Egésznapos konferenciát tartottak a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán a gulág református áldozataira emlékezve november 22-én. A történelmi és teológiai perspektívákat is felmutató tanácskozáson egy vándorkiállítás is megnyílt, valamint egy forráskiadványt is bemutattak.
Zsengellér József, a konferenciának otthont adó egyetem rektorhelyettesének igei köszöntője után az esemény egyik fő támogatója, Balog Zoltán, az emberi erőforrásokért felelős miniszter köszöntőlevelét olvasták fel. „Nekünk, magyar reformátusoknak van mire emlékeznünk: elhurcolt férfiakra és nőkre, halottakra és túlélőkre. De emlékezhetünk Isten megtartó és szabadító erejére. Az emlékezéshez fel kell tárni és közzé kell tenni a tényeket a következő nemzedékek számára is” – írta a miniszter, aki gulágot is megjárt, nemrég elhunyt Gulácsy Lajos kárpátaljai magyar püspökről is megemlékezett levelében.
Az első tudományos szekció Stark Tamás eladásával kezdődött. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének főmunkatársa előadásában kiemelte, hogy a kényszermunka rendszerszintű stratégiai tényező volt a szovjet gazdaságban, a Gulag gondolata pedig – Szolzsenyicint idézve – egyidős a Szovjetunió gondolatával.
A sárospataki Kovács Áron Kalmár András belsőbőcsi lelkipásztor 1945 január 24-i elhurcolásáról beszélt. A lelkészt állítólagos német származása miatt vitték el, gyülekezetének ötvenhét tagjával együtt. „Semmi politikummal nem vádolhatnak” – írta levelében a vesebeteg, kényszermunkára alkalmatlannak nyilvánított lelkész, akit végül mégis elhurcoltak, és akiről az ateista foglyok is szeretettel emlékeztek meg vigasztaló szavai és hegedűjátéka miatt.
Nagy Károly Zsolt, az MTA Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia adjunktusa a fogság kérdéseire adott teológiai reflexiókról beszélt. A malenkij robot tapasztalata, illetve annak értelmezése megosztotta az egyházat, a régi egyházi elit diskurzusa mellett rivális magyarázatok jelentek meg. Bereczky Albert püspök az ébredési mozgalomból indult, de 1945-re teológiája megváltozott: az elhurcolásokat Isten ítéleteként értelmezte, és azt vallotta, csak a nép kollektív „megtérése”, a szocialista rendhez való engedelmessége révén szabadulhat meg. Nem tartotta helyénvalónak szabadulásért való imát, mert az szerinte ellentétes lenne Isten akaratával. Vele szembeni alternatívát jelentett a Sárospataki Igehirdető című kiadvány köre, amely bár Bereczky bevett szófordulatait használta, de értelmezéseiben tovább ment: a fogság szerintük is Isten ítélete a népen, de a megtérést szabadulás kell, hogy kövesse. Ezért pedig – Szabó Lajos szavaival élve – „szent sürgetéssel, forró óhajtozással” imádkoztak.
A második szekciót egy személyes hang, egy visszaemlékezés indította el: Dunszt István, Dunszt Ferenc orvos, elhurcolt fogoly fia emlékezett vissza az családjával történtekre. A megyei tisztifőorvost „egy-két óra munkára” vitték el a vasúthoz, majd hamarosan kiderül, hogy sokadmagával a Szovjetunióba viszik. Soha nem került haza.
Hajagos Csaba, a Kecskeméti Katona József Múzeum munkatársa a Kecskemét-környéki elhurcolások történetét ismertette református források alapján. A szovjet megszállás az alföldi várost különösen igénybe vette, hiszen negyvenezer katonát szállásoltak be, közülük tizenkétezer sebesültet, akiket kilenc katonai kórházban ápoltak. Kovács Bálintreformátus lelkész visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a helyieket havi három nap közmunkára kötelezték, ami sajnos gyakran a közmunkán levők kirablásával járt együtt, hiszen a katonák tudták, hogy a helyiek nem lesznek otthon.
A kolozsvári Sapientia egyetemről érkezett Murádi János Kristóf, aki az erdélyi magyarok szovjetunióba hurcolásáról beszélt. Ez több hullámban történt, először 1944 szeptember-októberében, közvetlenül a frontátvonulás után, majd 1945 januárjában, amikor úgymond a „németeket” gyűjtötték össze, de hogy a létszám meglegyen, sok ezer magyar fiatalt is elhurcoltak. Harmaduk, mintegy öt-hatezer fő elpusztult a táborokban, a többiek pedig élethosszig tartó, súlyos szervi bántalmakkal és traumatizáltan érkeztek haza. Nekik kötelezően jelentkezniük kellett a rendőrségen, ahol megfenyegették őket: ha beszélnek az átéltekről, családostul kerülnek oda vissza.
Benkő Levente, a Művelődés című folyóirat szerkesztője szintén az erdélyi tömeges elhurcolásokról beszélt, elsősorban a 2012 és 2015 között készült mélyinterjúi tanulságait összegezve. A korabeli sajtóban csak „a felszabadulás napjaiban biztonsági okokból elvitt férfiak”-ként említett tömeg, a Focsani-i vasúti jelentések szerint 1945. április 26. és június 12. között összesen négyszáztizenöt kocsinyi embert jelentett, ez óvatos becslések szerint is körülbelül húszezer ember lehetett.
Máté Áron Kek Zsigmond zombori, majd szabadkai református lelkész pályáját ismertette. Kek 1944 végén elhagyta a lelkészi pályát és a Szabad Vajdaság című titói kommunista magyar napilap főszerkesztője lett, majd a Jugoszláv Kommunista Párt legfelsőbb vezetésébe is bekerült. Ám mikor 1948-ban szembefordult Titóval, a „Gulag kistestvérére, az adriai Goli otok nevű börtönszigetre vitték, ahol öt évet töltött.
A délutáni ülésszakot Szatmári Judit, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára munkatárásának előadása nyitotta meg, amely az 1945-ös dunamelléki viszonyokról adott helyzetképet. Budapest környékén ötödével csökkent a lakosság, nem lehet pontosan tudni, kit hurcoltak el és ki menekült el. Szabó Imre esperes naplójából tudjuk, hogy az istentiszteletek megtartása is kérdésessé vált, hiszen az emberek nem mertek utcára lépni. Két feladat állt az egyház előtt ebben a helyzetben: egyrészt összeírni a fogságba esett egyházi alkalmazottakat – katonai szolgálatba bevonult egyházi tanítókat, fogságba esett katonai lelkészeket és elhurcolt lelkészeket – és mindent megtenni kiszabadításuk érdekében, másrészt a már táborokban lévők segítése, lelkipásztori támogatása.
Fodor Gusztáv tiszaderzsi református lelkész, a Narancsik Imre Kutatói Műhely tagja a kárpátaljai helyzetet mutatta be. A front közeledtével sokan menekültek el, a málenkij robotra elhurcolt tízezrek kétharmada református volt, ez a veszteség megtörte az egyházat. Kárpátalja a sztálini egyházellenes politika erőterébe került, a lelkészektől megvonták a fizetésüket, bezárták a református intézményeket, a templomok tulajdonjogát elvették, sorozatos letartóztatások következtek. Csak 1950-ben köszöntött be a „béke-korszak”. Mindezek ellenére Fodor Gusztáv óva intett ennek az időszaknak az elhamarkodott megítélésétől, előadását pedig Gulácsy Lajosra emlékezve az elhunyt püspök szavaival zárta: „ökölbe szorult kézzel nem lehet missziózni”.
A konferencia utolsó előadója, Túri László a kollektív emlékezettől beszélt a kárpátaljai emlékmű-hálózatot bemutatva. Már a ’90-es években megindult az emlékezeti szokások tovább örökítése, emlékpark épült, konferenciákat rendeztek. A Kárpátaljai Református Egyház és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség közös nyilatkozatot adott ki az elhurcolt és elhunyt magyarok rehabilitálásának érdekében, hiszen a magyarok – közösségi szinten – nem kerültek rehabilitálásra.
A konferenciát egy könyvbemutató követte. A Református Közéleti és Kulturális Központ által tervezett sorozat első darabjai jelentek meg, Krisztusban elnyert erő I-II. A Tiszántúli református gyülekezetek háborús krónikája (1944-45.) címmel. Szabadi Istvánnal, a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár igazgatójával Földváryné Kiss Réka beszélgetett, aki a bevezetőjében elmondta, hogy a kötetek azért jelentősek, mert a különböző levéltárakkal, egyetemekkel folytatott közös munka első gyümölcsei.
További könyvek megjelentetését tervezik, amelyekkel – rendszerszerűen és egyedi életsorsok bemutatásával – szeretnék ismertetni, mi történt a református egyházzal 1945 után. A most megjelent kötetek a gyülekezetek beszámolóit tartalmazzák 1944-ből. Révész Imre püspök ugyanis körlevélben szólította fel az egyházközségeket, hogy írják össze a második világháború során őket ért károkat. „Egy nagyon régi adósságunkat pótoljuk ennek az iratanyagnak a kiadásával" – jegyezte meg Földváryné Kiss Réka.
Feke Eszter – Molnár Illés, fotó: Dimény András
Forrás: reformatus.hu
