Ezt most így kell mondani. Róla a leginkább, akit ismert mindenki – az is, aki sosem hallotta a nevét. Mert ő ismert mindenkit, azt is, aki menekült fel s alá ingó frontok között, akinek kertjében röhögve kidöntötték a kedves körtefát, aki látott zsarnokságot és szeplőtelen forradalmat, akinek nevével, ha hagyja, zsonglőrködtek volna a hazugság hatalmasai, akit lepöcköltek a pol-korrent urai fényességes asztalukról, aki tudta, hogy anyja fekete rózsa, életbe és reménybe feketült szépség, aki volt szerelmes, akinek csontjait kihányták dúlt temetőkből, aki volt hadifogoly és száműzött szabadság-lovag, hazatérő huszár, egy a nyolcvanból, szabadságba szerelmes és elárult barát, Jóbként Istennel perlő, és határon túli magyar az inneni irigyeknek, vagyis, úgymond, román és tót – egyszóval magyar, mint mi mindannyian itt, a 20. és 21. században.
Amikor a nép írók nagy nemzedékéből elment Németh László és Illyés Gyula, sokan mondogatták, hogy ő a szellemi örökös. Én inkább Adyhoz hasonlítom, csak nem az Alföld végtelen ívű, ködös szomorúságával, hanem a Vértes és a Bakony, a Dunántúl, Zámoly és Pápa derűsebb honosságával, amit ő Kolozsvárt és Komáromban, Chicagóban és Melbourneben, bárhol, ahol magyar szóra hívták, megélt. Világpolgár volt egyszerű zámolyi parasztgyerekként. Nem káromkodásból, hanem pentatonból épített katedrálist. De nem volt eltévedt lovas, hanem leginkább őrálló. Vagyis, minden sorsfordulatában, közösségépítő lendületével és szervező készségével együtt is, magányos – vagy helyesebben egyedüli, éppen ott, ahova állnia kellett. S mint minden virrasztó, tudta, hogy csak akkor jön el a napkelte, ha múlik az éj, és fordítva, ha érkezik a naptámadat, akkor már tűnik az éjszaka. Egyszerre állt tehát sötétben és fényben, de nem volt szürke, s még kevésbé a szürkék hegedőse – az árnyéka is nehéz sorsot mutatott. Költő volt, és író – a legnagyobb magyar szürrealista és szürracionalista, töprengésében fegyelmezett és oldottságában sokatmondó.
Nem gyanakodott, ha szentbeszédet hallgatott, tudott másra hallgatni, a Teljes Másra pedig egészen. Mondjuk így, régi szóval, a prédikáció, a kegyelem igéit engedte szívéig hatolni még a gyarló szolgák szájából is. Tudta a különbséget mulandó és maradandó között. Egy szép versében ezt írta:
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázom benne, csontig ázom,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.
Átsejlik itt az, amiről Pál ír a Korinthusi levélben: „Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat; ha ugyan felöltözötten is mezíteleneknek nem találtatunk! Mert a kik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk megterheltetvén; mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy a mi halandó, elnyelje azt az élet. (2Korinthus 5,1-4)
Csoóri Sándor meghalt – ezt így kell mondani most, de a boldog feltámadás reménye alatt mindig. Vándor-arcát a másnapi szél, melynek érkeztére minden őrálló oly epekedve vár a halál árnyéka völgyében, az a zúgó Szél, akit a próféta a fogság és széthullás mélyén, a csonttemető kellős közepén így szólított – jöjj, Lélek, és lehelj életet e megölöttekbe (Ezékiel 37), a káosz-világ fölött lebegő Lélek az ő arcát, őt magát napos égboltra deríti. Így ígéri ezt nekünk a Naptámadat, Aki mindenkit ismert, sőt mindenki volt, akik mi voltunk és vagyunk, akiben elrejtve tárulkozik minden virrasztó örök reménye: a feltámadás.
Bogárdi Szabó István
Életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a nemzet művésze. Az alkotót hosszan tartó, súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti.
Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt – fogalmaz az MTI-hez eljuttatott közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.
„Csoóri Sándor halálában ott a magyarok gyásza és ott a magyarok hálája az egyszeriért, a megismételhetetlenért, ott az elmúlt keserves történelmi kor vége, és ott a reményekkel s küzdelmekkel is teli új kor kezdete is. Legyen erőnk és kitartásunk búcsúzni az embertől s vállalni az életművet” – áll a dokumentumban, kiemelve: Csoóri Sándor „az élő lelkiismeretnek kettős felelősségét” hagyta az utókorra, „végiggondolni az ő gondolatait és végigmenni az ő keskeny útján”.
A Károli Gáspár-díjjal is kitüntetett Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon, református parasztcsaládba. 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, ahova a Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került. Pápa után az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Orosz Intézetében tanult. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Dolgozott a műszaki egyetem újságjánál, és 1968-tól húsz éven át a Mafilm dramaturgja volt.
Életét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vonta – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjat sem munkásságáért, a Kossuth-díjat 1990-ben kapta meg először.
Első versei 1953-ban, első kötete, a Felröppen a madár 1954-ben jelent meg, ezt követően kapta meg először a József Attila-díjat. Munkásságát, szerepvállalását 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal, 1985-ben, 1995-ben és 2004-ben Az év könyve díjjal, 1990-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Számos más hazai és nemzetközi elismerés mellett 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést is. 2012-ben a Kossuth-nagydíjat, 2014-ben a Nemzet Művésze címet vehette át.
A népi-nemzeti ellenzék vezetője, a rendszerváltoztatás meghatározó egyénisége. 1992-ben ő kezdeményezte a Duna Televízió létrehozását – olvasható a közleményben.
Tíz felé nem futhatok,
tíz halált nem halhatok,
hát kivárom azt az egyet,
amelytől leroskadok.
Országlásom a télben,
hópehely-királyság csak,
száz felé indulásom:
egyetlen indulás csak.
A kép forrása: Szabó J. Judit
