítették.

 

Ha jól tudom, egy egyetemi színpadi előadás során találkozott először személyesen Kányádi Sándorral is. Mesélne erről a találkozásról?

Az Egyetemi Színpadon felvidéki írókat láttuk vendégül: ott volt Dobos László, Tóth László, Tőzsér Árpád is. Egyszer csak futótűzként terjedt el a hír, hogy Kányádi Sándor is ott van az esten; ezért megkértek, hogy az est végén mondjam el a Fekete-piros című Kányádi-verset, amit nagyon szerettem, s mondtam is korábban egy erdélyi irodalmi esten, mert a vers ritmusa, a vers világa és mondanivalója nagy hatással volt rám. Örömmel elmondtam a verset, majd az est végén személyesen is találkoztunk, megdicsérte a versmondásomat. Pont azon a héten volt a Könyvhét is, mikor találkoztunk, és megkért, hogy amikor dedikálja a könyvét a Blaha Lujza téren, ott is mondjam el a Fekete-pirost. Elmentem és elmondtam, s így kezdődött a közeli barátságunk. Ezután nemsokkal Kányádi Münchenben egy magyar közösség vendége volt, s ott mondták neki, tudja-e, hogy Havas Judit Kányádi-esttel készül – ő csak mosolyogva annyit felelt, hogy „mi mással készülne”? Jancsó Adrienne Vers és dal a Várban című pódiumsorozatában így Kányádi-esttel szerepeltem. Ekkor éppen 60 éves volt Sándor; személyesen sajnos nem tudott jelen lenni az eseményen, de Nagy Gáspár költő méltatta őt, s vezette be az estet. A Halottak napja Bécsben című verséről neveztem el azt az estemet, amely verset személyesen tőle is hallottam Nagyváradon, amikor a pályaudvaron a vonat lépcsőjén állva, Kolozsvárra indulva, elszavalta nekem a megrázóan gyönyörű Halottak napja Bécsben című költeményt – különös élményként őrzöm azóta is ezt az emléket, s hallom még a hangját is. Mint egy szép filmet élem meg azt a novemberi szürkületi délutánt.

 

Mit tanult Kányádi Sándortól, milyen útravalót kapott a költőtől?

„A vers az, amit mondani kell” – ez Kányádi elhíresült mondata volt, s valóban mindig is azt hirdette, fontos, hogy olvassunk és hallgassunk verseket, hogy örüljünk annak, hogy a költő kifejezi és felmutatja mindazt, amit mi megélünk – felmutatja a lényeget, segít önmagunkra is rálátni, és segítséget is ad a mindennapokban. Mert a költészet, az irodalom és a zene: egy varázslat. „Öreg hídverő”-ként dedikálta nekem egyik könyvét. A kultúrák közti híd fontosságának őrzését is megerősítette bennem.

 

A 2022-es Kányádi-versenykiírásban az Előhang, illetve a Valaki jár a fák hegyén című versek közül választhatnak a résztvevők. Vannak személyes emlékei a versekkel kapcsolatban?

Az Előhang című vers kapcsán eszembe jut Sándor születésnapja, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepeltük. Éppen Amerikából jöttem haza, ahol egy konferencián vettem részt. S éppen május 10-én, a születésnapján tartottam róla előadást, mint irodalomtörténész. Fel is hívtam telefonon s a professzortársak hangos tapssal köszöntötték. Örült! Tehát megérkeztem, s mint előadóművész ott voltam a köszöntő műsorban. Csodálkozva rám nézett, és azt mondta, hogy „Judit, pár napja te még Amerikában voltál, hogyhogy most már itt vagy”? Erre azt válaszoltam neki, hogy megérkeztem az ünneplésedre, s kértem: „Sándor, ha valamelyik verssor nem jutna eszembe, súgjál…” – nevetett ezen a kérésemen, de tudni kell róla, hogy nagyon szigorúan vette a verseinek szöveghű pontosságával való elmondását, és ő minden versét fejből tudta – de végül csak annyit mondott rá, kányádis mosollyal, hogy „jó”. Az Örmény sírkövek című versét is mondtam – tavaly ez volt az egyik kötelező vers a versenykiírásban –, és a második versszakban nem jutott eszembe egy szó…, felsúgta. S nem szidott meg, hiszen tudta, nem könnyű egy másik földrészről megérkezve színpadra állni.

Az Előhang című versre visszatérve azt a csodálatos emléket őrzöm, hogy ezen a bizonyos születésnapon ő, az ünnepelt költő, kint ült a színpadon. Amikor belekezdtem a versbe: Vannak vidékek, gyönyörű tájak, elmondtam az első sort – ő felállt, és mintha üdvözölni akart volna, odalépett mellém, és elmondta a második sort. Ezt nem találtuk ki előre, valahogy így alakult…, s így tovább, felváltva mondtuk el együtt a verset. Csak azt sajnálom, hogy nem a mikrofon közelében álltunk, így a felvételen nem igen hallatszik a vers az előadásunkban. Utána azt mondta nekem, hogy nem tudja, erre hogyan vettem rá, de rögtön válaszoltam is neki, hogy én ugyan nem vettem rá – ő csak üdvözölt, én pedig odasétáltam – a lényeg, hogy együtt mondtuk el a verset. Visszagondolva is hátborzongató élmény volt. Számomra ez a vers azt is jelzi, hogy járhatunk-kelhetünk a világban, készíthetünk mindenről fotókat, de igazán a belső fényképek maradnak meg, a belső emlékek a legerősebbek, a legmaradandóbbak. Ez jelenti az igazi gazdagságot.

A Valaki jár a fák hegyén című verssel kapcsolatban pedig éppen ma (április végén – a szerk.) művészi beszéd órán egy tehetséges hallgatóm előadásában hallgattam a verset, aki szintén részt fog venni a május végi versenyen, mert a kari Kányádi Sándor versenyen első helyezést ért el, és közönségdíjat is kapott – amikor elkezdte mondani a verset, megállítottam, és azt mondtam magyarázatképpen, hogy „ez a valaki, ez az ismeretlen lény a racionális megismerésen és megnevezésen túli létező, úgy mondd a verset…, hiszen a vers a belső világ és külső világ találkozása. Ezeket a verseket elgondolkodva lehet csak elmondani, a lét értelmét keresve. Megértette. Tehetséges a hallgatóm.

 

Május 28-án tartják a Kányádi-versenyt Budapesten, a Pedagógia Kar képzési helyszínén. Mit üzenne a jelentkezőknek, hogyan készüljenek a versenyre?

Fontos, hogy a versenyzők szeressék azokat a verseket, amelyeket szabadon választanak. Higgyenek abban, hogy ők ajándékot hoznak, és az a szellemi ajándék, amit hoznak, csak lelket gazdagító lehet. Szeressék kimondani a szavakat, hiszen a magyar nyelv nagyon szép, dallamos, kifejező, higgyenek benne, hogy a költő mindent megfogalmazott abban a versben, ami számára fontos volt, s ők csak hagyják, hogy a szavak hassanak rájuk, és előhívják azokat az érzéseket, azokat a gondolatokat, amelyek miatt nem véletlen, hogy pont azt a verset választották. Higgyenek magukban, s abban, hogy azt az értéket, amire rátaláltak, azt tovább kell adniuk, hogy mások is részesüljenek a megtalált kincsből.

 

Tavaly online formában rendezték meg a versenyt, idén viszont már személyes jelenléttel zajlik majd a döntő.

A tavalyi döntő lebonyolításánál nem okozott gondot, hogy a fiatalok online jelentkeztek be a versenyre; ez a generáció már profi ilyesmiben. A személyes jelenlét természetesen sokkal jobb mindenki számára. Más lehetőségeket kínál: amikor közönség elé áll a versmondó versenyző, akkor létrejön egy természetes energiaáramlás közte és a közönség között – az igazán tehetséges előadók számára ez hihetetlenül segítő, inspiráló. Az online térnek nincs olyan atmoszférája, mint amilyen a személyes jelenlétnek, az együtt gondolkodásnak, az együtt lélegzésnek. Szinte rezeg a levegő, sokat mondanak a tekintetek, s teljesen más szintre emelődik az előadás. Varázslat történik. Csoda. Mert a költészetben megszépülnek a szavak.

Szakirányú továbbképzések

Szakirányú továbbképzések

Közösségi Média

Közösségi média

Kultúra, közélet

Rádió

Károli Podcast

Károli Podcast

Károli Klub

Károli Podcast

Könyvtár

Könyvtár logó

Napi biztatás

Napi biztatás

 

Tudomány, kutatás

Tudomány, kutatás

Galéria

galéria, fotógép