Budapesti református teológusok az 1956-os forradalomban

Hit, erő és humor. Mindháromra komoly szükség volt egy olyan rendszerben, amely nem tisztelte az emberi méltóságot, a társadalom és az egyén szabadságjogait, mely ideológiákat gyártott arra, hogy miért lehet emberek tízezreit minden létező valós ok és előzetes tájékoztatás nélkül megfosztani a szabadságától, tulajdonától – illetve mindkettőtől. 

 

Voltak, akik felemelték hangjukat, mert már nem tűrhették tovább azt az elnyomást, amely a legapróbb részletekig meg akarta tervezni az emberi élet minden egyes mozzanatát, mely eldöntötte, hogy az állampolgároknak mit és miért kell gondolniuk a világról: mit kell szeretniük és mire/kire kell ellenségként tekinteniük. 

 Ma, amikor az 1956-os forradalomra emlékezünk, idézzük fel azt a kort, amelyben jelentősen korlátozták a szabadságjogokat, békeidőben jegyrendszert vezettek be, háztartásonként és havonta 7 deciliter petróleumot porcióztak ki világítás céljából.

Azok között, akik felemelték hangjukat és tenni is akartak a változásokért, a rendszer megújításáért, tenni valamit az emberi élet sárba tiprása ellen, több olyan teológus hallgató is volt, aki a Károli elődjének számító Budapesti Református Teológiai Akadémiára járt és aki a mai Ráday Kollégium épületében lakott. Ezen hallgatók nemcsak egymás felé fordultak szeretettel, hanem a velük akár teljesen ellentétes meggyőződésűek felé is. 

Emberek, szabad egyetemisták akartak lenni akkor, amikor a saját meggyőződésük hangoztatása oly gyakran meghurcoltatást vont maga után. Egyesek az életüket is kockáztatták a valódi szabadság kiharcolásáért. Óriási szerencse számunkra, hogy 60 évvel a forradalom után még sokan közöttünk vannak és céljuk, hogy szeretettel adják tovább az utókornak mindazt, amit az 1956-os forradalomban közösen és egyénileg is átéltek.

Dr. Horváth Erzsébet, a HTK Egyháztörténeti tanszékének vezetője, a Magyar Református Egyház Zsinati Levéltárának igazgatója úgy döntött, hogy a forradalomban részt vett teológusokkal interjúkat készít, melyeket aztán könyv formájában gyűjtött csokorba. Ez a könyv nemrég jelent meg.          2016. október 25-én a könyvben szereplőkkel találkozhattunk a HTK épületében, akik lelkesedéssel, meghatódottsággal beszéltek mindarról, amit egykor átéltek. 

A megjelenteket Dr. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke köszöntötte, aki az emlékezés fontosságára és a múlt megbecsülésére hívta fel a figyelmet. A tisztelgő megemlékezésen Komlósi Péter nyugalmazott Délpesti esperes, Varga László nyugalmazott főjegyző, Bán Béla nyugalmazott lelkész, valamint Horváth Barnabás Dávid és Horváth Erzsébet beszéltek a forradalom előzményeiről, a teológusok részvételéről, a szabadságharc jelenkori megítéléséről és azokról, a forradalmat negatívan jellemző nemzetközi hangokról is, amelyekkel napjainkban is találkozhatunk. 

Bán Béla emlékezett meg azon hős teológus hallgatókról, akik nemcsak a hitükért, hanem az egész magyar nemzet szabadságáért áldozták életüket. Herceg Lajos és Magócsi István halála nemcsak az akkori évfolyam és az akadémia életében hagyott mély nyomot – hősiességük a mai károlis hallgatók számára is példát állított. 

Herceg Lajos 1935-ben született Győrött, a forradalomkor 21 éves volt. Iskoláit kitűnő eredménnyel végezte. Azt a szándékot, hogy a lelkészi pályát választja, édesanyja nem fogadta nagy lelkesedéssel. Kitűnő érettségije után a Bécsi Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, de származását rendszerellenesnek ítélte a diktatúra. Végül útja a Teológiai Akadémiára vezetett. 1956. október 30-án halt meg, a testét érő golyó szétroncsolta szívtájékát. A megemlékezésen testvére, Herceg Pál is megemlékezett mártírhalált halt bátyjáról. 

Magócsi István 1934-ben született Monoron, leszármazottai ma is a településen élnek. Hamar érdeklődést mutatott a néprajz iránt, de hivatásának mégis a lelkészséget tartotta. 1956. október 23-án tartotta meg élete utolsó áhítatát: az ő életét is golyó oltotta ki. Mindkét mártírt az akkori Teológia udvarán temették el – emléküket 1989 óta tábla is őrzi a HTK épületében. Eszünkbe juthatnak erről Vörösmarty Mihály híres sorai: „Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért”…

 Valóban nem lehetett e két ember áldozata hiábavaló. Nekünk, akik már évtizedekkel később tekintünk vissza mind Magyarország, mind a Károli történetére, emlékeznünk kell azokra, akik nélkül a mi szabadságunk sem lett volna elképzelhető. Legyen áldott e két teológus emlékezete!

 

 

Következő események




Szakirányú továbbképzések

Szakirányú továbbképzések

Közösségi Média

Közösségi média

Kultúra, közélet

Rádió

Károli Podcast

Károli Podcast

Károli Klub

Károli Podcast

Napi biztatás

Napi biztatás

 

Tudomány, kutatás

Tudomány, kutatás

Galéria

galéria, fotógép