Névjegy cikkek

Bölcsföldi András, azaz ahogy szólítják: Bölcs, meghatározó alakja a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának. Örökké úton van, szervez, intézkedik, órát tart – és nála jobban nem ismeri senki a teológusok lelkét. A Teológia spirituálisát kérdeztük gyerekkorról, hivatásról és művészetről.

Gépipari technikum, beállító lakatos, ELTE, Kálvincsillag, alkalmazott szociálpszichológia, retorika, KRE ÁJK, presbiter, gyakorlatközpontúság, Magyar Villamos Művek Zrt., tréningelmélet és módszertan, kompetenciaelmélet és kompetenciafejlesztés, Informatikai Tanszék, HVG Karrier. Van-e ezekben bármi közös? Találkozhat-e valakiben vagy valamiben mindez?

Dr. habil Lóth Lászlóval, az Állam-és Jogtudományi Kar intézetvezető docensével beszélgettünk egy esős reggelen Újpesten, az A épületben. Az eső szakadt, fülledt reggel volt, de a hangulatot az irodában nem ez határozta meg. Tanár Úr szavai, kalandos élete és történetei, de leginkább szakmai hozzáértése, és a szakmájáról, a tanítás szépségeiről mesélő csillogó szeme elterelte figyelmünket a szakadó esőről, a páráról és a kora reggeli fáradtságról. Mert ahogyan Tanár Úr mesélt, nem lehetett nem figyelni. Az ember elindult szavain, s azt vette észre, hogy már csak egy kérdés motoszkál a fejében: „Hogyan? Én hogyan tehetném le mindezt az asztalra? Hogyan lehetnék én is ennyire sokszínű és saját szakterületeimen sikeres?” Tanár Úr nagyon kedvesen erre a kérdésünkre is választ adott. De kezdjük az elején.

Tanár Úr 2015. szeptember 23-án még óraadóként kapott címzetes egyetemi tanári címet. Milyen tárgyakat tanít most a Károlin?
Akkor éppen emberi erőforrás menedzsment és vállalati humán stratégia volt a portfólióm, aztán ez bővült az üzleti kommunikációval. Érdekes tárgyam a szociálpszichológia. Amikor erre felkértek, akkor azt mondtam, hogy nem vagyok se szociális, se pszichológus, de végül kiderült, hogy a szervezeten belüli emberi viszonyok, az emberek csoportjai, maga a csoport és a közösség a lényege, így kicsit átkereszteltük. Ma már alkalmazott szociálpszichológiának hívjuk, hogy a bölcsészek meg ne sértődjenek érte.

Most éppen van egy új tantárgyam: a retorika. Ez számomra azért lényeges, mert vannak ezzel kapcsolatban igen érdekes megfigyeléseim. Nagyon sok ember nem tud beszélni, és itt elsősorban nem a hangképzésre gondolok. Tagja vagyok a Keresztény Vezetők és Üzletemberek Társaságának, és a KEVE révén eljutottam tavaly már másodszor a GLS-re (Global Leadership Summit). Ez egy Amerikában elindult egyházi eredetű rendezvény, ami arról szól, hogy a vezetők hogyan tudnának keresztyén eszközökkel jobban vezetni. Van Chicagoban egy pici kis egyházközség, egy-egy istentiszteleten csupán harmincötezren vannak… Tiszta stadion hangulat. Ezt a rendezvényt ott rendezik meg, Bill Hybels tiszteletes, a Willow Creek Community Church lelkipásztora a mozgatója már harminc éve. Ezt kb. negyven helyszínre közvetítik élőben online, fél évvel később pedig majdnem száz országban nemzeti nyelvre szinkronizálva videókon keresztül hozzák el. Olyan előadókkal, mint Collin Powell volt amerikai külügyminiszter, vagy Allan Mulally a Boeing és a Ford korábbi elnöke. Ennek tavaly egyetlen magyar előadója volt: Benkő Vilmos, aki önmagát úgy definiálja: befektetési tanácsadó, tehetségmenedzser. Benkő szociális felajánlásból börtönökben tanít retorikát hosszú ideje. Amikor megkérdeztük tőle, hogy miért csinálja ezt, azt válaszolta, hogy három dolgot kell látnunk. A fogvatartottnak - mert fogvatartott és nem rab – meg kell értetnie magát a jogi világgal, hiszen hiába van ügyvéd, attól még neki is meg kell tudni fogalmaznia azt, hogy mit akar. Másrészt meg kell értetnie magát a leendő külvilággal, hogy így vissza tudjon illeszkedni. Harmadszor meg kell értetnie magát a társakkal odabent. Ez a három dolog mind retorikát igényel. Én is egyfajta küldetésként tekintek a retorikára, ugyanis nagyon sokan nem tudnak beszélni. Ne értsék félre, alapvetően sem nyelvész, sem retorikus nem vagyok, én továbbra is üzletember vagyok. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a hallgatók meg tudják magukat értetni az üzleti világban és különösképpen a szakterületükön. El kell tudniuk érni a saját céljaikat, meg kell fogalmazniuk a kritikát, és sokszor a meggyőzést is alkalmazniuk kell – gondoljunk csak az ügyvédeknél a perbeszédekre!

A retorika tantárgyának tematikáját elsősorban az elmélet teszi ki – tehát Cicero műveitől a mai napig megjelenő, ezt a témát felölelő tudományos írások - vagy sokkal inkább a gyakorlat játszik szerepet? Hogyan képzelhetjük el ezt az órát?
A tematikában helye van természetesen az elméletnek is, ez a tárgyalás és érveléstechnika, itt az üzleti részét hangsúlyozom. Amikor jogász hallgatókat oktattam, akkor perbeszéddel is foglalkoztunk. Sokat beszélgettem velük arról, hogy milyen eszközöket lehet használni a meggyőzésnél. Végül a tárgyalástechnikával zártuk, az üzleti tárgyalásokkal. Elsősorban nem a szép, tiszta hangképzéssel foglalkozunk, az nem az én műfajom. Itt sokkal inkább az érvek logikai felépítése, a pszichológiai befolyásolás, az attitűdök kezelése, azok eszközeinek a használata fontos.

2006-ban Kompetenciaelmélet és kompetenciafejlesztés a felnőttoktatásban és a felnőttképzésben témakörben habilitált. Mindezen tárgyaihoz hogyan kapcsolódik a habilitációs dolgozata? Pontosan mit érthetünk ezen kutatása alatt?
A különböző kompetencia felmérések nemzetenként, országonként változnak. Magyarországon a gyerekek abban mindig nagyon jól teljesítenek, amikor az ismeretanyagot kell visszaadni. Ilyenkor tényleg büszkék vagyunk. Azonban a PISA felmérés – ami azt mutatja, hogyan alkalmazzák a meglévő tudást – már nem ilyen fényes. Sőt! Ebben nagyon le vagyunk maradva. A kompetencia szónál én kicsit még tovább bonyolítom a dolgot. Szoktak olyan kifejezést használni, hogy „Nincs hozzá kompetenciám, nem dönthetek ebben”. Itt a hatáskör, felelősség a fogalom egyik oldala. Az igazi a második, a kompetencia ezen jelentése arról szól, hogy mi a jövőbeni teljesítmények alapja. A habilitációmban ezért bevezettem a teljesítménypotenciál fogalmát. Tehát, hogy a jövőbeni teljesítmény a jelen pillanatban mire épül. Van-e tudás, van-e szakértelem, van-e attitűd, vannak-e szociális kompetenciák és személyes kompetenciák, vagyis, hogy milyen módon akarok én érvényesülni a világban, vagy milyen céljaim vannak, és sorolhatnám tovább. Noam Chomsky világhírű nyelvész – leegyszerűsítve – azt mondja: a kompetencia semmi más, mint a bennünk szunnyadó lehetőségek tárháza. A nyelvi kompetencia például azt jelenti, hogy az embereknek vannak nyelvi mintái, ezt a szülők töltik meg anyanyelvi mintákkal, de az én felfogásom szerint sokkal jobb, ha 4-5 éves korig más minták is beépülnek a gyerekeknél. Ettől még nem fog benne a nyelvtudás összekeveredni, viszont ekkor még az úgynevezett nyelvi kapuk nyitva vannak. Lehetőség szerint már az óvodában tanuljanak a gyerekek angolul. A magyar történelemben is voltak német nevelőnők, akik hatására a gyerekek megtanultak németül, és köztük ez volt a kapcsolattartás nyelve.

Mennyivel másabb ez a felnőttképzésben, mint általános iskolában? Illetve Magyarország és a többi európai ország között van ebben különbség?
Egyértelműen le vagyunk maradva. Vegyük a felnőttképzésnek egy speciális ágát, a szakképzést. Magyarországon az élethosszig tartó tanulás nagyon alacsony szinten van. Ma lényegében ez a meghatározó: a gyerek tanuljon meg egy szakmát, boldoguljon vele, és abban legyen nagyon jó. Nem nagyon kellenek közismereti tárgyak, van talán egy komplex jellegű közismereti tárgy a szakképzésben. A gyerekek nincsenek arra felkészülve, ha meg kellene újulniuk az adott szakmán belül néhány év elteltével, vagy más szakmára kellene átnyergelni. Nincs matektudás, nincs fizikatudás, de még a szociális viszonyaik sem olyan jók, mint kellene. Az Európai Unió az egyik legkomolyabb alapkompetenciának a tanulni tudást fektette le. Nálunk viszont lexikális tudást vagy szakismereteket kell átadni a gyerekeknek, sőt nemcsak a szakképzésben, sajnos már az általános és középfokú képzésekben is.

A felnőttképzésben (ott kezdetektől fogva szakértőként dolgozom) mi abból indulunk ki, hogy nem csinálunk külön országos méréseket, tudniillik ez elsősorban tudást mér. Mi nem ezt keressük, nem ezt kívánjuk mérni. A doktori disszertációm a tréningek hatékonyságának a mérésével foglalkozik. Ott azt csináltuk, hogy megmértük egy elég népes csoportnak a tréning előtti és utáni viszonyulásait: érdeklődés, képességbeli elemek, attitűdök, orientációk és mindenféle egyéb. A statisztikai feldolgozás azt az érdekességet hozta ki, hogy a tréning hatására – ez egy három napos tréning volt háromszáz fővel, de kis csoportokra osztva – a legfontosabb az attitűd változása volt.  A tréning nem tudást ad, nem is szakmai gyakorlatot, éppen ezért mi a tréningekre fejlesztő jellegű folyamatokként nézünk. Egy embernek sok mindenhez kell értenie, hogy azt mondhassa, van elég kompetenciája bizonyos döntések meghozatalára. Nézzük például a lelkészeket. A lelkész kompetenciája nemcsak homiletikai kérdés, mivel ő a közösségvezető, az építő, a befolyással bíró személy, és ezekhez is értenie kell. Tavaly nyáron az egyházközségünk átvett egy helyi általános iskolát. Itt tárgyalni kellett az önkormányzattal, a tankerülettel, magas szintű vezetőkkel. Hosszútávú stratégiát kellett felépíteni, hogy meg tudjuk mutatni, hogy a jövőbeli református iskola hogyan is illeszkedik be Kispest rendszerébe.

Szakmai életében mit tart a legfontosabb mérföldkőnek?
Az ELTE meghatározó állomás volt. Ott, a BTK-n mi vezettük be néhány kollegával az informatika oktatását. Volt olyan félév, amikor 800 hallgatónk volt. Voltak önkéntes időszakok, amikor ez fakultatív tantárgy volt, de olyan is, amikor kötelező volt. Az általános informatikát is bölcsészközpontúan próbáltuk meg felépíteni. Minden félévben jöttek a hallgatók, és mi kérdőívben feltettük a kérdést: „Mit hoztak a középiskolából?”. A grafikon csúcsán azon válaszok voltak, hogy „megúsztuk, játszottunk, interneteztünk”. Mi – kis túlzással – „kenyeret adtunk” a hallgatók kezébe: profi szövegszerkesztést, táblázatkezelést, prezentációkészítést, de vállalati rendszereket is tanítottunk úgy, hogy ha valaki elmegy egy céghez és számítógéphez ül, akkor mielőbb tudja használni a szervert vagy a levelező rendszert. Én voltam az Informatikai Tanszék, az Informatikai- és Könyvtártudományi Intézet alapítója. 2012-ben vonultam vissza, de a vargabetű most itt folytatódik, hiszen most itt is intézetvezető lettem. Ez idő alatt több éven keresztül az ÁllásStartnak és a HVG Karriernek is külső szerzője voltam, kompetencia-témákban.

Egy másik szép időszak: 25 éve tanácsadó vagyok a szervezetfejlesztés és menedzsment terén. Ezernél több projektet, tréninget vezettem, és coachként is dolgoztam. Energetikában voltak elsősorban projektjeink. Megnyertük például az MVM második legnagyobb tagvállalatának vezetőképzését. Ez személyes életemben is újabb fordulópont volt: több, külsősként vezetett projekt után 2018 januárjáig öt és fél évet ott dolgoztam főállásban vezérigazgatói tanácsadóként.

Egyik nagy eredményem az volt, hogy 2010-ben alig 4 hónap alatt kidolgoztuk a cég új üzleti stratégiáját. Senkit sem szeretnék közgazdasági dolgokkal untatni, a cég a 30 méter feletti távvezetékek létesítésével foglalkozik, a csatlakozó transzformátor állomásokat építi. Ehhez van a cégnek gyára, ami a tartóoszlopokat gyártja, van nehézszállítási üzletága, és hozzájuk tartozik a paksi erőmű és a többi hagyományos erőmű karbantartása. Kritikus pont volt, hogy 600 embert el kellett volna bocsátani a hazai távvezeték-rendszer rekonstrukciója után. A stratégia kidolgozása erre a helyzetre team munka volt: így kész lett az új küldetés, a jövőkép, a fő stratégia és a részstratégiák. Új részstratégiaként pedig a cég megkezdte a vasúti felsővezeték-építést.

Amikor ennél a cégnél idén felszabadultam, Dékán úr meghívott, hogy legyek itt egyetemi docens, és oktassak különböző tárgyakat. Örömmel jöttem vissza az oktatásba, ugyanis otthon érzem magam a felsőoktatásban, eddig is tanítottam óraadóként a Károlin, korábban másutt is. Pár hét múlva kiderült, hogy szakfelelősi teendőket is át kell vennem, így a gazdálkodási és menedzsment, illetve a kereskedelem és marketing szakfelelőse is vagyok. Márciusban megbíztak az intézetvezetői feladatokkal is. Természetesen megkérdeztem, hogy nálam fiatalabbat nem találtak? A válasz az volt, hogy találtak volna, de ennyi tapasztalattal nem.

Mit gondol, miért jó a Károlin tanítani vagy tanulni?
Ez nem diplomagyár, ahol mindenki elvégzi a maga részfeladatát, és megkapja, vagy nem kapja meg érte a fizetését. A hallgatókkal való kapcsolattartás - tisztelet a kivételnek - úgy vélem, hogy általában üresebb, mint itt. Azt gondolom, hogy a Károli elindult abba az irányba, hogy emberközpontú legyen, sőt értékközpontú is! Tetszik, hogy keresztyén értékeket hordozó és azt terjesztő egyetem, amire nagyon nagy szükség van a mai világban. Ezt meg tudom közelíteni a másik oldalról is. Szülőként a kisfiamnál nagyon fontosnak tartottuk, hogy egyházi iskolába járjon. Mert az egyházi iskolákban nincs kábítószer, nincs becstelenség, erőszak, és talán a tanárokat is példamutatóan élnek. Ez az egyetemre is egyre inkább igaz.

Melyik a kedvenc tantárgya, amit jelenleg is oktat?
A vállalati stratégia és a humán stratégia.

Ezekben a tárgyakban a gyakorlat is megjelenik? Felteszi azt a kérdést a diákjainak, hogy mit tennének Önök?
Ennél picit tovább is megyek. A Vezetés-Szervezést is én tanítottam, és legalább annyira szerettem, mint a stratégiát. Megtartom az előadásokat, azután oktatom a 30-40 fős szemináriumi csoportokat, majd ezen belül mikrocsoportokat, teameket alkotunk. Itt vállalati elemzéseket végzünk, stratégiai irányokat szabunk meg, megvizsgáljuk, hogy adott helyzetben milyen eszköztára van a vállalatnak, sőt az érdekeket is megnézzük. Legutóbb a záró gyakorlatunkon egy fiktív országos elektronikai vállalat ki akart települni vidékre, és azt elemeztük, hogy ki milyen álláspontot foglal el ebben. Utána megmutattuk azt is, hogy vajon mi lehet a felszínen megjelenő érdekek mögött. A gyakorlat az nálam mindig gyakorlat, tehát nem „pótelőadás”. A stratégiára visszatérve, ott is megtartottam az előadásokat, aztán két csoportban vittük a gyakorlatokat. Ez úgy működött, hogy alakítottunk mind a két csoportban képzeletbeli, fiktív vállalatokat. Kidolgoztuk azok küldetését, a jövőképet, elemeztük az érintetteket, és azt, hogy milyen stratégiai pontok vannak az üzletben, és utána ez a stratégia milyen humánstratégiát igényel. Öröm volt, hogy többen ezután ebből írták a szakdolgozatukat. Gyakorlatközpontú vagyok. Azt gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy olyan kompetenciákat adjunk át a hallgatóknak, amivel utána a diákok érvényesülni tudnak a való életben, a gyakorlati világban.

Mi hogyan tehetnénk le mindezt az asztalra? Van ehhez recept? Tanácsot tudna adni?
Messziről kell indulni, hogy választ tudjak adni. Gépipari technikumot végeztem, később lettem mérnök. Ez abban az időben egy önálló intézmény volt a gimnázium mellett, így mi büszkén mondtuk, hogy „Többek vagyunk, mint egy gimnázium!”. Ezután el kellett volna kezdenem dolgozni, mint technikus. Ehelyett megkértem édesapámat, hogy mutasson be egy üzemvezetőnek, mert fizikai munkát szeretnék először végezni, ahogyan szokás, három műszakban. A végzettségem szerint - és édesapám szerint is - az irodában lett volna a helyem, de helyette beállító lakatosként dolgoztam. Ott megtanultam legelőször, hogy mi is a munka. Egyik nagy előnye, hogy láttam a négy elemit végzett parasztasszonyokat veszekedni, hogy ki, melyik munkát akarja megkapni – az egységre jutó teljesítménybér és az elérhető munkaintenzitás (!) alapján. Mert ők ezt a gyakorlatukban megtanulták (persze nem ilyen szavakkal…). Nos, egész életemben azt tartottam szem előtt, hogy mindent a való világban és a valós helyzetekben kell megfigyelni, megtanulni. A habilitációs értekezésem, a doktori disszertációm és az egyéb értekezéseim is ilyen szempontból mérvadók, ugyanis leképezik a valóság egy szeletét. Mindig a gyakorlatból vezetem le az elméletet, és az intézetbe is olyan kollégákat keresek, akik ezt megtapasztalták. Hiába van valakinek ragyogó, fényes életútja, attól még megkérdezem: „mit fog tanítani?”.  Ha csak az elméletet akarja átadni, az még kevés! Gyakorlatban, a hivatásban használható, akár vezetőként is hasznosítható felkészültséget akarunk adni, és szerintem ez lesz a Károli Gáspár Református Egyetem fő rendeltetése, hogy olyan, elméletben és azok alkalmazásában is jól felkészült szakembereket képezzen, akik valóban megállják a helyüket a világban.

Prof. Dr. Balla Péter nevét a hallgatók közül legtöbben a KRE rektoraként ismerik, és nem mindenki tudja, hogy rektori pozíciója mellett jelenleg is oktat Egyetemünk Hittudományi Karán. Arról pedig talán még kevesebben tudnak, hogy már lelkészi képesítését is a Károli jogelődjének hallgatójaként szerezte.

- Minden hallgató számára meghatározó élményeket, tapasztalatokat tartogatnak az egyetemi tanulmányok. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?
Nagyon szép emlék számomra az 1980-1985 között a Budapesti Református Theologiai Akadémián eltöltött időszak. Ez még a Károli Gáspár Református Egyetem megalapítása előtti idő, ez az intézmény a mi jogelődünk. Mind az idős, mind a fiatal tanáraimat nagyon szerettem, nagyon sokat tanultam tőlük. Diákként az egyik kiemelkedő emlékem, mikor az otthon töltött első három év után a 4-5. évben beköltöztem az akkor elkészült új kollégiumba. A kollégiumba költözésemmel egy időben a diákok megválasztottak diákvezetőnek – mi ezt szeniornak neveztük akkoriban –, és így az egyik fő örömöm, élményem a diákok közötti kapcsolatok építése, a hallgatók és tanárok közötti közvetítés, illetve általában véve a békességteremtés, a jó hangulat építése volt. Hogy ez mennyiben sikerült, azt mások tudják megmondani – én nagy élményként éltem meg ezt az időt.

- Mi indította arra, hogy a lelkészi hivatást válassza?
A gimnáziumi évekig kell visszanyúlnunk. A konfirmáció után rendszeresen jártam ifjúsági közösségbe, ezt ifjúsági bibliaórának neveztük a református gyülekezetben. Abban az időben már rendszeresen olvastam a Szentírást, tartottam egyéni csen-dességet, és a folyamatos bibliaolvasással, imádsági alkalmak tartásával, tehát egy egyéni csendesség-láncolat közben merült fel bennem ez a gondolat. Egy konkrét bibliai idézet is kap-csolódik a döntésemhez: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (Máté 9,38).  Ezt akkor személyesen nekem szóló igének éltem meg. Egy körülbelül féléves folyamatnak az eredménye volt ez az elhatározás, de még a gimnáziumi évek végén, így a gimnázium után már egyből a teológiára jelentkeztem.

- Lelkészi hivatása mellett 1994 óta tanít Egyetemünkön, oktatói státuszát a rektori kinevezés után is megtartotta. Milyen szerepet tölt be életében a tanítás? A lelkészi szolgálaton túlmenően miért választotta a tanári pályát is?
Fiatal kezdő lelkipásztorként megadatott, hogy kétszer is tanulhattam külföldön. Először egy egyéves tanulmányi úttal
Master of Theology, nem sokkal később pedig PhD fokozatot szerezhettem. Úgy gondolom, Isten terve lehetett, hogy ez a nagy ajándék, hogy egy testvér egyház vendégeként tanulhattam, képezhettem magam (a Church of Scotland adta az ösztöndíjat), ne legyen egy csak nekem szóló ajándék. Amit tanultam, szerettem volna továbbadni másoknak is. Ugyanakkor nem én jelentkeztem a tanításra, ezt őszintén el kell mondanom, hanem a doktorálás vége felé az akkori tanártársak a pesti teológiáról már a tanulmányaim színhelyére, Skóciába írtak egy levelet, és meghívtak tanítani. Nagyon szerettem tanulni, nagy értéknek tartottam, hogy külföldön tanulhatok, és érkezett egy hívás – ezt külső elhívásnak hívjuk –, én pedig úgy éreztem, ez annak a jele, hogy ezt másoknak is tovább kell adnom.

Hozzá kell tennem, hogy igét hirdetni továbbra is nagyon szeretek, gyakran meghívnak vendégként igehirdetést tartani.
Ezt is úgy élem meg, mint a tanítás egy formáját. Többen, akik visszajeleztek az igehirdetések után, egyfajta tanító igehirdetésnek nevezték a szolgálatomat. A nyelveket is mindig szerettem. Mikor még nem tudtam, hogy lelkész szeretnék lenni, el tudtam volna ma-gam képzelni nyelvtanárként is. Valószínűnek tartom, hogy egy ilyen, a tanításra való vágy, készség az elhívásom előtt is volt bennem. Így a lelkészi pálya számomra egy ötvözete az igehirdetésnek és a tanításnak.

- Jelenleg milyen tantárgyakat oktat az Egyetemen?
Az Újszövetségi Tanszéken tanítok. A mi hallgatóinknak mindkét bibliai nyelvet tanulniuk kell, ezért nálunk az újszövetségi görög nyelv egy kötelező tárgy, és doktoranduszaink segítsége mellett én is részt veszek a görög nyelv oktatásában. Ezen kívül minden szemeszterben választok néhány újszövetségi fejezetet, és immáron a görög nyelvre alapozva keressük a szöveg fő üzenetét. Azt kutatjuk, mit akart az egykori bibliai szerző elmondani, mit üzen a szöveg – tehát az írásmagyarázatra tevődik a hangsúly. Ezt szakszóval exegézisnek hívjuk. Hogy példát is mondjak: a múlt szemeszterben Pál apostol Timóteushoz írt első levelét vettük a hallgatóimmal, a most kezdődő szemeszterben pedig a Galata-levelet vesszük át. Ilyenkor mondatról mondatra haladunk az írásmagyarázat tárgy keretében.

Van egy harmadik tárgy is, amit nem minden szemeszterben adok elő, de mivel egy tankönyvet is írtam ehhez, ezért nagyon kedves a számomra, és időnként visszatérek hozzá: ez a Be-vezetés az Újszövetségbe. Az újszövetségi könyvek keletkezési körülményei, a szerzőség, az első címzettek e tárgy fő témája, és a tankönyv, amely ezeket összefoglalja, Az újszövetségi iratok története címet viseli. Ez is jelzi, hogy ez főként az újszövetségi könyvek keletkezése és kanonikus gyűjteménnyé válásuk története témájával foglalkozó tárgy.

- Mely eredményeket emelné ki eddigi rektori tevékenységéből? Mik a tervei a 2018/2019-es tanévre nézve?
Köszönöm a kérdést, de még az elején hadd tegyem hozzá, hogy eredményeket közösen érünk el. Amiről szólok, azt minden munkatársammal együtt értük el, amit ezúton is köszönök nekik. Ha ki kellene emelnem valamit, az a hallgatói létszám növelése lenne. Kilenc évvel ezelőtt, amikor ezt a szolgálatot elkezdtem, 4.300 körüli hallgatói létszámunk volt, most pedig 7.700 körüli a létszám, tehát csaknem kétszeresére nőtt. További nagy örömöm, hogy úgy látom, az Egyetemen jó a hangulat, egyfajta baráti légkörben – ha lehet ezt a szót is használni: családias légkörben – végezzük a munkánkat. Én azt szeretném, hogy amikor egy munkatársam bejön a hivatalba, ezt örömmel tegye. Ne izgalommal, gyomorgörccsel, hanem jó érzéssel jöjjön be. Kiegészíteném ezt azzal, hogy a szenátusi üléseken is ez az egyik célom – tehát, hogy közösségi hangulatban, de kritikai hangot is kérve és elfogadva tanácskozzunk. Nem mindenről gondolkodunk ugyanúgy, de mindig meg kell tudnunk beszélni, és ha lehet, akkor nagy arányú többségi döntéssel kell határozatot hoznunk.

A családias légkört, a baráti kapcsolatokat, a közös ügyön való együttes fáradozást nevezném meg az egyik legnagyobb örömömnek, ami évek óta ér engem. A jövőre nézve azt emelném ki, hogy a most kezdődő tanév a 25. tanévünk. A kollégák közösségében elmondtam már több alkalommal, hogy azt szeretném, ha ezt az egész tanévet a hálaadás évének neveznénk. Többször jusson eszünkbe az év során, hogy van mit megköszönnünk az Úr Istennek: 25 éve működik az Egyetem, és szerintem helye van az egymás iránti köszönetmondásnak is.

- Több alkalommal volt ösztöndíjjal külföldi egyetemeken, mint például a Humboldt-Stiftung Ösztöndíjával Németországban; PhD fokozatát pedig az Edinburgh-i Egyetemen szerezte. Miért tartja fontosnak a nemzetközi tapasztalatokat? Mit ajánl a külföldi ösztöndíj-pályázatokkal kapcsolatban az Egyetem hallgatóinak?
Egyszer összeszámoltam, hogy tulajdonképpen már több esztendőt tanultam külföldön, mint amennyi éven át teológiát tanultam itthon. De mindig nagyon jó volt hazajönni. Tehát így válaszolnék: nagy élmény megismerni egy másik nép életét, kultúráját, akár más egyházakat is, de mindez segít jobban értékelni a sajátomat. Szívesen tanulok más népektől, de azt is meglátom, hogy mi az, amiben nálunk van valami lelki gazdagság. Ez egy egymástól való tanulás: mit tudok hazahozni a saját népem és egyházam számára a külföldi tapasztalatokból, de megfordítva is – remélem – igaz, hogy amikor külföldön jártam és járok, felmutathatok valamit a mi népünk és egyházunk értékeiből. Egy példát említve: a skóciai években nagyon sokszor hívtak meg kisebb előadások tartására a magyarországi egyházi életről. Ez 1991-94 közé esett, kicsivel a demokratikus változások után, tehát nagyon érdekelte népünk és egyházunk sorsa az ottaniakat. Én nagy örömmel vállaltam ezeket, kicsit egy küldetésnek is tekintettem, hogy a mi múltunkat, történelmünket és jelenünket bemutassam mások számára.

A hallgatóknak feltétlenül azt üzenném, hogy örömmel szánjanak időt a külföldi tanulmányokra, mert ez egy kincs, ami beépül az életükbe. Néha látom, hogy egy hallgató azért mérlegel, mert meghosszabbodhat a tanulmányi idő. Ez előfordulhat, de akár még az is megoldható egy Erasmus ösztöndíjjal, hogy ne így legyen. Ha netán mégis úgy alakulna, én abban nem veszteséget látnék a hallgatók helyében. A külföldi tanulmányok beépülnek az életünkbe maradandó élményként, vagy akár megmaradó kapcsolatok formájában is – úgyhogy aki csak teheti, én mindenkit biztatok, hogy menjen, tanuljon külföldön, de arra is, hogy jöjjön is haza.

- Számos helyre hívják Önt itthon és külföldön is vendégelőadást vagy istentiszteletet tartani. Milyen témáról tart legszívesebben órát, áhítatot?
A felkérések egy része kötött témájú, például ha egy konferencia során egy adott programba kell beilleszkedni. Ha magam választhatok – mert sokszor van ilyen meghívás is –, akkor az előbb említett tárgyaimhoz kapcsolódóan választok témát. Előszeretettel tartok előadást az újszövetségi kánon kialakulásáról, vagy egy-egy könyv vagy részlet fő mondanivalójáról és ilyenkor összegyűjtöm, hogy mit tanulhatunk a mai életre vonatkozóan ezekből a könyvekből.

Rektor Úrnak különösen fontos a család, habilitációs disszertációja, amely könyv formájában is megjelent, a gyermekek és szülők kapcsolatáról szól az Újszövetség tükrében. A disszertáció írásakor merített-e saját élményeiből? Mint családapa, mennyiben segítették az Újszövetség tanításai a gyermeknevelésben?
Ezt a kérdést is nagyon köszönöm, de itt is egy kicsit azért óvatosan válaszolnék, mert első renden a kutatásom egy történeti vizsgálódás volt: hogyan néztek szüleikre az Újszövetség korában az első keresztyének, és a környezetükben milyen elvárások voltak a gyerekek szüleik iránti kapcsolata terén. Ebbe keveset tudtam belevinni a saját élményeimből, de abban biztos vagyok, hogy miközben ezzel a témával foglalkoztam, motivált, hogy én is családban élek. Nagy hálával mondom, hogy hívő szülők gyermekeként keresztyén családban nőttem fel, a szüleimmel való kapcsolatom, a testvérbátyámmal való nem csak vérrokonság, hanem lelki-testvéri kapcsolatom is nagyon sokat jelentett és jelent számomra. Ezt követően is, mikor már nekem lehetett családom – négy gyermekünk van, tehát mi is nagycsaládban élünk –, sokat jelentett a kutatásom. Feleségem orvos, és verseket is ír, de tudatosan sok időt tölt a gyermekeinkkel; elmondhatom, hogy egy nagyon sok tekintetben a családra is időt szánó anya. Szóval felnövő gyermekként és most apaként is a családban való lét nekem nagyon nagy élmény.

Ez a kutatás meggazdagítja a jelenemet is. Például nagy élmény volt sok olyan szöveget találni az ókorban, amelyek – most tartalmilag foglalom össze – azt üzenik, hogy Isten után a szüleink legyenek a legfontosabbak számunkra. Találtam olyan ókori idézetet is, amely szerint Isten és a haza után a szüleinket kell a leginkább tisztelnünk. Ezek a szövegek bennem is megerősítették a család fontosságát. Tanulmányaim a szülői felelősségtudatban is megerősítettek, például abban, hogy a gyermekeim nem az én tulajdonaim. Isten teremtményei és Isten tulajdonai, azonban nagy kincsként rám vannak bízva, az én felelősségemre – illetve feleségemmel együtt a mi felelősségünkre. Szeretnénk úgy nevelni, tanítani a kincsként ránk bízott gyermekeinket, hogy Istenre és Jézusra tudjunk rámutatni, és a Megváltóval való kapcsolatuk legyen számukra is a legfontosabb.

- A családi értékek Egyetemünk mindennapjaiban is kiemelt fontossággal bírnak. A családias légkör a Hittudományi Kar esetében természetes, de ezt az értéket a világi, nagy hallgatói létszámmal rendelkező karokon is sikerült megőrizni. Mi a titka ennek a si-kernek? Hogyan valósul meg mindez a Károlin?
Most valóban oktatótársaim és adminisztrátor munkatársaim nevében is szólok: közös vágyunk, célunk, hogy sok időt töltsünk a hallgatókkal, hogy rendelkezésre álljunk az előadási időn kívül is. Van, aki együtt megy közös túrára a hallgatókkal, vagy együtt sportol velük, tehát nagyon sok formája van ennek. Az együtt töltött idő, ahogy egy családban is, egy egyetemen is a családias légkör kialakításának legfontosabb feltétele. Hogy egy nagyon földhözragadt példát is mondjak: van, hogy azt köszöni meg valaki az oktatóknak, adminisztrátoroknak, hogy hamar választ kap az e-mailben feltett kérdésére. Ez a mai világban egy visszajelzés: hogy fontos a hallgató, megbecsülik, segíteni akarnak neki. Tehát az egymásra való odafigyelést igyekszünk őrizni. Az nyilvánvaló, hogy ez egy többezres egyetemen nehezebb, de én azt gondolom, hogy minden új oktató és munkatárs, aki közénk érkezik, tudja, hogy ez egy cél nálunk, és örömmel vállalja, hogy ő is rendelkezésre álljon, ő is segítőkész legyen.

- „Lifelong learning”, azaz élethosszig tartó tanulás – ez a kifejezés juthat eszünkbe Rektor úr szakmai pályájáról. Miért ajánlaná ezt a hallgatóknak? Ön szerint miért fontos így élni?
Apósomtól, Hegedűs Loránt püspök úrtól tanultam, hogy a tudás egy gömbhöz hasonlítható. Minél nagyobb a sugara ennek a gömbnek, annál nagyobb a tudásunk, de annál nagyobb felületen érintkezik azzal, amit nem tudunk. Alázattal kell tanulni, mert nagyon sok mindent nem tudok még, ugyanakkor van bennem egy vágyakozás a minél nagyobb ismeretanyag megszerzésére. Bővüljön csak ez a gömb, azonban mindig azzal az alázattal, hogy valójában tényleg egyre több olyan dologról is tudok, ami még kívül esik a tudáskörömön.

Ezt a képet szeretném megosztani a hallgatóinkkal is. Élmény egyre gazdagabbá válni lelki értelemben az ismeret gyűjtésével, de ennek mindig azzal a tudattal kell történnie, hogy nagyon sok mindent még nem tudunk. A diákélményeimre visszatérve: én nagyon sokszor együtt tanultam a diáktársaimmal, együtt készültünk egy-egy vizsgára, és valami többletet biztosan bármely diáktársamtól kaptam ilyenkor. Érdemes azzal a nyitottsággal leülni minden beszélgetéshez, hogy valamit tanulhatok a másiktól. Egyfajta tudásszomj van bennem is, amely remélem, tényleg életünk végéig tart.

- Milyen javaslatai vannak a nálunk frissen diplomát szerzett fiataloknak?
Egy új munkahelyre érkezve „kettős” magatartásformát javasolnék. Legyenek bátrak abban, hogy az egyéniségüket képviselik, de figyeljenek arra, hogy nem nekik kell azonnal mindent meghatározniuk az új munkahelyen. Fogadják el kollégáik tanácsait, vállalják az egyéniségüket, de igyekezzenek beilleszkedni is az új közösségbe.

Azt is szeretném kérni az új munkahelyre kerülő hallgatóinktól, hogy tartsanak kapcsolatot az Alma Materrel. Keressék fel volt tanáraikat, hiszen mindig szívesen látjuk őket, sőt vannak újabb és újabb képzéseink, akár a végzett hallgatóink részére is, tehát ne felejtkezzenek el a Károliról!

- Végezetül: mit kíván a hallgatóknak erre a tanévre?
Ezzel a jubileumi tanévvel valójában még csak egy folyamat közepén vagyunk. A növekvő hallgatói létszámmal reményeink szerint épületbővülés is együtt jár majd. Arra szeretném biztatni a hallgatókat, hogy akik már most birtokba vehetik az új helyszíneket, azt a hálaadás örömével tegyék, és akik már tudják, hogy lesz újabb épületünk, de az még nem ebben az évben valósul meg, legyenek türelemmel, mert érdemes kivárni.

Magára a tanévre azt kívánom, hogy leljék örömüket a tanulásban. Keressenek legalább egy olyan témát, ami túlmegy a kötelező tananyagon, menjenek oda a tanáraikhoz kérdéseikkel, mert a tanárok szeretnek a tehetséggondozás lehetőségével élni, és ahogy korábban is mondtam, tanuljanak együtt a társaikkal. Tartalmas, örömmel teljes és közösségben eltöltött alkalmakat kívánok a hallgatóknak a 2018/2019-es tanévben!

Professor Emeritus Dr. Szalma József, DSC egyetemi tanár egyetemünk Polgári Jogi és Római Jogi Tanszékén tanít.

1970-ben szerzett jogi oklevelet az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán, majd a Belgrádi Egyetem Jogtudományi Karának Polgári Jogi Tanszékén végezte el a postgraduális magiszteri iskolát. 1975-ben védte meg magiszteri disszertációját, majd ugyancsak a Belgrádi Egyetem Jogtudományi Karán szerzett „A jogtudományok doktora” fokozatot (disszertációjának címe: „Színlelt szerződések”). 2010-ben szerezte meg az MTA doktora tudományos címet /”Szerződésen kívüli (deliktuális) felelősség az Európai és magyar magánjogban” disszertációjának megvésésével/. Ezt megelőzősen az MTA-n kandidátusi fokozatot szerzett.

1971-ben tanársegéd, 1980-ban egyetemi docens, 1990-ben pedig egyetemi tanár lett az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán.

1998-ban MTA külhoni köztestületi tag lett, majd az MTA akkori elnökének, Pálinkás Józsefnek a felkérésére MTA külhoni Tanácsadó Tag az MTA Jogtudományi Intézetében.

Egy mandátumban az OM megbízásából a magyarországi jogtudományi karok kiválósági akkreditációs pályázatának bizottsági tagja volt. Az OM és az MTA javaslatára egyéves időszakra Szentgyörgyi Albert kutatói és oktatói ösztöndíjas a Miskolci Egyetem ÁJK-n. Több éven keresztül, 1-3 hónapos tartamban az MTA Határon Túli Magyar Tudományosság Elnöki Bizottságának ösztöndíjas kutatója. Rendszeres meghívott résztvevője a miskolci Egyetem ÁJK országos polgári jogi tanácskozásainak.

Több mint egy évtizedig a bécsi Egyetem Jogi Karán a Ludwig Bolzmann Intézet felkért kutatója volt (kodifikációs jogtörténet tárgyában), az európai parlamentarizmus nemzetközi tudományos projektum keretében. Több mint egy évtizede a Bécsi Egyetem Jogtudományi Karának Közép-Európai Magánjogász Kutatói Közösségének meghívott tagja (Európai Jogfejlődés és magánjogreform Kutatói Helye).

Mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben több évtizede rendkívül aktívan tevékenykedik:
– A Károli Gáspár Református Egyetem Doktori Iskolájának törzstagja,
– MTA Jogtudományi Közlöny szerkesztőségi tagja,
– A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság elnöke,
– A Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja, Társadalomtudományi Osztályának vezetője (titkára).
A Bécsi Jogi Kar Közép-európai Civilisztikai Kutatói Klaszterének tagja.

Kutatásainak középpontjában a polgári jog általános elmélete, a kötelmi jog, a szerződésen kívüli felelősség, a polgári jogi jog-összehasonlítás, az európai jog, a nemvagyoni kártérítés áll.

2016-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta meg a polgári, kisebbségi és emberi jogokkal, illetve a polgári jogi kodifikációval kapcsolatos nagyhatású kutatásai és publikációi, valamint több évtizedes egyetemi oktatói munkája elismeréseként.

- Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?

Először a Polgári Jogi Tanszéken, a záróvizsgáknál vettem részt oktatóként az egyetem munkájában, később a doktori iskolába kerültem. Javaslatomra jöttek létre a tételes (hatályos) polgári jogi (szerződési és szerződésen kívüli) felelősség és a polgári jogi felelősség intézményének fejlődésmenete című tárgyak, ezeknek az alapjait oktattam. Szintén tanítottam Kutatásmódszertant, pontosabban a jogtudományok kutatási módszereit is, melynek főbb kérdései a jogforráselmélet alapjait, az általános és különleges jogi aktusok értelmezési és alkalmazási módszereit ölelik fel. E kurzusok, előadások anyagát a KRE ÁJK, azaz a Patrocínium Kiadó monográfiák formájában tette közzé. 2018. februárjában avattak emeritussá a Károlin, amit rendkívüli megtiszteltetésnek érzek, és továbbra is szívesen veszek részt az előadások megtartásában, az említett három tantárgy, vagy újabb kurzusok oktatásában és a vizsgák tekintetében.

- Számos kutatási területe ismert. Ezek közül melyik áll a legközelebb Professzor úrhoz?

Alapvetően polgári jogász vagyok, e területen belül a kötelmi jog áll a legközelebb hozzám, ez a legfőbb kutatási területem. Időként áttértem a közjog területére, ennek egyik oka, hogy a polgári jogi kódexek szorosan kapcsolódnak a közjog kérdésköréhez. Egyik közismert és jelentős történelmi példa erre a Werbőczy István-féle Tripartitum, amely egy polgári és közjogi kódex 1514/17-ből. Ez egy olyan magyar szokásjogi jogszabálygyűjtemény, amely mind a közjogot, mind a magánjogot szabályozta. Hasonló tartalmú teljes körű kódexekre időarányosan találunk példákat a francia, német korabeli rendi társadalomban. A polgári és kötelmi jog tehát történelmileg is összefüggött, együtt fejlődött. A mai jogban, azaz a polgári korszaktól kezdődően, a köz- és magánjog kapcsolata ugyan (egymást támogatóan és összefüggéseiben) megmaradt, de a köz- és magánjogi kódexek törvénytestben egymástól elváltak, többek között, szabályozási módszereik változásával, egymástól való elkülönülésével. A római jogi hagyományos meghatározás szerint a közjog mindenkit érint, a magánjog csupán a magánjogi kapcsolatban álló feleket. A köz- és magánjog szabályozási tárgyköre és szabályozási módszer egymástól tehát ma már ugyan eltér, de a jogrendszer egymással összefüggő, egymásnak ellent nem mondó rendszert kell, hogy képezzen. Ezt az egységet a mai magyar jogban biztosítja az Alaptörvény, a jogalkotási törvény, mely előirányozza az előzetes és utólagos hatásvizsgálatot, továbbá az előzetes és utólagos alkotmányossági kontroll.

- Doktori értekezését az ún. színlelt szerződések témakörében írta. Mit takar pontosan ez a kifejezés?

Ez egy klasszikus jogi intézmény, amely a polgári jogi – jogügyleti akaratelmélethez köthető, és amely a latin simulatio szóból ered. Az akaratelmélet azt a kérdést teszi fel, hogy mi a szerződésnek a jogalakító, jogképző tényezője. Vajon a pszichológiai értelemben vett belső akarat és elhatározás, vagy pedig az akarat kifejezése, a nyilatkozat. Ez az elmélet mind a német, mind a magyar jogra is érvényes, és a középpontban az előbb említett dilemma áll: nem biztos, hogy mindenki pusztán az akaratát akarja kifejezni egy szerződés megkötéskor.

A színlelt szerződés kettős szerződés, az egyik a fiktív, a látható, a kinyilatkoztatott, amelyhez a felek valójában nem kívánnak joghatást fűzni. A takart, ugyanarra a tárgyra nézve megkötött palástolt szerződéshez azonban a felek elfogadják a tipikus joghatást. Példa lehet az, amikor valaki színlelt módon ajándékoz, de valójában mögötte egy adásvétel történik. Azért nem mindegy ez, mert előbbi ingyenes, utóbbi pedig vészterhes. Minden hatályos polgári törvénykönyv taglalja ezt a kérdéskört, így az új magyar Ptk is, s ezek megállapítják, hogy a színlelt szerződés érvénytelen, mert a kifejezett akarattal nincs összhangban a belső, valóságos szerződéskötési akarat.

- Pontosan mit értünk polgári jogi kodifikáció alatt?

Ezt a fogalmat mindenhol megtalálhatjuk a kontinentális Európában, így a magyar jogban is. A kodifikáció összetett szabályozási tevékenység, ma már különálló „kódextudománynak” (nomotechnika) is minősíthető. Nagyon sok kódexet ismerünk, ott van példaként a svájci kötelmi jogi kódex 1883-ból, vagy a híres francia Code Civil 1804-ből, melyet Code de Napoléonnak neveztek a saját korában. A magyarokhoz az Osztrák Általános Polgári Törvénykönyv (1811) kódex állt egy időben a legközelebb, illetve volt inkább legismertebb – és sorolhatnánk a kódexeket. A XIX. század második felétől a magyar jogalkotásban is, először a polgári jog egyes részeit, majd a századfordulót követően ennek egészét szabályozták tervezeti szinten. Utóbbiak közül a legismertebb az 1928. évi Magánjogi Törvény Javaslat. Jelentős magyar, európai szintű kódexek a Csemegi Károly által alkotott kódex (1878), mely a büntető anyagi jogot, vagy az 1875. évi kereskedelmi törvény, mely a vállalkozási jogviszonyokat szabályozta. Utóbbiak hatályba is léptek. Eredetileg a kódex fogalom jogszabálygyűjteményt jelentett, mely már a késői rendi társadalomban, de különösképpen a polgári korszakban, valamely rendező elv szerint, az adott jogág egészét átfogó szabályokat tartalmazott, vagy tartalmaz. A kódex csak a stabil, kialakult, alapvonulatában változatlan jogintézményeket vette, veszi fel. Ebben a tekintetben „szemben” ált, áll az ún. egyszerű, vagy speciális, azaz kódexen kívüli törvényekkel, amelyek bizonyos, főleg változásnak kitett sajátosságok miatt, külön szabályozást igénylő jogviszonytípusokat ölelnek fel.  A kódex, mint írott jogszabálygyűjtemény gyakorlata a Római-Birodalomhoz fűzhető, ebből az időszakból ismeretes pl. a Lex Romana Burgundionum, Collatio legum mosaicanorum romanorum, vagy később, Justinianus császár kódexe, a bizánci időkből.

A kódexek normatív, jogforrási típusuk szerint az ún. törvényi jogforrási rendszerhez fűződnek. A magyar jogban hosszú időn keresztül az ún precedensjogi jogforrási rendszer volt az uralkodó, ami azt jelentette, hogy a Curia által meghozott határozatok nemcsak egyedi, hozzá jogorvoslati úton felterjesztett jogviták feloldását, hanem elvi élű, más hasonló esetekre is kötelezően érvényes általános szabályok alkotását is jelentette.

A magyar jogban a kódex, főleg a polgári jogi kódex az 1848. évi XV. tc. alapján merült fel (Werbőczy után, más alapokon, újra), mely meghirdette a törvény előtti jogegyenlőséget és ennek biztosítékául a polgári törvénykönyv meghozatalának szükségét.

Definíció szerint kódex teljes egészében és rendszerezve felöleli az összes, különböző jogviszonyokat érintő szabályokat. Ezek megalkotásához körültekintő, alapos, jog-összehasonlítást is igénylő, jogtudományi alapozást is jelentő munka szükséges, mely figyelembe veszi a múlt és a jelen szabályozási tapasztalatait. A kódex szabályozási hátránya az, hogy idővel, a jogfejlődés által meghaladhatók, azaz rugalmatlanná válhatnak, amennyiben nem követik a jogi változásokat. A kodifikációs módszertan ezért kombinálja az ún. általános (pl. alapelvek) és különleges (egyes jogintézményeket pontosító) jogszabályokat.

A polgári korszakban a kódexek a jogágak szerint épültek fel, azaz olyan értelemben „szűkültek” – hogy már „nem mindent” (a közjogot és magánjogot egyaránt felölelő törvénytestekben), hanem csupán egy bizonyos jogterületeket, jogviszonytípust szabályoztak. A polgári jogi kodifikáció is csak egy bizonyos jogterületnek szentelt, s így „csupán” a polgári jogi, magánjogi kapcsolatokat (személyek joga, társasági jog, családi jog, kötelmi jog, dologi jog, öröklési jog) szabályozza. Ez abból a szemszögből is fontos, mert a hatalomági elválasztás alapján az Országgyűlés alkotja a törvényt, a bíróság alkalmazza azt, míg a közigazgatás biztosítja törvény alkalmazásának jogi feltétételeit

- Professzor úr délvidéki magyarként vált a jogtudományok nemzetközileg elismert tudósává. Meglátása szerint hogyan változott a magyarság ottani helyzete az elmúlt évtizedekben?

Bár nem vagyok statisztikus, de érdemesnek tartom a számokkal való szembenézést. Tényszerűen megállapítható, hogy a rendszerváltás időszakában 540 ezer magyar élt a Délvidéken – bár az ottani rokonaim emlékeztek arra, hogy Trianon után több mint 700 ezer magyar került az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (későbbi nevén Jugoszlávia) területére. A 2000-es évek elején újból tartottak népszámlálást, a magyarok ekkor már csak 296 ezren voltak összesen a mai Szerbia területén. Ennek egyik oka a délszláv háború a ’90-es években. Ebben a háborúban volt, hogy a magyarok kényszerítő és diszkriminációs besorolása miatt a front két oldalán magyarok harcoltak az első sorokban egymás ellen. A háború elől nagyon sokan menekültek el Magyarországra és Németországba. A délvidéki magyarság elárvult, a fiatalok nem látják a perspektívát, elköltöznek, a szociális helyzet igen kedvezőtlen. Az emberek még mai is differenciáltan kapnak állást a közszolgálati munkahelyeken, nemzeti hovatartozásuk alapján – és sokáig lehetne sorolni a nehezítő körülményeket. A tendencia negatív, a körülmények sajnos rosszak.

- Mit tapasztalt, sokan tanulnak tovább az anyaországi felsőoktatási intézményben a délvidéki magyar diákok közül?

Számos diák kényszerhelyzet miatt jött, vagy jön Magyarországra tanulni. Sok okot lehetne sorolni – az egyik az, hogy a szerb felsőoktatásban az oktatás lekorlátozódik a szerb nyelvre, csak néhány helyen oktatnak magyarul. Minden magyar - itthon és az elcsatolt területeken - természetesen magyarul tanulna az óvodától az egyetemig. Bár a délvidéki magyarok aránylag jól beszélik az ottani szláv nyelveket, a szaknyelvet elsajátítani egészen mást jelent. El tudtuk érni, hogy az egyetemi felvételi anyanyelven történjen, hiszen ehhez megvan minden kisebbséginek a joga. Ezzel javult a jogegyenlőség. De a múlt év folyamán még az esélyegyenlőséget biztosító anyanyelvi felvételit is megszüntették. Nehéz egy magyar középiskola után szerbül felvételizni, és ezt követően kizárólag szerb nyelven hallgatni pl. a mérnöki tudományokat az egyetemeken.

Jeleztem, hogy sajnos ma már a magyar nyelvű felvételire sincs lehetőség. Túl ezen, az anyanyelvnek van egy varázsa, így sok szülő helyesli azt, hogy gyermeke Szegeden, Pécsett, Miskolcon, vagy akár Budapesten tanuljon tovább a felsőoktatásban. Én ezt jó dolognak tartom, hiszen ezeken az egyetemeken pl. a jogi képzés kimagasló szintű. Azt tapasztaltam, hogy az ottani diákok – tőlük kapott információim szerint – nagyon hálásak, ha Magyarországi egyetemeken tanulhatnak. Ezzel együtt több kezdeményezés indult a Délvidéken. Az egyik (bár falakba ütközött, még nem mondtuk le róla): jöjjön létre egy ottani magyar közszolgálati egyetem, mely több tudományágat felölelne. Ez nagyon fontos lenne az anyanyelv és a hivatási anyanyelv megőrzése és az otthonmaradás szempontjából. Előrelépést jelent, hogy a magyar Kormány támogatásával létrejött és sikeresen működik Újvidéken az Európa Kollégium, mely a délvidéki magyar Újvidéki Egyetemen tanuló hallgatóknak biztosít lakhatást és részben fakultatív magyar tannyelvű képzést.

- Milyen céllal jött létre a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság? Milyen eredményeket ért el a szervezet Professzor úr vezetése alatt? 

Az alapítói közgyűlést 1996-ban tartottuk 10 újvidéki egyetemi oktató közreműködésével, akik közül négyen-öten voltak akadémikusok. Ekkor fogalmaztuk meg, hogy szükség van egy magyar tudományos társaságra azzal a céllal, hogy a tudományt az anyanyelvünkön is művelhessük, kutathassuk. Szükség volt arra, hogy a publikációkat magyar nyelven adhassuk közre, ennek a lehetőségét ugyanis leredukálták. Szintén célként fogalmaztuk meg azt, hogy segítsük a fiatalok továbbtanulását és képzését, akár publikációs szemszögből is. A megalapítás nem volt zökkenőmentes, a belgrádiak a magyar jelzőn akadtak ki, pontosabban azon, hogy milyen létjogosultsága van a „magyar tudományos” szavaknak. Két évig húzódó jogszabályi harc után végül sikerült megalapítanunk a szervezetet.

1999 óta működünk állandó jelleggel, azóta évente a Magyar Tudomány Napja alkalmából megrendezett tematikus tanácskozásaink vagy egyéni kutatások eredményeként 45 kötetünk jelent meg. Nehéz megoldani a fennmaradásunkat, de támogat az a tudat is, hogy az MTA az egyik külhoni társaságának tekint bennünket. Eredménynek tekinthető, hogy monográfiákat jelentettünk meg egyéni kutatások alapján, kötelező német, esetenként más nyelvű összefoglalókkal, de csoportos kutatásokat is végeztünk. Túl ezen, tematikus tanácskozásokat is tartottunk, ahol többek között a kisebbségi jogokat próbáltuk tudományos szempontból megvizsgálni. Szekcióink a tudományterületek szerint szerveződnek, a témákat a magyarországi barátainkkal is megbeszéljük, találkozásainkon referátumokkal rendszeresen részt vesznek. Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak számunkra.

- Professzor úr a Bécsi Egyetem Jogi Karán a Ludwig Boltzmann Intézet felkért kutatója volt több mint egy évtizedig. Milyen kutatásokat végzett az intézet megbízásából?

Alapvetően két jogterülettel foglalkoztam: az egyik a jogtörténeti kutatás, a polgári jog és a kodifikáció kutatása, a másik pedig a közép-európai jogászprofesszoroknak évente megvalósuló tematikus tanácskozásának kísérése és követése és az ezeken való kutatási eredmények német nyelvű előadása és publikálása. Az előbbit Wilhelm Brauneder kiváló és híres európai jogtudós vezette, a már említett osztrák polgári jogi kódex nagy tudósa. A bajor és osztrák jogtörténetet kutattam, a jog alkalmazását, hogyan jelent meg ez a kérdés a Kiegyezés idején stb. Az intézet az európai joggal és civilisztikával is foglalkozott. Ezekre vonatkozó tudományos kutatásaim eredményei, főleg a kódexjoggal kapcsolatosan, megjelentek Bécsben, Berlinben, Bonnban, Brünn-ben (Brno), Budapesten, Grazban, Ljubljanában, Belgrádban, Újvidéken, könyvrészletek vagy tudományos folyóiratokban közzé tett tanulmányok formájában. Bécsben a polgári jogi tudományterülettel foglalkozó jogászokkal kerültem kapcsolatba és Rudolf Welser professzornak köszönhetően kutatói tagjává váltam az európai polgári jogfejlődéssel és jogharmonizációval foglalkozó nemzetközi kutatói csoportnak. Megkönnyítette ezt, hogy fiatal kutató koromban Bécsben is volt több kutatói tartózkodásom. Több mint tíz éve tartok ott referátum jellegű előadásokat, elsősorban a szerb joggal kapcsolatos témákban. Ez a tudományos kör a szomszédos országok magánjogi fejlődésével és a jogharmonizációval foglalkozik. Meghívás alapján képviselem - adott tematika szerint - Szerbiát, de vannak erdélyi, horvátországi, kárpátaljai kollégák is. Közösen vizsgáljuk az országok különféle kódexeit, polgári jogi jogintézményeit – mindenki körüljárja a kodifikáció adott országban megfigyelhető tendenciáit. A tematikus tanácskozásról szóló közös publikációk a bécsi Manz Kiadónál jelentek meg (immáron 15 kötetben).

- A szerbiai kopaoniki Természetjogi Iskola többször is elismerte Professzor úr munkásságát. Pontosan milyen tudományos munkát végzett ott?

A Szerb Jogász Szövetség minden évben szervez természetjogi előadásokat, ezek legtöbbször nemzetközi tudományos keretek között zajlanak. A kopaoniki Természetjogi Iskolát jelenleg az egyik volt belgrádi mentorom, Perovics Slobodan akadémikus professzor vezeti. Ő egyben a Szerb Polgári Jogi Kodifikációs Bizottság elnöke. Több tanácskozást is szenteltek a polgári jog kodifikációjának. A természetjogi iskola maga is polgári jogi irányultságú. Ennek az irányzatnak hatalmas tudományos irodalma van – megtisztelő volt az, hogy egy ilyen jelentős oktatói feladatra felkértek. Legnagyobb elismerésnek mégis a Vajdasági Magyar Művészeti és Tudományos Akadémia tagságát tartom, az ebben folytatott tudományos munka miatt már nem volt lehetőségem a kopaoniki iskola munkájában is részt venni.

- Mit tekint tudományos munkája legnagyobb eredményének?

Számomra óriási jelentőségű az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia doktorává avattak. Szintén megtiszteltetés volt a már említett Vajdasági Magyar Művészeti és Tudományos Akadémia előbb levelezői, majd később rendes tagsága, továbbá az, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem és az IM felterjesztésére Áder János a polgári jogi kutatásaim elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét adományozta nekem. Mindig az a legfontosabb számomra, hogy a következő kutatói kihívásnak lehetőség szerint megfeleljek. Egy jó kutató meglátásom szerint mindig kíváncsi. Mikor egy tudós megír egy könyvet, a három napig tartó öröm után arra jön rá, hogy talán az egészet újra kellene írni – persze, aki kutatással foglalkozik, elsősorban saját magával szemben legyen kritikus.

- Milyen esélyt lát Szerbia európai uniós csatlakozásával kapcsolatban? Mennyire számít az EU népszerűnek az országban?

Bár a jövő előre nem látható, ottani korábbi polgárként azt mondhatom, hogy Szerbiának mindig is volt egy európai irányultsága. Példa erre, hogy az 1844-es szerb Polgári Törvénykönyv az osztrák törvénykönyv szinte szó szerinti fordítása volt, ami egy pozitív európai hatást jelentett. Maguk a szerb polgári jogászok is Nyugat-Európában tanultak, és nívós szakmai anyagokat alkottak meg Szerbia modern történetében. Két irányultság alakult ki: az egyik az Európához való tartozás, a másik pedig az Európától való függetlenedés. E két irány időnként komoly konfliktusba kerül egymással. A magyar 2004-es tagság jó példaként megmutatta az országnak, hogy „jóban kell lenni a szomszéddal”, nem lehet ellenséges a viszony azokkal az országokkal, akik már tagjai az EU-nak.

A délszláv háborúk és konfliktusok azonban elszigetelődést eredményeztek Szerbia számára, elsősorban Európától. Jászi Oszkár már a XX. század elején megállapította, hogy amennyiben a politikai vezetés erősen centralizált (egy olyan országban, mely több nemzetiségű –akár a volt Jugoszláviára, akár Szerbiára nézve is), az sohasem tesz jót olyan államnak (esetünkben Szerbiának), amelyben kizárólagosan, a többségiek akarata nyilvánul meg. Ez óhatatlanul előidézi a területi függetlenedési, vagy akár a perszonális autonómia iránti törekvéseket.  A szerb példa sajnos háborús jelleget öltött és ez ma is megnehezíti a kapcsolatot az EU-val. Komoly kérdést fog jelenteni a jogharmonizáció, én azonban (mérsékelt) reménységgel tekintek a jövőbe. A remény alapja az, hogy Szerbiának és az ott élő délvidéki magyarságnak egyaránt érdeke, hogy része legyen az európai népeknek. Ezért hosszú távon optimizmussal tekintek az EU-tagság kérdéskörére. Már csak azért is, mert élnek szerbek Horvátországban, Romániában és Magyarországon is, számukra is nagyon fontos, hogy az anyaországuk Európához tartozzon, és hogy a határok ez által is nyitottabbá váljanak. Illetve hogy ez által a Szerbiában élő magyaroknak az emberi és kisebbségi jogokat szavatolják, beleértve az ehhez szükséges jogállamiságot, a kisebbségi oktatási és kulturális autonómiát. Azaz, az európai követelményeknek megfelelően, Szerbiában ezeket az egyéni és közösségi jogokat nemcsak deklarálják, hanem a valóságban is érvényre juttassák.

Dr. Tari János egyetemi docens, szociológus, a néprajztudomány doktora, a Károli BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója. 1983-ban végzett az ELTE néprajz, szociológia szakán, majd 2001-ben doktorált az Összehasonlító Folklorisztika Doktori Iskolában, disszertációjának címe: Néprajzi filmezés Magyarországon. 1987-től 1990-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán rendező-operatőr szakon tanult, majd egy évig (1990-1991) az Egyesült Királyságban, Beaconsfieldben a National Film and Television School hallgatója volt antropológiai dokumentumfilm szakon. 1995-97 között a Mátra program - Holland Múzeumi Szövetség tanfolyamán vett részt, majd 1996-ban a PACT Eurethno és az Európa Tanács közös athéni kurzusát végezte el Görögországban.

Kutatásának középpontjában a dokumentumfilm-készítés, a vizuális média, az alkalmazott kommunikáció, az antropológia áll. Amatőr filmeket 1979-től készített, operatőri vizsgáját 1989-ben szerezte meg. Az azóta eltelt időszakban több mint 50 filmet és filmsorozatot rendezett. A Néprajzi Múzeumban 1981 óta Fotó- és Filmgyűjtemény kezelő, 1990 óta filmstúdió-vezető.

1992 óta tart előadásokat és gyakorlatokat az ELTE BTK Kulturális Antropológia szakán, valamint a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszékén. 1987 és 1990 között a Magyar Néprajzi Társaság Filmszakosztályának titkára, 1993 óta elnöke. 1998 és 2004 között az ICOM-AVICOM audiovizuális világszövetség alelnöke volt, majd 2013-ban megválasztották a szervezet elnökének. Munkásságát számos nemzetközi filmfesztiválon is elismerték, a néprajzi, antropológiai dokumentumfilmek kategóriájában kapott díjakat.

- Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?

Nagyon széles a palettája az általam tanított tárgyaknak. Amit kezdetektől fogva tanítok: médiaprogramok elemzése, dokumentumfilm-készítés, televíziós műsorkészítés, vizuális antropológia, külső forgatás gyakorlata, magyar filmtörténet, civil társadalom és média – és még sorolhatnám… Számos tantárgy tartozik valamilyen módon hozzám a Károlin. Ezek legnagyobb része a dokumentumfilm, filmkritika, filmművészet témakörökhöz kapcsolódik, de volt, hogy forgatókönyvírást is tanítottam. A Kommunikáció- és médiatudomány MA Kreatív médiatartalom-fejlesztés specializáció új képzésként indul hamarosan Egyetemünkön – ennek is én vagyok a tantárgyfelelőse, itt a legújabb technikával készülő médiaanyagokat próbáljuk oktatni. A Kommunikáció, mozgókép és média tanár szakos hallgatóknak is tartok órákat, a fentieken túl számos filmtörténeti, vizuális és kommunikációs tárgyat oktatok.

- Miért döntött annak idején úgy, hogy a magyar néprajzot fogja kutatni? 

Ennek leginkább praktikus okai voltak. A néprajzhoz volt mindig is vonzódásom, a makói József Attila Múzeum egykori munkatársa, Felföldi László hívta fel a figyelmemet a néprajz főbb tudományterületeire. Alapvetően a magyar irodalom és a nyelvészet motivált egyetemista koromban, ezt váltotta fel három év után a szociológia szak. A néprajzot tehát társadalomtudományi megvilágításban kezdtem el kutatni, ennek lett a fejleménye az, hogy végül a vizuális antropológia tudományterületét választottam. Ezek után a Színház – és Filmművészeti Egyetemre kerültem... Ott jöttem arra rá, hogy érdemes ezzel komolyabban is foglalkoznom, majd Angliában elvégeztem egy posztgraduális képzést vizuális antropológia és dokumentumfilm-készítés témakörben.

- A magyar népi kultúra milyen értékeket adhat át a 21. századi modern embernek?

A Néprajzi Múzeumban összesen 35 évet töltöttem, és az ott összegyűjtött anyag bizonyíték arra, hogy milyen gazdag értékeket képvisel a magyar népi kultúra a jelen embere számára. Azért nehéz „értékről” beszélni mégis, mert a népi és vallásos kultúra, élet eltűnőben van, egyre jobban távolodunk tőle – így ennek a kultúrának az értékei már nem képeznek a ma embere számára értéket, vagy legalábbis ezek az értékek megfakulni látszanak. A népi kultúra a mai kor kultúráját is jelentheti, nem feltétlenül a 150 évvel ezelőtti paraszti társadalom kultúráját. Ennek alapján elmondható, hogy a régi magyar népviselet, konyhavilág, zene, tánc, közösségi lét, hagyományok valójában itt élnek körülöttünk – ugyanakkor kérdéses, hogy ez mennyire foglalkoztatja az embereket.

- Milyennek látja az egyetemi korosztály viszonyát a néprajzhoz? Hogyan változott ez a viszony az elmúlt évtizedekben?

Összetett kérdésről beszélünk, de korunkban is megtalálhatjuk az átörökítés módjait, a fiatalok között is találkozhatunk nyitottsággal. Érdekes módon Európában – de másutt is – a népi hagyományok átörökítése a népzenén keresztül valósul meg. Azt nem követelhetjük a fiatalságtól, hogy könyvtárakban ülve kutassák a néprajztudományt. Sok-sok fiatalt láthatunk, akik táncházba járnak, élvezik ezt a világot, de televíziós műsorok is vannak, amelyek által a mai korosztály is nyitottabbá válhat eleink örökségére.

A népi motívumokat a mai divat is felhasználja, ez is egy módja az átörökítésnek. Ha évtizedes viszonylatban nézzük, akkor alapvetően egy technológiai átalakulásban láthatjuk ennek a viszonyulásnak a megváltozását. A nyitottság hasonló volt akár a ’70-es években is, mint ma, azonban az egyéb szubkultúrák megsokasodtak, és technikailag is rohamos változásnak lehetünk tanúi.

- Meglátása szerint milyen egy jó dokumentumfilm? Mennyire népszerű és keresett ez a műfaj korunkban?

A jó dokumentumfilm meghatározása folyamatosan változott a filmtörténet során. A legelső ilyen filmek a francia Lumiére testvérekhez köthetők. Kezdetben közeli életképeket láthatott az akkori néző, az volt számára új. A szocialista időszakban a manipulált, vágott, kommentárral ellátott, ún. didaktikus filmek voltak népszerűek, amelyek félrevezették a nézőt. Később jelentek meg a résztvevő megfigyelő dokumentumfilmek, amelyekben játékfilmes eszközöket nem alkalmaztak. A valóság elemeinek megfigyelése és rögzítése, valamint nem beavatkozva történő filmmé szerkesztése egy jó módszer, én például ezt tanultam Angliában. Ez szemben állt a magyar klasszikus felfogással, amiben ki kellett találni a kompozíciót, a szereplők mozgását, ki kellett választani a ruhákat, a zenét, valamint hogy mit mondjon a kommentár.

A hiteles és jó dokumentumfilm meglátásom szerint a valóság hosszú snittes bemutatása manipuláció nélkül. Ma az ún. kreatív dokumentumfilm-készítés divatos. Ezek számomra sokszor manipulatívak, itt a szituációkat rákényszerítik a valóságra csak azért, hogy a nagyobb kereskedelmi csatornákon sikeresek legyenek. Vannak siker-dokumentumfilmek, amelyek a nagy mozikban is megjelentek, de maga a műfaj nem népszerű, mivel a televíziók nem mutatják be ezeket, vagy csak nagyon késő esti idősávban. Emiatt réteg-specifikussá válnak, hiszen ebben a napszakban csak egy szűk értelmiségi réteg néz tévét.

- Dokumentumfilmjeiben mire fekteti a hangsúlyt?

Alapvetően arra, hogy a valóságot úgy mutassam be, ahogy az valóban létezik – változtatás, manipuláció nélkül. Ez nagyban függ a témától, így ezt nehéz konkrétan megválaszolni, de mindig megpróbálom hitelesen, a szereplőkhöz közel kerülve, az ő szemüvegükön keresztül bemutatni a témát. A szereplőket hagyom beszélni, illetve, hogy ők irányítsák a témát, és nem kényszerítem rájuk a kérdéseimet. Ha ezt tenném, akkor azt tudom meg, amit én akarok tudni, de azt nem, amit ők akarnak mondani. Nagyon sok ember pontosan emiatt már tudja azt, hogy hogyan kell kiállni önmagáért egy dokumentumfilmben, ahol sok ferdítést is lehet tapasztalni. Nagyon sok olyan akció-dokumentumfilm van, amiben törzseket, népcsoportokat, embereket mentenek meg a film segítségével, azzal, hogy nyilvánosságra hozzák az életkörülményeiket. A kulcsszó tehát: hagyni. Engedni, hogy a téma a szereplők viselkedésén keresztül önmagát mutassa be, valójában ezt nevezhetjük hitelesnek.

- Melyik alkotására a legbüszkébb?

A két diplomamunkámra vagyok a legbüszkébb, ezek különböző díjakat is nyertek. Az egyik filmben operatőrként vettem részt, és az az 1990-ben eltörölt halálbüntetés témáját dolgozta fel – a film fő kérdése az volt, hogy a halálra ítéltek hogyan élik meg a halálbüntetés eltörlését, illetve életfogytiglani szabadságvesztésre módosítását a Szegedi Csillagbörtönben. Az alkotás nemzetközi dokumentumfilmes díjat nyert, 1991-ben pedig a legjobb dokumentumfilm-díjra is jelölték – többek között a fényképezése miatt is.

A másik munkám a makói zsidó közösségről szólt. Ez egy identitásfilm. Mindkettőt használom az óráim során oktatási célból is. Büszke vagyok továbbá a nemrégiben befejezett, Timár Sándorról szóló filmemre, amely a Magyar Művészeti Akadémia megbízásából készült el. A pontos címe: A táncanyanyelv mestere – Timár Sándor a nemzet művésze. Számos témakörben és műfajban készítettem filmet, sok alkotásomra büszke vagyok – ezek közül kiemelném még azt a filmemet, amely a magyarországi hintásokról, a körhinta kultúrtörténetéről szól.

- Milyen projekteket vezet a BTK stúdiójában? 

A stúdió már több mint 10 éve létezik, és az akkori tanárok sikeres pályázata által valósulhatott meg, viszonylag új technológiával. Ez egy komplett televíziós stúdió, ahol a hallgatók megtanulhatják a televíziós műsor elkészítésének a módszereit. Arra képezzük a hallgatókat, hogy kommunikációs szakemberként tudják a média különféle technológiáit használni. A projektek is ezt a célt szolgálják. Több megvalósult projektről számolhatunk be. Hadd emeljem ki a Megmentők és megmentettek projektet, ami a református zsidómentést mutatja be a zsidó holokauszt idején.

Minden évben a hallgatók vizsgafilmjeit feltöltjük az internetre, ezek is nevezhetők projekteknek. Kiemelném ezen kívül egyik hallgatónk kiállítását, amely Karády Katalinról készült portréit mutatta be, továbbá a Keszi-Kovács László néprajzfilmes életművéről készült kiállítást. A média minden formáját próbáljuk tanítani és használni, többek között a projekteken keresztül, és tapasztaljuk a diákok nyitottságát.

- Több mint 50 filmet, sorozatot rendezett. Milyen hatását látja ezeknek?

Azt tapasztaltam, hogy filmjeim jó hatással voltak a közösségre, a bemutatott alanyaimra. A makói zsidó közösség tagjai Los Angelestől Ausztráliáig VHS másolatokat kértek a róluk szóló filmemről, a rabbik egymás között terjesztették ezeket a példányokat. A hatása tehát nagy volt, azt akarták, hogy minél több makói leszármazott lássa ezt a filmet, ezt nevezhetjük félhivatalos terjesztésnek is. A hintásokról szóló filmemet a göttingeni és manchesteri néprajzi filmfesztiválok különdíjjal ismerték el – a szakmai közönség fogadtatása is megmutatja egy film hatását. Ugyancsak mérhető ez a hatás az óráimon is, a hallgatók sokszor kérdéseket tesznek föl és elgondolkodnak az alkotásaimat látva. Több filmemet beválasztották a filmszemlékre az 1970-es, ’80-as években Magyarországon, ezeken „csak” dicsérő okleveleket kaptam, de a közönséget ugyanúgy megérintették ezek a filmek, mint máshol.

- Milyen feladatokkal jár az AVICOM vezetése? Milyen hasonlóságokat és különbségeket lát a jelenlegi és az 1998-2004 közötti időszak között?

A szervezet nagyon sokat változott. Körülbelül úgy és annyit, amennyit a filmes technológia a kérdezett két időszakban. A neve is megváltozott, újabb megnevezéssel bővült. Neve jelenleg magyarul: Múzeumi Audiovizuális és Új Technológiák, valamint a Közösségi Média Nemzetközi Szervezete. 13 nemzetközi bizottságról beszélhetünk, 1992 óta vagyok a szervezet tagja. Nemzetközi platformokon próbálunk megjelenni és bemutatni a legújabb technológiákat, nagyszerű anyagokat kapunk a benevezőktől. Nagyon nehéz követni a technikai változásokat, annyira gyors ez, hogy mindig érezzük a lemaradást. Minden évben 70-80 nemzetközi múzeumi pályázó van az AVICOM fesztiválján, melynek már online honlapja (faimpavicom.org) is van három éve, nagyon sokat tanulhatunk az ő pályamunkáikból.

Ez egy önkéntes munka számomra, rengeteg feladattal. A szervezetnek 10 fős vezetősége van, nehéz összehangolni több ország tagjainak munkáját. Egy-egy díjkiosztó alkalmával három hónapig nagyon elfoglaltak vagyunk, hiszen a beérkező pályaműveket kell feldolgoznunk, minősítenünk. A zsűrizés is online történik (ez is egy változás), régebben a párizsi Louvre pincéjében történtek a zsűri vetítések... Nagyon sok filmet látok és értékelek az egyetemen kívül is, az általános iskoláktól-középiskoláktól kezdve a nemzetközi filmes világig – ezeket mind próbálom követni, ugyanakkor ez rengeteg időt és energiát igényel. Most, 60 évesen még elég erősnek és nyitottnak érzem magam ehhez a feladatkörhöz, és örömömet is lelem benne.

A kultúra átörökítés médiumai című kötet a 60. születésnapom alkalmából jelenik meg idén tavasszal a Károli könyvek sorozatban. A kötet szerkesztője, Spannraft Marcellina így ajánlja:

"...a művészettörténet, a művelődéstörténet, a multimedialitás területe, a filmtudomány, a zenetudomány, a kulturális antropológia, a táncantropológia, a szemiotika, az irodalomtudomány nemzetközileg is elismert, jeles képviselőinek írásaival találkozhatunk. Magyar egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok munkatársai mellett külföldön élő, és angolul publikáló szerzők, valamint angol anyanyelvű szakemberek írásait is olvashatjuk az összeállításban – eredeti nyelven.

A tanulmánykötet azt példázza, hogyan él együtt, egymásba hajolva, egymást erősítve a szerves, szakrális népi kultúra és a legfrissebb hang- és képrögzítő technológiák. Az alapvetően megváltozott befogadási, kultúrafogyasztási szokások arra késztetik a muzeológusokat, tananyagkészítőket, hogy változtassanak az értékek bemutatásának módján, anélkül, hogy eközben maguk az értékek elsikkadnának. A kötetben sok a hálózatszerű szál. Közös projekteken dolgozó, különféle szaktudású tudósok, filmesek, nem ritkán „tudós filmesek” gyümölcsöző együttműködésének szálai, melyek hol egy igényesen megrendezett kiállítás, hol egy sikeres antropológiai dokumentumfilm, hol egy egyedülálló washingtoni fesztivál létrehozása során erősödtek évtizedeken át.

A kötet valamennyi szerzője útitársa volt Tari Jánosnak sokszínű, gazdag életpályája során. Ahogyan Tari János, úgy a szerzők mindegyike is interdiszciplinárisan, nem ritkán multidiszciplinárisan közelíti meg tárgyát."

Dr. Békési Sándor egyetemi docens, grafikus, a KRE HTK Rendszeres Teológiai és Ökumenikai Tanszékének vezetője. A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett 1972-ben, ahol Jankovics Marcell volt szaktanára. A ’70-es években a Pannonia Filmstúdió munkatársaként dolgozott fázis- és kulcsrajzolóként az első egész estés magyar rajzfilm, a János vitéz, valamint mozdulattervezőként a Mézga család és a Kérem a következőt! (ismertebb nevén Dr. Bubó) sorozatok megrajzolásában. 1981-ben felvételt nyert a Magyar Iparművészeti Főiskola Typo-grafikai Tanszékének animációs szakára, diplomáját 1985-ben szerezte meg. 1985 és 1991 között rajzfilmrendezőként a Vázák meséi című tévéfilmsorozatot készítette. Ugyanebben az időszakban kezdi meg teológiai tanulmányait, 1986-ban iratkozott be az akkori Budapesti Református Teológiai Akadémia teológus-lelkész szakára, levelező tagozaton.