„Majd ismét kiásta Izsák azokat a kutakat, amelyeket apjának, Ábrahámnak az idejében ástak, de Ábrahám halála után a filiszteusok betömtek; és ugyanúgy nevezte el azokat, ahogyan apja nevezte őket.” (1Móz 26,18)
5 évvel ezelőtt, a reformáció megindulásának 500. évfordulóját ünneplő emlékévünkben különleges esemény zajlott le egyetemünk Hittudományi Karán, amikor is a római-katolikus Központi Papnevelő Intézet tanárai és hallgatói látogattak el a Papnevelde utcából a Ráday utcába. Előadások, bemutatkozások, beszélgetések tarkította szép délutánt tölthettünk együtt, rácsodálkozhattunk a sok-sok közös vonásra, ami képzésünk, egyetemi mindennapjaink, hallgatóink jövőbeli hivatásának hasonlóságaiból fakadt.
Amire ezen az alkalmon figyeltem fel, hogy milyen természetességgel használják katolikus testvéreink a reformáció kapcsán a hitújítás kifejezést. Persze nem maga a kifejezés volt új számomra, hiszen a katolikus, és egyébként a világi szakirodalom jó részében is, ez az elterjedt, megszokott kifejezés a reformációval kapcsolatosan. Mégis olyan idegen volt számomra, református fülem számára, amikor élőben, magától értetődő gördülékenységgel hallottam használni ezt a kifejezést.
Hitújítás vagy reformáció? Mi is kezdődött el immár 505 évvel ezelőtt? Ha az első reformátorokat kérdeznénk, ők biztosan tiltakoznának az ellen, hogy hitújítók lennének. Ők semmiképpen nem akartak új hitet támasztani, a régi hitet sem újítani akarták, hanem éppen ellenkezőleg. Felfogásuk szerint ahhoz az apostolok és az ősegyház élte egyházi tanításhoz és gyakorlathoz kívánták visszavezetni a jelen egyházát, amelynek alapvetése a Isten írott kijelentésében, a Szentírásban található meg. Fenti igei mottónk képe alapján, nem akartak új kutakat fúrni, hanem a régi, mások által betemetett kutat akarták újra felfedezni, kiásni, falát kikövezni, belőle az „Élő vizet” minél több szomjazóhoz eljuttatni.
Sőt, még maga a szándékuk sem volt újdonság. Hiszen még a kulcsszó – a reformatio, renovatio, restitutio – szavak is szerzetesi körökben már századok óta bevett kifejezései voltak egy rendalapító, vagy egy nagy szerzetesi előd eredeti alapvetéseihez, regulájához való visszatéréshez. Szándéka szerint tehát nem akart hitújítás lenni a reformáció. Visszanyúlás kívánt lenni valami eredetihez, elfeledetthez, háttérbe szorulthoz, lényegtelennek ítélthez – a betemetett kúthoz: Isten igéjéhez.
Hitújítás és reformáció. Akkor nem is hozott újat a reformáció? Szándékai szerint hittételekben semmiképpen nem. Viszont mindenképpen volt újdonságként ható jellege, ami abban nyilvánult meg, hogy a „háztetőkről is” meghirdette, hogy Isten régi korokban kijelentett akarata a ma számára is érvényes, elkötelező erővel bír. Isten szól és Isten szava, akarata a jelen kor kihívásai között is meghallható, megfogadható, sőt alkalmazható. A reformátorok eszménye szerint a Szentírásból egy Isten szándékolta egyház és világ, ember és társadalom képe tárul elénk, amelyet azonban az önszeretet és széthúzás bűnei nap mint nap rombolnak, de amelyre Isten Lelke és igéje által ma is visszaformálhat bennünket. A reformátorok valóban újat hoztak, elszántságban, elkötelezettségben, lelkesültségben. Példát adtak, hogy aki újat akar, annak ma is lehet ebből az ősi kútból vizet merítenie.
Dr. habil. Lányi Gábor
egyetemi docens
Hittudományi Kar, Egyháztörténeti Tanszék
