Szabó Andrással új kötetéről, a wittenbergi magyar diáktársaság szerepéről Fenyvesi Félix Lajos beszélgetett.
Az interjú az Evangélikus Élet magazinban jelent meg.
Budapest – Kálvin tér, májusi délelőtt. Megállok a templom előtt, a nagy reformátor szobránál. Ott áll a városi zajban, nézi a siető embereket. Azután megyek tovább, a Ráday utca csupa kávézó és étterem. Pár lépés csak, és benézek a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára, a Bibliás könyvesboltba. Innen indulok Szabó Andráshoz, a bölcsészettudományi kar professzorához. A régi könyvekkel, képekkel teli szobában új kötetéről kérdeztem, amelyben a wittenbergi magyar diáktársaság szerepéről írt, a lázas mindennapokról. Legelőször a közelgő reformációi jubileumról faggattam, az eltelt ötszáz esztendőről.
– Nehéz kérdéssel kezdi – mondja mosolyogva –, próbálom megfogalmazni. Reformátusként nőttem fel, számomra ez természetes. Jól látjuk, maga a kereszténység kétezer éves, ehhez képest a mi időnk igencsak fiatal. Én mindig a történeti oldalról nézem, és számomra érdekesek voltak azok a kutatások, amelyek a reformáció kezdetéről szóltak. Hogyan indult el az egész? Az emberek hajlamosak azt képzelni, hogy ez valami forradalmi tett volt.
– Odament Luther a kalapáccsal, kiszögezte a tételeket a vártemplom kapujára, és elindult minden. Ilyen egyszerű volt?
– Ez a 19. századi elképzelés. Manapság viszont úgy látjuk, hogy belülről akarta megreformálni a középkori egyházat. Esze ágában se volt egyházszakadást vagy bármiféle forradalmat elindítani. Ugyanazt mondta, amit már régóta ismételtek. Ha Janus Pannonius verseit megnézzük, ő is szépen kikacagja a búcsúsokat. Az értelmiség már száz éve beszélt erről, mindarról, ami tarthatatlan, de nem történt semmi.
– Azután jött egy történelmi pillanat?
– Kedvező idő, amikor a Luther által elmondottak összetalálkoztak egy történelmi tendenciával. Kirobbant az egész, amit reformációnak nevezünk. A reformátornak, amikor elindította, nem volt fogalma arról, hogy mit kezd el. Az ötszázadik évfordulóról még annyit, hogy mi, európaiak az évfordulók bűvöletében élünk. Minden esztendőben sok az ünnepünk. Van olyan történészünk, aki azt mondja, ennek az okai maguk a protestánsok, mert a reformációt mindig megünnepelték. Még 1917-ben is, az első világháború idején. Az ünneplés ráirányítja a figyelmet egy bizonyos problémakörre, s én ezt nagyon jónak tartom.
– Hogyan látja Luther Márton szerepét ennyi idő elteltével?
– Mindenképpen jelentős egyéniség, aki megváltoztatta a világtörténelmet. Ugyanakkor ő egy ember közülünk, akinek voltak hibái, tévedései, s nem is mindig értünk vele egyet a 21. században. Az viszont elvehetetlen tőle, hogy az egyház történetében nagyon jelentős lépést tett. Műveinek régi német kiadásait olvastam, a kisebb válogatásokat, amelyek közül sok nem is jelent meg magyarul. Az Asztali beszélgetések új kötete most is ott van az éjjeliszekrényemen. Érdekes olvasmány. Luther orra alá nem lehetett magnetofont tenni, mégis följegyezték, amit mondott. Megörökített szavaiból kialakul valamilyen közelítő kép arról, hogy milyen lehetett az ottani légkör.
– Luther és Melanchthon mellett Kálvin nevét is meg kell említenünk.
– Nekem mint reformátusnak ő központi alak. Érdekes, hogy a magyar diákok Svájcban nem is iratkoztak be, csak látogatóba jártak az egyetemre. Akinek pénze volt, bejárt előadásokra. Leveleztek is, de nem Kálvinnal, neki nagyon kevés magyar kapcsolata volt, inkább az utódjával, Théodore de Bèze-zel. Az akkori értelmiség összetartott, úgy hívták ezt a virtuális társulást, hogy „irodalmi köztársaság”, amelynek az egyetemi hallgatótól a professzorig mindenki tagja lehetett. Megszólíthatta a másikat, és összekötötte őket a szeretett latin nyelv.
– Wittenbergről és híres egyeteméről mit kell tudnunk?
– A szász választófejedelem alapította 1502-ben. Nem az egész ország volt az övé, így a lipcsei iskola nem neki jutott, ezért határozta el, hogy legyen egy olyan, „saját” egyetemük, ahol a helyi értelmiséget – jogászokat, orvosokat, papokat – képzik. Arra gondolt, hogy egy vidéki, helyi hatókörű kisebb iskola lesz. Fogalma sem volt arról, hogy az egészből mi lesz. Terjedt a reformáció, Luther írásai eljutottak Európa városaiba, egymás után jöttek az emberek. A wittenbergi egyetem egyre zsúfoltabb és kedveltebb lett. Persze ebben Melanchthon is benne volt: ő készítette el a tanrendet, gondoskodott a megfelelő oktatásról.
– Miért választotta új könyvének témájául éppen a magyar peregrinusok diákközösségét?
– Régóta foglalkoztam már ezzel a témával, főleg a wittenbergi magyar társasággal. Németül is sokat publikáltam róla. Az egyetemen a magyar diákok 1555-ben egy úgynevezett cétust alapítottak. Mindenki támogatta a szép kezdeményezést. Húsz-huszonöt fiatalemberről van szó, ennyi volt a társaság átlagos létszáma. Magyarországról szlovákok és németek is mentek, erdélyi szászok, de ők többnyire nem lettek a diákegyesület tagjai. A közösség vezetője volt a szenior, mint a régi iskolákban is. Erre a tisztségre egy diákot választottak, általában egy évre, ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. A cétus részben önképzőkör volt, saját előadásokat, beszédeket, vitákat rendezett, ugyanakkor egy érdekvédelmi szervezet is. Hallgatói önkormányzat, ha mai kifejezéssel akarom meghatározni. A tagoknak fizetniük kellett valamekkora összeget, és ebből segélyezték az arra rászorulókat, hazautazásokat segítettek, időnként megvendégelték a professzorokat…
– Meddig tevékenykedett a társaság?
– Amikor Magyarországon kezdett szétválni a két nagy protestáns felekezet, akkor a diákok nagy többsége református lett. Tíz évvel az alapítás után ott volt az evangélikus egyetemen egy református diáktársaság. Ez időnként súrlódásokkal járt, aminek az lett a következménye, hogy 1592-ben három hónapra ki is tiltották a társaságot a wittenbergi univerzitásról. Rövid idő elteltével mindkét fél engedett, kompromisszumokat kötöttek, és az egyetem is újra támogatta a magyarjainkat. De ez már nem volt az igazi, a társulás elvesztette közösségi szellemét. Kezdett szép lassan elhalni. A századfordulón, az 1600-as évek elején már nagyon kevés diák jött. A reformátusok inkább Heidelbergbe mentek; ott nem voltak felekezeti problémák. Ennek következtében 1609 táján kezdett fogyatkozni, majd 1613-ban formálisan is megszűnt a diáktársaság.
– Közülük szinte mindenki hazatért Magyarországra. Mi vonzotta őket vissza?
– A hazaszeretet. Ez patetikusan hangzik ugyan, de szóról szóra igaz.
– A kötelességérzet vezérelte őket, hogy otthon fontos feladatuk van?
– Ne feledjük, az egyház küldte őket. Belülről érezték e küldetés nagyszerűségét, annak ellenére, hogy sok helyen alá is írattak velük egy kötelezvényt a hazatérésről. Akik Debrecentől kaptak pénzt, vagy akik egy főrangú és gazdag embertől, azok tudták, hogy itthon tanárként vagy lelkészként dolgoznak majd. A többség egyházi pályára ment, és becsülettel megállta a helyét. Mindkét protestáns egyház vezetői a wittenbergi egyetemen kaptak képzést. Nagyon nagy nevek vannak közöttük: Károlyi Gáspár, Melius Juhász Péter, püspökök, esperesek, vezetők.
– A reformáció megítélése változott vajon az évszázadok alatt?
– Evangélikus és református oldalon is évek óta készülnek a reformáció kezdete ötszázadik évfordulójának ünnepére. Rengeteg könyv, kiadvány jelent meg, számos konferencia zajlott le Európában, sőt az egész világon. Magyarországon is egymást érik a találkozók, magam sem győzök eleget tenni a meghívásoknak. Ezzel együtt azt lehet mondani, hogy a reformációval kapcsolatos kutatás folyamatos. Nem kötődik évfordulókhoz. Változások mindenképpen voltak abban, hogyan élték át az egyes reformációi jubileumokat, hogy mit gondoltak 1617-ben, 1717-ben, 2017-ben.
– Játsszunk el egy kicsit a gondolattal! Ha Kálvin és Luther bejönne ünnepeinkre, elégedettek lennének a mai utódokkal?
– Biztosan nem lennének elégedettek. Ez nagyon másfajta világ, mint amilyen a 16. századi volt. Abban az időben úgy érezték az emberek, hogy az utolsó években élnek. Meg voltak győződve arról, hogy a világvége hamarosan bekövetkezik. Az utolsó ítélet pedig senkinek nem kegyelmez. Hát most még inkább úgy érezné a két reformátor, hogy közeleg a végítélet ideje. Nagy újdonság volt annak idején egy új médium, a könyvnyomtatás elterjedése.
– Mit szólnának ők ketten, Luther és Kálvin az internethez? A kis háborúkhoz? A gyűlölködő világhoz?
– Talán Kálvin szigora, Luther igazságérzete és apás lelkülete egy napra összebékítene bennünket: együtt énekelnénk és imádkoznánk október 31-én. Körülbelül úgy, ahogyan a Protestáns Újságírók Szövetségében szoktuk, egy-egy találkozáskor…
Forrás: Evangélikus Élet
Szöveg: Fenyvesi Félix Lajos
Fotó: Kiss Tamás
A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 23–24. számában jelent meg, 2017. június 18-án.
