Tudós-riporter látogatása a Károlin

„… újságírók nem szoktak ilyeneket tudni. Mondtam, hogy onnan tudom, hogy fizikus is vagyok. Azt mondta, hogy jó beszélni valakivel, aki érti is, amit mond.” – interjú Egyed László tudós-riporterrel, a Csodák Palotája alapítójával.

Dr. Szabó Júlia Anna, Egyetemünk Tudománykommunikáció című kurzusának oktatója az egyik gyakorlati szemináriumra meghívta Egyed László fizikust, a Magyar Rádió volt tudományos riporterét, a Csodák Palotája alapítóját.

A Csodák Palotája Kht. ügyvezetéséért Egyed László felelt a megalakulástól kezdve, 1996-tól 2011-ig. A vezetése alatti időszak alapozta meg a kiállítás mai hírnevét, de ez csak egy az elért sikerei közül. Olyan sokféle területen járatos, hogy arra a kérdésünkre, mely tudomány áll a dobogó csúcsán, nem is kaptunk választ.

Rengeteg különféle tudományterülettel sikerült kapcsolatba kerülnie a rádiózás révén, de melyik áll Önhöz a legközelebb?

Ez bonyolult, mert a Rádiónál a pszichológiától a neutronfizikáig mindenféle témakörben csináltam műsorokat. Eredetileg fizikus voltam. Mellesleg, úgy lettem fizikus, hogy édesapám rábeszélt, noha én elektromérnök akartam lenni. Mindig is imádtam elektronikus kütyüket építeni. Csináltam magamnak magnetofont, aminek a mechanikáját is magam esztergáltam. De nem bántam meg, hogy fizikus lettem, mert az egyetemen igazából nem elsősorban fizikát tanultunk, hanem egy gondolkodásmódot, ahogyan egy problémát meg lehet közelíteni, megérteni és megoldani.

Édesapja sikerei nem jelentettek nyomást, hogy Önnek is kiemelkedő eredményeket kell felmutatni a tudományos pályán?

Olyan értelemben jelentett nyomást, hogy bármi lehetek, csak geofizikus nem. Második nem akarok lenni, csak első. Nota bene! Szentágothai János egyszer úgy mutatott be egy külföldinek, hogy Magyarország legjobb tudományos újságírója vagyok.

Melyik külföldi látogatását tartja a kedvenc útjának, melyre kiváltképp szívesen emlékszik vissza?

Nagyon nehéz válogatnom, mert annak idején az 1970-es és 80-as években a rendszerváltásig nem lehetett korlátlanul utazni. Az volt a szabály, hogy az útleveledet kérvényezned kellett, aztán kiváltani. Amikor odaadták, akkor kaptál engedélyt, hogy valamennyi devizát vásárolj, ha nyugatra mentél. Egy hónapig utazhattál, de utána vissza kellett adnod az útleveledet, és legközelebb három év múlva kérhetted megint, viszont a Rádiónál nem így volt. Ott minden évben tervezhettem egy nagy nyugati utat, ahova gondoltam. Mehettem Londonba vagy Németországba, vagy bárhová máshová, viszont az úgynevezett szocialista országokba meg bármennyit mehettem. Volt egy Erste Bankos hitelkártyám, aminek az volt az előnye, hogy a vásárlásból mindig valamennyit visszatérítettek. Ezt megszüntették, és küldtek helyette egy Wizzair kártyát mondván, ha azzal veszek repülőjegyet, valamennyit vissza fognak téríteni. Visszavittem nekik, és mondtam, „Nézzék, én már több százszor repültem, de talán életemben kétszer vettem repülőjegyet”. Bejártam az egykori Szovjetúnió legkülönbözőbb helyeit. A szamarkandi görög-keleti templom Üzbegisztánban csodálatosan szép, mellesleg az arrafelé tartó vonatból láttam az Ararát hegyét, de Noé bárkája már nem volt rajta.

Mennyire kellett előre tervezni egy ilyen út előtt?

Mindig megterveztem, hogy mit fogok csinálni, tehát céllal mentem. Kiválogattam azokat a helyeket, ahol komoly tudományos kutatás folyik. Dubnában van atommagkutató intézet, és alkalmas úticél volt a Novoszibirszk melletti Akademgorodok is, amely egy akadémiai város több kutatóintézettel. Meg persze kimentem a szibériai erdőbe is mókusokat etetni. Későbbi történet, hogy egyszer egy tv-s forgatócsoporttal elmentünk Byurakánba (Örményország), ahol van egy óriástávcső és egy nagyon híres csillagász, akivel interjút készítettünk. Visszafelé Jerevánon keresztül utaztunk, és a párttitkár meghívott minket ebédre. Mondtuk neki, hogy nem jó, mert megy a repülőgépünk. Erre annyit mondott, „Nyugalom.”, majd odatelefonált a repülőtérre, és elintézte, hogy másfél órát várjon ránk a repülőgép.

Hogy ízlettek az orosz ételek?

Nevetni fog, de Novoszibirszkben ettem életemben először Sztroganov-módra elkészített bélszínt az üzemi konyhán.

Történt már olyan, hogy egy interjúalany nem akart kötélnek állni?

Nem jellemző, de egyszer volt olyan, hogy a volt kollégáimmal akartam csinálni valamiről interjút. Már nem emlékszem mi volt a kérdésem, amire azt mondták „ezt inkább hagyjuk”.

Sok híres tudóssal, feltalálóval készített interjút, akik közül Nobel-díjasokról is tudunk. Hogyan sikerült elérni őket?

Egyszer terveztem egy szép kis angliai utat, ami nagyon kellemesre sikerült. Londonban bementem a BBC-hez, hogy megismerjem az ottani tudományos rovatot. Annyira kedvesek voltak, hogy a rovat vezetője meghívott magukhoz egy hétvégére. Onnan mentem tovább Cambridge-be, ahol, amikor reggel fölébredtem, hallottam a rádióban, hogy két ottani csillagász kapta a Nobel-díjat. Erre rohantam a vezetékes telefonhoz – mobiltelefonnak akkor még híre sem volt a 70-es évek közepén –, és pont sikerült az egyik csillagászt elkapnom, akit Antony Hewish-nak hívnak. Felhívtam az egyetemet, mondtam, hogy kit keresek, egyikük, Hewish professzor pont ott volt és beleegyezett egy interjúba. Bementem, és már elindult a beszélgetés, amikor egyszer csak arra kért, hogy állítsam meg a magnetofont. (Ez egy hangrögzítő készülék, ami mágnesszalagra rögzítette a hangot.) Megállítottam, és arra kért, hogy áruljam el, honnan tudom, mi a különbség egy pulzár és egy kvazár között, hiszen az újságírók nem szoktak ilyeneket tudni. Mondtam, hogy onnan tudom, hogy fizikus is vagyok. Azt mondta, hogy jó beszélni valakivel, aki érti is, amit mond.

Egyik izgalmas, élményszerű utamra a 90-es évek végén került sor. Akkor már a Csodák Palotájának a vezetése mellett ismét állásban voltam a Rádiónál, amikor mondták, hogyha tervezek valami jó utazást, akkor most anyagilag megvalósítható. Kitaláltam, hogy először meglátogatom Oláh Györgyöt, aki a kémiai Nobel-díjat kapta ’94-ben, majd Teller Edét, a hidrogénbomba atyját. Oláh György egy fantasztikusan kedves ember volt. Egy egész délelőttön át beszélgettünk. Mivel édesanyám vegyész volt, ezért a kémia sem állt messze tőlem. Oláh György pedig ismerte is azt a környezetet, ahol anyám annak idején dolgozott. Meghívott ebédre, aztán hívott egy limuzint, hogy körbevigyen és megmutassa a várost. Los Angelesben voltunk, és Stanfordba kellett volna átmennem Teller Edéhez, ami San Francisco mellett van. A térképen kis távolságnak tűnt, úgyhogy gondoltam, kipróbálom a híres amerikai Greyhound buszt, amelyik 160 km/h-val megy a legbelső sávon. A limuzin elvitt a buszhoz, amivel éjjel 2-kor értem San Joséba. San Josét azért céloztam meg, mert taxival egy pillanat alatt átmehet az ember Stanfordba. Kiderült, hogy az a távolság, amit én kicsinek hittem, 600 mérföld volt, vagyis 900 km, úgyhogy 160-nal is beletelt egy időbe. Ráadásul éjjel 2-kor San José külvárosában egy mexikói népünnepély közepén találtam magamat. Odamentem egy rendőrhöz, hogy megkérdezzem, honnan tudnék taxit keríteni, de csak nevetett rajtam, hogy az itt nem jár. Öt perccel később egy szabad taxi fordult be a sarkon. Beültem, átmentem Stanfordba, és másnap egy jót beszélgettem Teller Edével is.

Miről beszélgettek Teller Edével? Mesélt az atombomba létrejöttéről?

Az öt marslakó néven ismert Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede és Kármán Tódornak szerepe volt az atombomba kidolgozásában. Az anekdota úgy szólt, hogy a marslakók el akarták foglalni a földet, de nem akartak háborúba bocsátkozni, ezért gondolták, hogy az emberiség pusztítsa ki saját magát. Elküldték ezt az öt marslakót, hogy adjanak egy olyan eszközt az emberiség kezébe, amivel kipusztíthatja magát. Kérdeztem a marslakókról, és mondta Teller, hogy szerinte volt egy hatodik marslakó, Gábor Zsazsa. Szegény, már elég rossz állapotban volt. Olyan ágyon feküdt, amihez volt egy botkormány, amivel folyamatosan mozgatta magát, hogy ne feküdje el magát. Az elméje viszont kristálytiszta volt.

Annak idején azért hozták létre az atombombát, mert Szilárd Leó olvasta két német tudós, Otto Hahn és Fritz Strassmann gondolatait. Már korábban kitalálta, hogy úgy lehetne egy nukleáris reakciót előidézni, hogyha találnának egy olyan radioaktív elemet, amelyiknek a magja egy neutron becsapódásának a hatására elhasad és egynél több neutront bocsát ki, mert akkor kialakul a láncreakció. Egyébként a láncreakciót azelőtt kitalálta és szabadalmaztatta is. (Mellesleg, a szabadalmi hivatalban van egy beadványa Einsteinnel közösen egy hűtőgépről.) Amikor Szilárd Leó olvasta Hahn és Strassmann cikkét, amiben leírták, hogy találtak ilyen anyagot – az uránt – akkor a fejéhez kapott, hogy a németek atombombát fognak csinálni. Elrohant Einsteinhez azzal, hogy el kellene indítani egy fejlesztést, hogy megelőzzék a németeket, mert ha a németeknek lesz előbb atombombájuk, akkor vége a világnak. Einstein tulajdonképpen ebben annyiban játszott szerepet, hogy írt egy levelet Rooseveltnek, hogy támogassa az indítványt. Ennek hatására indult el a Manhattan-projekt.
Egyszer beszélgettem valakivel, aki mindegyikőjüket ismerte. Egy Balázs Nándor nevű fizikussal, aki Einsteinnel is dolgozott együtt.

Hogyan formálódott a Csodák Palotája ötletből az ország legnagyobb tudomány-népszerűsítő központja?

1985-ben otthagytam a Rádiót – bár a műsoraimat továbbra is készítettem -, a Scientific American főszerkesztő-helyettese lettem. Utána egy ideig a Computerworld Informatika cégnél dolgoztam tanácsadóként, majd egy kis nyomdai céget alapítottam (mellesleg a Graphisofttal közösen). Ez után lettem a Csodák Palotája ügyvezetője, majd ’98-ban főállásban visszamentem a Rádióhoz. A dolog úgy kezdődött, hogy feltűnt egy barátom, Kroó Norbert számára, hogy a világon vannak úgynevezett „Science Centerek”, bemutatóhelyek, ahol a látogató kézzelfoghatóan megismerkedhet tudományos jelenségekkel. Norbert beszélte rá Ferenczi Györgyöt, a Fizikai Társaság akkori elnökét, hogy legyen egy ilyen Magyarországon. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat szerzett némi pénzt az OMFB-től (Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság), valamint összeállt Rubik Ernővel. Pontosabban a Rubik Nemzetközi Alapítvány partnerségével hozták létre a Budapest Science Center Alapítványt, amely azzal a céllal jött létre, hogy egy ilyet megvalósítson.

Az egyik rádiós munkatársam tagja volt ennek az alapítványnak. Volt egy kuratóriumi tag, aki sosem volt aktív tagja az alapítványnak, így ha ez az illető lemond, hívtak, hogy legyek helyette én a kuratórium tagja. Egy néhány hetes bemutatón teszteltük, hogy mit szólnak hozzá az emberek és kiderült, hogy érdekli őket. Sőt, utána a Pasaréti Vasas Teniszcsarnokban megrendeztünk egy hat hetes kiállítást. Hat hét leforgása alatt 130 ezer látogató vett részt. Órákat álltak sorba az emberek, hogy bejussanak. Ez a siker meggyőzte egyrészt az OMFB-t, másrészt a Soros Alapítványt, hogy támogassanak 30-30 millióval. Ebből vettünk egy épületet a Váci úton, ahol berendeztük a Csodák Palotáját. Egy alapítvány nem jó működtetője egy ilyen nagy intézménynek, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy Kft-t. Kiderült, hogy ez nem jó ötlet, mert a kapott pénz után egy csomó adót kellett volna fizetni, ezért gyorsan átalakítottuk közhasznú társasággá, mert arra ez nem vonatkozott.

_{Fotó: divany.hu}

Felmerült a kérdés, hogy ki vezesse. Ismerjük a Rejtő Jenő idézetet: „A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is.” Volt egy kis nyomdai cégem, ezért gondolták, hogy biztos értek hozzá, ezért legyek én a CsoPa vezetője. A megnyitásunkat nagy lelkesedés fogadta, nagyon sok látogatónk volt. 2005-ben átköltöztünk a Millenárisra, és közben a Rádióban folyamatosan csináltam a műsorokat. A Millenárishoz véletlenül tévedtem oda, mert valamelyik cég pénzt kínált, hogy csináljunk ott a Csodák Palotájának egy kamarakiállítást, ahol elsősorban az ő termékeiket mutatnánk be. Elmentem megnézni a helyszínt, és úgy döntöttem, hogy kamarakiállítás helyett megpróbálok itt szerezni egy épületet és ide költöztetni a Csodák Palotáját. Kétévi kínlódásomba került, mire végre sikerült elérnem azt, hogy megkaptunk ott egy épületet.

_{Fotó: divany.hu}

Mennyire okozott nehézséget a kiállítási tárgyak költöztetése egyik épületből a másikba?

Van egy udvari szállítóm, akivel már harminc éve dolgozunk együtt, és tökéletesen átvitte a tárgyakat. Mikor megnyitottuk a legelső kiállítást, a látogatók két hét alatt porig rombolták, ezért meg kellett tanulnunk, hogy minden eszköz gyerek- és látogatóálló legyen. Egy jó látogatóálló eszköz a szállítást is állja.

_{Fotó: divany.hu}

Voltak-e a tudomány-népszerűsítésnek olyan kritériumai, amelyeket figyelembe véve alkották meg a kiállítás egyes részeit?

Einstein tanácsa, hogy a dolgok magyarázatát le kell egyszerűsíteni, amennyire csak lehet, de jobban nem szabad. Magyarul, a túlzottan leegyszerűsített magyarázatok rosszak, mert nem adják vissza a dolog lényegét. Másrészt Konfucius mondta: „Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem”. A Csodák Palotájának lényege az, hogy a látogató saját maga kipróbálhatja, kísérletezhet, mi lesz a következménye annak, amit csinál. Így tudja megérteni a bonyolult dolgokat. Igyekeztünk olyan eszközöket készíteni, melyek segítségével a látogatók valóban komoly ismeretekre tehetnek szert. Hovatovább, próbáltuk megszerettetni velük a tudományt. Egy látogatótól egyszer hallottam, ahogy a barátjának mondta: „Ha annak idején lett volna Csodák Palotája, nem buktam volna meg fizikából!”

Lát szakadékot az úgy nevezett „hard” és „soft studies” között? Érezhető rivalizálás van a bölcsész és reál tudományok képviselői között, mintha a reál területek töltenének be komolyabb, fontosabb szerepet.

Bennem ez az érzés sosem volt. A tudományos világ legkülönbözőbb képviselőivel nagyon jó viszonyt alakítottam ki, és sosem volt olyan érzésem, hogy hierarchia lenne a tudományterületek között. Például, nagyon jóban voltunk Vekerdy Tamás gyerekpszichológussal és Mérei Ferenc pszichológussal is. Egy időben Mérei pszichoterápiás hétvégéket szervezett, amikre engem is mindig meghívott. Talán Sopronban jártam, amikor meg Buda Béla jött velem szembe, aki szintén nagyon neves pszichológus. Vele is nagyon jóban voltunk, úgyhogy odamentem hozzá és mondtam, „Szervusz, Béla! Hogy vagy?”. Attól kezdve mindenki tágra nyílt szemekkel nézett rám, hogy „ez az ember Buda Bélát vállon veregeti?”. Apám révén a fél akadémiát ismertem, tehát tudták, hogy érdemes velem szóba állni, de a Rádiónak köszönhetően rengeteg tudóssal megismerkedtem.

A mai napig segíti a Csodák Palotája működését ötleteivel, javaslataival.

Most a vírus miatt fura idők vannak, de tavaly szerveztem egy beszélgetés-sorozatot, aminek az Iránytű nevet adtam. Különböző szakmák képviselőit hívtam meg és beszélgettünk arról, hogy mivel foglalkozik adott tudomány képviselője. Lényegében pályaorientációs beszélgetések voltak.